Sok-sok csillag hullt a Földre,
De egy csillag fönt ragyog örökre.
Ember, ha föltekint az égre,
Betlehemi csillag a reménye.
Pusztában messze látszik, tündököl égve,
Pásztoroknak,királyoknak, utat mutat fénye.
Istálló fölött megállt az a csillag,
Jászolban kisded, békesség, szénaillat.
Pásztorok bölcs királyok térdelve imádják,
Hizsen megváltani jött a bűn világát.
Alig született meg életére törnek,
Heródesei a szenvedő Földnek.
Szívtépő csillagoltó bűn-világ,
A golgotai kereszt némán kiált.
Kik álltak a jászol mellet akkor,
Már találkoztak jónéhányszor,
Kisded bölcsek, sok-sok pásztor.
Sötét felleg borul mostanság a Földre,
Tört reményünk ködbeszőtte.
Új Heródesek seregestől jönnek,
De az angyal hírt hoz a csodáról,
Szívredőbe hit,szeretet mécse világol.
Szent Ég, el ne lobbanjon a mécsvilág,
Mert ránkszakad a kietlen, bűnvilág.
Ha lelkünkben fészkel a szeretet,s ragyog a csillag,
Szívmelegben jóság,jászolban kisded,szénaillat.
Örvendj, Föld örvendj,eljött a Megváltó.
Zeng a dal a Betlehemi csodáról.
Csillagvonta szánon csöndesen csenget a Karácsony.
2010. december 22., szerda
2010. október 16., szombat
Ártatlan vér
Hármuk közül Telkes Palkó volt a legidősebb, 1949-ben már leszerelt. Műszaki alakulatnál szolgált, tűzszerész kiképzést kapott. Ismerte a robbanó szerkezeteket, azok hatástalanítását, sőt ezek szétszereléséből többször tartott bemutatót társainak. Ezért kapott soronkívül, tizedesi rendfokozatot. A paracsnoka kérte, maradjon a seregbe, még sokra viheti, de neki elege volt, alig várta, hogy leteljen, a két esztendő. A társai is várták ezt a napot, akár a tikkadt száraz agusztusi mező a hűsítő záport. Várták, hogy kibújhassanak az angyalbőrből.
A T. SZ. CS. szervezés, erőszakos beléptetés, kényszrítés hulláma alig, hogy leszerelt Palkó, elérte Nádorházát. Mind hármuknál csordultig telt a pohár. Szüleiknek mindent be kellett adni a közösbe. Ez akkoriban olyan felemás helyzet volt, mert nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Régóta érlelődött bennük a titkos elhatározás, hogy nyugatra szöknek. Itt laktak a határ közelében, sokszor dolgoztak, egész közel az oszrák határhoz. Szépen észrevétlen, megfigyelték a járőrök mozgását, a váltás milyen időközönként történik. Volt lovas, kutyás, nyomsávot ellenőző, járőrt ellenőrző járőr, aknamező, szögesdrót akadály, ezekkel mind számolni kellett. Biztosak akartak lenni a dolgukban. Nem is mertek beszélni róla senkinek, még a szülőknek sem.
Telkes Palkó, már udvarolgatott egy lánynak, Boros Katának, de ez még nem volt olyan mélygyökerű szerelem. Kata még nagyon fiatal gerlice volt, de korához képest fejlett. Rózsapiros arc, égő barna szemek, söprűs szempillák, formás lábak, keblek, darázsderék, egyszóval csodálatos. Kár volna még ezt a mezei virágot, idő előtt elhervasztani, leszakítani.
Telkes Palkó, külsőleg jól megtermett, göndör haj, szőke, kék szem, izmos, dolgos legény volt. Sugárzott belőle a szelídség, de mégis határozott férfias a megjelenése. A faluvégen lakott szüleivel, meg a két húgával. Az egyik rokonuk, Dombos Dénes szomszéd ságában. De ezzel nem nagyon tartották a rokonságot, mert kiszámíthatatlan akár a kígyó, nehéz rajta kiigazodni.
Már kész volt a szökési terv csak a megvalósítás hiányzott, de ami késik az nem, múlik.
