Tenyerem üregében

Tenyerem üregében maroknyi szeretet,
Elhintem a szélben a vadvilág felett.
Szálljon mint pitypang bóbitája,
Hulljon, bölcsőre, szemfedőre,
Sziklakőre vérző szívredőre.

Rögös földbe magot vetek,
Éhező lázárnak enni adok,
Tiszta forrásból vizet hozok,
Kőkorsómból inni adok.

Hajnal burkát szaggatja fény
Hajamra hullong már a dér,
Évek fátylazzák vénülő szemem,
S mégis bíbor hajnalt óhajt szívem.

Nagy az én bánatom a világ felett.
Szolgaföldbe nincs nyugalom.
Lelkemet is rátok hagyom,
Ha porba hullok, kincset hagyok.

A porom is nektek szolgál,
Visszhang kiált, Ember voltál.
Hajnal mint bimbó, bíborodik,
Szívem kincse újra sarjad.

Főnixvirág, életvirág, szellőrózsa, tűzliliom.
Lángoljatok, makulátlan igaz, az én vagyok.
Tűz a kardom, fénye villan mint a szikra,
Ég és föld között, szállok a szivárványhídra.
Messze keletre tekintek, int Turán- síkja

Csillagot gyújtok, hogy látva,lássatok.
Lángolj szívem, tűzliliom, én fénnyé változom.
Izzik mint pipacsvirág szívem titka.
Véreim, veletek maradok szívem kitártam,
Lángolj lobogj, tűzliliom virágom.

Mint lélek, e föld is legyen szabad,
Szeretet rakj fészket a Kárpátok alatt.
Csillagos csendes estén a mélyből,
Különös zokogást hallok,
A magyar föld siratja, hős fiait,
Kik e földért, véreztek haltak.

Ők nem tudják meg soha, mivé lett a haza.
Ázsia arany mosolya, kárpátok ölében ezredév.
Mint anyaöl, nemzetnek haza menedék.
Lantom letettem, történelem kegyetlen.
Üzenem véreim, értetek ennyit tehettem.