Szép nyári reggel volt, amikor nekiindultak a határnak. A természet jóságos mosolyából, kijutott minden kis mezei virágnak, fűszálnak. Gyöngyharmat égszerként csillogott, a fák, bokrok mozdulatlan levelén, a füvek nyújtózkodó zöldellő pázsitján. Nos, ez volt a gond. Olyan csapást, nyomot hagytak maguk után a harmatos fűben, hogy azon egy korcs, félszemű terelő juhászkutya, könnyűszerrel végezne sikeres földerítést
Ha erre ráakad egy tapasztalt járőr, azonnal elfogásra kerül az illető. Ráadásként tíz nap szabadság, és egy csillag is lesz a másik mellé. Fél útról visszafordultak. Vissza kellett jönni, nem mertek vállalni ekkora, rizikót. Mind hárman elmentek kocsmába, nem látszott rajtuk, hogy min törik a fejüket. Délben hazamentek ebédelni, de úgy állapodtakmeg, hogy kettőkor találkoznak a háromtörzsű platánfánál, ami, a közeli erdőszélen terebélyesedett.
A nyári forró, vasárnap délutáni napsugár, álomba ringatta Nádorháza lakóit. Jól esett egy kis szunyókálás a hűvösön ebédután. Kihaltak csendesek voltak az utcák, a vadgesztenyefák, hűsítő árnyékot vetettek a házak elé, és a szürke poros köves útra.
Hárman indultak a határnak, Telkes Palkó vezetésével. Hétköznapiasan, még favillát is vittek magukkal, mintha szénarendeket mennének forgatni. Palkó zsebében lapult egy csípőfogó, meg egy kötőtű, ami az anyjáé volt, előzőleg jól kihegyezte. Az utolsó kétszázmétert kúszva tették meg. Palkó órájára pislantott, most kell jönni az ellenőrző járőrnek. A Napforrón ontotta tüzes lándzsáit, a térdígérő fűben rejtőzködőkre. Hangokra lettek figyelmesek, visszafojtott lélegzettel lapultak. Nem mertek fölnézni. A hangok egyre erősödtek. Szívük a mellüket döngette, a fűszálak rezegtek a szívük alatt. A járőr megállt, távcsővel figyelte a mozdulatlan tájat. Tarka pillangók röpködtek a kaszálatlan rét fölött. Néha egy-egy csikó szellő hajtogatta a fölmagzott fűszálakat. Megint lépések, de már a nyomsávot ellenőrző járőr léptei távolodtak. De a neheze még eztán jön, mert az aknamező hátravan. A katonák imbolygó alakja beleolvadt a forróságtól remegő, hanyi levegőbe.
Erre vártak, izgultak az utolsó akadály előtt, ami könnyen tragédiával végződhet. Patakokban folyt róluk a verejték, de ezzel most nem törődtek, csak sikerüljön, minden idegszáluk erre hangolódott. Tovább kúsztak a végső, nagy veszélyes akadály felé.
Palkó már elérte a nyomsávot, de még fedezékben maradt. Suttogva hátraszólt, addig itt várjatok, amíg nem jelzek. Hát mi tagadás, szívük a torkukban dobogott, fojtó volt a levegő. Sok vizet használt el a szervezetük, nem volt utánpótlás, kicserepesedett a szájuk széle. Nem gondolták, hogy az áldott Nap, ellenségként ontja rájuk lángoló sugarait Néha egy kóbor hűsítő szellő, zörgette a lapulók előtt a száraz fűszálakat.
Palkó előhúzta az előre kihegyezett kötőtűt, szájába vette, mint egy tőrt, és átkúszott a nyomsávon. A vasfüggöny előtt, aknamező, mozdulatlan gazzal benőtt halálos sávja. Minden négyzetméterén taposó akna lapul a föld alatt, lehet, hogy több is. Palkónak a halállal kellett farkas szemetnézni. Sietni kell, hátha jön a következő járőr. A magasfigyelőből is könnyen észrevehetik, a mozgó alakot. Egy elhibázott mozdulat, és kész a tragédia, kéznek nem szabad remegni felelős vagyok a társaimét.
Fölnézett az égre, gondolatban istenhez fohászkodott. Az osztrák oldalon akkor emelkedett föl egy dalos pacsirta, ez jó jel, mintha biztatná, gyere bátran. Kivette szájából a kötőtűt, föltérdelt és hozzáfogott az aknakutatáshoz, félméteres szélességben. A kutatás percei óráknak tűntek. Óvatosan haladt, szakszerű mozdulatokkal, ahogy a seregbe gyakorolta. Már egy métert haladt mikor az elsőre rátalált, gyere csak kis csibém, te már nem fogsz csipogni, amikor ki bibiztosította. Palkó minden idegszála erre a munkára hangolódott. Alig haladt másfél métert, szinte az orra előtt koppant a tű hegye, egy araszra verejtékező homlokától. Homályosan látott az izzadságtól, patakokba folyt a szemébe. Ezt is megszólította: fenemód lelapultál, meg szelídítlek. Távoli motorzúgást hallott, szerencsére az osztrák oldalról jött. Már csak karnyújtásnyira volt a szögesdrót, megint koppant a tű hegye. Ki biztosította, te sem fogsz senkit a halálba küldeni. Ki vette zsebéből a csípőfogót, és jókora rést vágott a szöges dróton. Társai csöndben lapultak, akár a fácáncsibék. Ő pedig kissé megkönnyebbülve jelt adott. Jöhettek! Szabad az út! De csak egymás után, kellő távolságot betartva. A nyomról egy centit sem szabad letérni, rossz lépés végzetes lehet. Sikerült mind hármuknak.
A pacsirta még ott trillázott fölöttük, mintha őket köszöntené. De nem volt idő örömre, innen minél messzebb. Hason kúszva folytatták, most már osztrák területen.
Közben egy fácánkakast is fölriasztottak, iszonyú lármát csapott, mégjobban lapultak.
Végre elértek egy kukoricást, itt mertek csak ki egyenesedni. Nem éreztek fáradságot, még a szomjúságot is elfeledték. Átölelték egy mást, már indultak tovább. Vissza-visszatekingettek, akkor látták, hogy a lovasjárőr, már ott távcsövez a határsértés helyszínén. Ők már messze jártak, bottal üthették a nyomukat.
Jelentkeztek az osztrák csendőrségen. Alaposan ki kérdezték őket, jegyzőkönyvet vettek föl, újlenyomatot rögzítettek. Majd egy osztrák város, gyűjtő lágerében kaptak elhelyezést. Palkó nehezen viselte a bezártságot, megfigyelés alatt tartották őket. Később már lehetett menni, dolgozni, egy kis pénzt keresni, itt sem volt kolbászból a kerítés. Várni-várni, hogy mikor mehetnek tovább, lassan teltek a napok. Egyszercsak jöttek, hogy lehet Kanadába menni. Palkó nem jelenkezett. De társai fölkerültek a várólistára. Egy hónapvárakozás után, már kint voltak Kanadában.
Palkót ekkor már más gondolatok foglalkoztatták, ezét maradt a táborban. Egyre többet gondolt Katára, az otthonra, szüleire, testvéreire. Hiába írt haza, nem kapták meg a levelet, a magyar hatóságok vissza tartották, mindet ellenőrizték.
A távolban Palkó szívét megérintette a szerelem. Mint az erdő lombját az esti fuvalom. Csapongtak a gondolatai, mint búcsúzó fecskék a nyugvónap bíborában a tó felett. Álmait kitöltötték a régi emlékek. Úgy ragyogott ennek a lánynak az alakja, lehunyt szemei előtt, mint hajnalcsillag a fagyos éjszakában. Honvágy gyötörte, ezt az erős derék ifjút. Összecsaptak fölötte a hullámok. A lelke sérült, nem hagyta nyugton. Haza kell mennem, de hogyan? Ezt kérdezte önmagától, nap, mint nap. Tudom, hogy börtön vár rám, de valahogy majd csak kibírom.
Toborzók érkeztek a menekült táborba, különleges feladatra kerestek önként jelenkezőket. Palkó is jelenkezett, hátha sikerül kitörni ebből a kalitkából, ahova önszántából besétált. A szerelem előtt, nincsen akadály, legyőz minden nehézséget, ha igaz szívből fakad. A jelenkezőket egy másik városba vitték. Szállodában kaptak elhelyezést, és teljes ellátást. Szerződést írtak alá, pénzt kaptak.
Folyt a kiképzésük, Palkót nagyon tehetségesnek tartották. A tél hamar elmúlt, a természet újra ki virult. A tavasz mindig csodálatos, de a szülőföldön a legcsodálatosabb. Palkóval közölték, hogy nem sokára Magyarországra kell jönni-e. Ettől kezdve, még több pénzt kapott. A feladatot majd indulás előtt közlik.
Telkes Palkó már, régóta várta ezt a napot, szíve meg könnyebbült. Végre találkozhat azzal a gyönyörű kis gerlicével, amelyik úgy befészkelődött a szívébe. Maga előtt látta ennek a barna kis lánynak, szelíd tekintetét, formás alakját ringó járását.
Elérkezett az idő. Palkóval közölték: földerítést kell végezni, bizonyos csapatmozgásokról, létszám, fegyverzet, vagyis hírszerzés kémfeladatot kell végre hajtani. Rengeteg pénzt ígértek, méghozzá dollárban. Palkó ekkor már magában eldöntötte, ebből semmisem lesz. Nincs az a kincs a világon, amiért azt a kis mezei virágot cserébe adnám. Ha most hazakerülök, fölkeresem megkérem a kezét, utána föladommagam a rendőrségen. Emlékezetes lesz az 1951-es esztendő tavasza mind kettőnknek
Éjszaka volt, az égen néha előbkkant a kíváncsi réztányérú, kerekhold. Gépkocsival vitték a határhoz, az útvonal meg volt határozva. Átdobták a határon, szaknyelven fogalmazva. Meggyorsította lépteit, végre hazai földön. Eldobta a fegyverét. Nádorháza felé vette az irányt. Egy hátizsák volt nála, térkép, fényképezőgép, meg egyéb szükséges eszközök. A Hold már nyugvóra tért, csillaggal volt tele az égbolt. Amikor elérte a falu szélét egy sötét alakot vett észre. Félre húzódott egy fa mögé, mikor közelebb ért, rögtön fölismerte. Összetalálkozott rokonával, Dombos Dénessel. Sohasem kedvelte, mert olyan Janus arcú alakvolt, de most mégis örült a találkozásnak. Tőle tudta meg, hogy a szülei elköltöztek, mert a belső elhárítás zaklatta őket. Eladták a házat, Kánya Ferkó vette meg. Látod milyen jó, hogy találkoztunk, most jövök a kocsmából, sokáig zsugáztunk. De azt előre megmondom, nem fogadlak be, nem akarom elveszíteni a jó állásomat, én lettem a pártbizalmi a Tsz-ben döngette a mellét, brigádvezető is vagyok. Ne, aggódj úgy is föladommagam, de előtte lesz egy kis dolgom, azt szeretném előbb elintézni. Teveled nem találkoztam. Köszönés nélkül váltak el.
Palkó jól ismerte a járást, kertalól bement a volt házuk udvarába, az istálló falának neki volt támasztva a létra, úgy, mint régen. Itt szokták a szénát fölkészíteni télire, a TSZ is engedett tartani egy tehenet. Gondolta reggelig meghúzom magamat az illatos széna közt. Nem akarom a kis madárkámat ilyen későn zaklatni.
Dombos Dénes megleste, hogy hovament. Elhatározta, a fejpézt fölveszi utána, a pártnak is jó szolgálatotesz. Nem mész te a rendőrségre. Alig várta, hogy virradjon, az első kakas szóra már talpon volt még kisem józanodott. Fölkeltette Kánya Ferkót a szomszédját. Menjünk az őrsre. Mi a fészkes fenének zaklatsz ilyen korán?
Telkes Palkó hazajött. Csaknem? Az istálló felé intett a fejével. Mi előtt elindultak Kánya Ferkó nem akart hinni barátjának. Fölnézett a padlásra, létra fokán állva, látta, hogy ott valaki alszik.
Szép álmok környékezték, ringatták, sokszor aludt már azelőtt is illatos szénaközt. Álmában találkozott Katával, ölelte csókolta a kis gerlicéjét. Beszélgetett vele, most már sohasem engedlek el, megkérem a kezed, köszönöm, hogy vártál rám, nem bírtam nélküled. Majd édesanyját látta. Boldog volt, átölelte, gyere fiam úgy vártalak, kész a reggeli már csak te hiányzol. Szép nyári reggel volt, a friss hanyi levegő, meg a fárdság mély álomba rigatta Telkes Palkót.
A két egyhúron pendülő, besúgó Júdás, bejelentést tettek az őrsön, azonnal jöjjenek, mert Telkes Palkó hazajött az éjjel. Előre örvendeztek, ezért komoly jutalom üti a markukat, dicséretet is kapnak. A potyát szerették ebben is hasnlítottak egy másra.
A fölkelőnap még a távoli erdők csillogós bíborára csodálkozott, és az álmosan ébredő tájra. Nem sokára leteríti aranyszőnyegét az ezüst harmattól csillogó rétre.
Lövések dördültek! Visszhangzik tőle az erdő, a madarak elhallgattak. Újabb lövések! A galambok nagy rajokban köröznek a falu fölött, az ijedségtől. Kiabálás hallatszik: lejönni, semmi esélye, adja meg magát. Hát ilyen ébresztő, ez fogadtatás zavarta meg Telkes Palkó álmát. Lejött a padlásról, azonnal megbilincselték, nem tanúsított ellenállást, önként nyútotta kezeit. Azt rögtön tudta, Dombos Dénesnek köszönheti. Fölborította terveimet, álmaimat, hisz önként akartam jelentkezni, most egy évvel hosszabbodik majd a büntetésem.
Négy fegyveres katona vett részt az elfogásában, egy hadnagy és három határőr. A lövések hallatára, már többen kíváncsiskodtak a ház előtt. Köztük volt Boros Kata is. Szegény, kis lány, most, mint nyíló rózsabimbó, de milyen kegyetlen vele a sors, milyen borzalmaknak lesz tanúja. A fakadó bimbó letörik, már sohasem fog kinyílni.
A hadnagyot Szegőnek hívták, ő volt a politikai tiszt az őrsön. Alacsony termetű, vézna, nagy vérágas szemek, mint akinek állandó székrekedése van. Orra vörös, tokmányhoz hasonló, arca duzzadt, tányér sapkáját a fülei tartják. Ilyenre mondják faluhelyen, hogy paprikajancsi.
A három sorkatonát elküldte, Palkó hátizsákjával, a széles úton, ahol a lovas kocsik járnak. Szegő hadnagy, Palkót a keskeny gyalogúton kísérte, a falubeliek sorfala előtt. Szentisten, hisz ez Telkes Palkó Boros Kata meghallotta, az ismerős nevet, rögtön az elsősorrba furakodott. Először csak a tekintetük találkozott, vártak erre a pillanatra. Boldogok voltak. Nincs az a csillag, amelyik fényesebben ragyog, mint Kata szeme. Palkó akkor ért Kata elé. Nem törődött senkivel, bűnös, nem bűnös, nyakába ugrott, csókolt-csókolt-csókolt.
Palkó fölemelte összebilincselt kezét, és mint egy élő abroncs, szorította Boros Kata darázs derekát, szinte eggyé váltak. Mintha a távollét elmulasztott boldogságát, örömét ebben a néhány percben akarnák pótolni.
Szegő hadnagynak is tetszett Kata, tett jó néhány kísérletet, többször meg környékezte, de semmi esélye nem volt. Szeme előtt játszódott le ez a kis szerelmi vallomás, ami a szívbőljött. Szegőnek minden reménye elszállt, a feje vörös volt, mint a rák, gyűlölet lángja lobogott a szemében. Mint egy eszelős, hadonászott a csőretöltött pisztolyával, alig tudtaöket szétválasztani. Ami már összeforrt, az ő lelkük egymásba kapaszkodott, ezt senki sem tudja szétválasztani, örökké együtt marad.
Tovább-tovább, kiabált dühében, indulás, ebben a helyzetben ő volt az erősebb. Palkó nagy nehezen elindult. A fordulónál még visszanézett, tekintetük összekapaszkodott. Kata utána kiáltotta, szeretlek Palkó, várókrád megvárlak.
Szegő hadnagynak, elöntötte az agyát a vér. Töltött pisztollyal lépkedett Palkó után. Gondolta, ha az enyém, nem lehet Boros Kata a tiéd sem lesz. Hátulró meglökte Palkót
kicsit előre lódult de nem esett el. Kíváncsi tekinteteket, még a hátán érezte, fogoly volt, s mégis boldog.
A következő pillanatban, lövés dördült!. Palkó hátrafordult, látta, hogy Szegő pisztolyának, füstölög a csöve. Szólni nemtudott. Újabb lövés dördült. Palkó holtan terült el, Szegő lábaelött a földön.
A második golyó a szívét érte. Azt kiabálta Szegő: szökniakart- szökniakart. Katonák rohantak, senkit nem engedtek a holtest közelébe. Lovaskocsi jött, beszállították az őrsre. Szegő hadnagyot, még azon a napon elvezényelték.
Telkes Palkó holtestét, titokban, az éjszaka leple alatt ismeretlen helyen elföldelték..
Nem adtákmeg a halottnak a végtisztességet, abban is ellenséget láttak.
Telkes Palkó édesanyja, már másnap megérkezett. Lovas kocsi hozta a vasútállomásról, egyenesen az őrs elé vitte. Az őrs komor szürke, figyelő tornyos épülete távol a lakott településtől, egy erdő közepén magasodott. Leszállt a kocsiról, tiszta feketében volt. Megállt a kapuellőtt. Mijáratban, kérdezte az ügyeletes? Fiamért jöttem, akit agyon lőttetek. Nincs itt a maga fia, ez volt a válasz. Hova tettétek? Tudom, hogy itt van, adjátok oda, magammal viszem. Könyörgő volt Telkesnéni hangja. Az én drága fiam, miért csináltátok ezt vele. Miért-miért? A holtestéért jöttem, adjátok oda, az anyja vagyok, jogomvan hozzá! A katonák, döbbenten nézték, a fia holtestét követelő édesanyát. Ilyet még nem láttak! Telkesnéni, maradék erejével, megrázta az őrs hatalmas vaskapuját, a fiamat, az én drága fiamat akarom. A hangja egyre erőtlenebb, halk lett. Már tédre borult a kapu előtt, fiamat-fiamat akarom. Nem jött hang csak a szája mozgott. Elvesztette az eszméletét, elterült a földön. Az egyik katona vizet hozott, fölmosdatták, kicsit jobban lett. Katonák segítették föltenni a lovas kocsira, Telkesnénit. A szekér elindult Nádorháza felé.
Útközben megszólalt Telkesnéni: azt mondja a kocsisnak, mutasdmeg Károly, hólhalt meg a fiam, látni akarom azt a helyet. Mindjárt odaérünk. Az előbbi jelenet láthatóan őt is megviselte. Az állomásról jövet, Károly mindent elmondott Telkesnéninek, azt is, hogy kik árulták el. Karcsi megállította a lovakat. Itt vagyunk, itt történt.
Lesegítette a kocsiról. A látványborzasztó volt. Palkóm, drága kis fiam. Nagy tócsa vér előtt letérdelt, már meg volt feketedve. Itt vagyok, eljöttem érted, magammal viszlek, nem hagylak itt. Levette fejéről a fekete kendőt, mert a zsebkendője kicsinek bizonyult. Leterítette, abba rakta puszta kezével. Az utolsó csöppig, a lgkisebb morzsáig, fia kiontott, ártatlan vérét. Összekötötte a kendő négy sarkát, nagy nehezen fölült a szekérre. Ölébe vette a kis csomagot, most menjünk Dombos Dénes háza elé, ott álljál meg. Szemében fájdalmas elszántság tükröződött. Karcsi megállította a házelé érve a lovakat. A ház kihaltnak látszott, de az egyik ablaknál a függönymögött, mintha állna valaki.
Dombos Dénes, én segítettelek a világra, keresztvíz alá tartottalak. Most azt mondom, legyél átkozott, legyetek átkozottak, Kánya Feróval együtt. Telkesnéni minden erejét összeszedte, föl állt, öklével fenyegette, a házat. Férgekvagytok, árulók, Júdások, gyilkosok-gyilkosok. Legyetek átkozottak, itt a fiam kiontott drága, ártatlan vére, ebben a kendőben. Rajtatok szárad. Dombos Dénes, ha én, akkor ezt tudom, hogy kígyót segítettem a világra, a fürösztő vízben:- fogai közt maradtak a szavak.
Mehetünk Karcsi, mondta a kocsisnak. Ölébe vette a kis csomagot, beszélgetett vele, Palkóm, drága kis fiam haza viszlek. A fekete kendőben volt, fia porból összekapart, ártatlan vére. Majd velemjössz nem sokára, együtt leszünk a sírban.
Egy fehérhajú, kendőnélküli, kisírtszemü, meggyötört, idős feketeruhás, bánatos édesanya, szállt föl, fájdalmas terhével, a Hegyeshalom felé induló személyvonatra.
A T. SZ. CS. szervezés, erőszakos beléptetés, kényszrítés hulláma alig, hogy leszerelt Palkó, elérte Nádorházát. Mind hármuknál csordultig telt a pohár. Szüleiknek mindent be kellett adni a közösbe. Ez akkoriban olyan felemás helyzet volt, mert nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Régóta érlelődött bennük a titkos elhatározás, hogy nyugatra szöknek. Itt laktak a határ közelében, sokszor dolgoztak, egész közel az oszrák határhoz. Szépen észrevétlen, megfigyelték a járőrök mozgását, a váltás milyen időközönként történik. Volt lovas, kutyás, nyomsávot ellenőző, járőrt ellenőrző járőr, aknamező, szögesdrót akadály, ezekkel mind számolni kellett. Biztosak akartak lenni a dolgukban. Nem is mertek beszélni róla senkinek, még a szülőknek sem.
Telkes Palkó, már udvarolgatott egy lánynak, Boros Katának, de ez még nem volt olyan mélygyökerű szerelem. Kata még nagyon fiatal gerlice volt, de korához képest fejlett. Rózsapiros arc, égő barna szemek, söprűs szempillák, formás lábak, keblek, darázsderék, egyszóval csodálatos. Kár volna még ezt a mezei virágot, idő előtt elhervasztani, leszakítani.
Telkes Palkó, külsőleg jól megtermett, göndör haj, szőke, kék szem, izmos, dolgos legény volt. Sugárzott belőle a szelídség, de mégis határozott férfias a megjelenése. A faluvégen lakott szüleivel, meg a két húgával. Az egyik rokonuk, Dombos Dénes szomszéd ságában. De ezzel nem nagyon tartották a rokonságot, mert kiszámíthatatlan akár a kígyó, nehéz rajta kiigazodni.
Már kész volt a szökési terv csak a megvalósítás hiányzott, de ami késik az nem, múlik.
Szép nyári reggel volt, amikor nekiindultak a határnak. A természet jóságos mosolyából, kijutott minden kis mezei virágnak, fűszálnak. Gyöngyharmat égszerként csillogott, a fák, bokrok mozdulatlan levelén, a füvek nyújtózkodó zöldellő pázsitján. Nos, ez volt a gond. Olyan csapást, nyomot hagytak maguk után a harmatos fűben, hogy azon egy korcs, félszemű terelő juhászkutya, könnyűszerrel végezne sikeres földerítést
Ha erre ráakad egy tapasztalt járőr, azonnal elfogásra kerül az illető. Ráadásként tíz nap szabadság, és egy csillag is lesz a másik mellé. Fél útról visszafordultak. Vissza kellett jönni, nem mertek vállalni ekkora, rizikót. Mind hárman elmentek kocsmába, nem látszott rajtuk, hogy min törik a fejüket. Délben hazamentek ebédelni, de úgy állapodtakmeg, hogy kettőkor találkoznak a háromtörzsű platánfánál, ami, a közeli erdőszélen terebélyesedett.
A nyári forró, vasárnap délutáni napsugár, álomba ringatta Nádorháza lakóit. Jól esett egy kis szunyókálás a hűvösön ebédután. Kihaltak csendesek voltak az utcák, a vadgesztenyefák, hűsítő árnyékot vetettek a házak elé, és a szürke poros köves útra.
Hárman indultak a határnak, Telkes Palkó vezetésével. Hétköznapiasan, még favillát is vittek magukkal, mintha szénarendeket mennének forgatni. Palkó zsebében lapult egy csípőfogó, meg egy kötőtű, ami az anyjáé volt, előzőleg jól kihegyezte. Az utolsó kétszázmétert kúszva tették meg. Palkó órájára pislantott, most kell jönni az ellenőrző járőrnek. A Napforrón ontotta tüzes lándzsáit, a térdígérő fűben rejtőzködőkre. Hangokra lettek figyelmesek, visszafojtott lélegzettel lapultak. Nem mertek fölnézni. A hangok egyre erősödtek. Szívük a mellüket döngette, a fűszálak rezegtek a szívük alatt. A járőr megállt, távcsővel figyelte a mozdulatlan tájat. Tarka pillangók röpködtek a kaszálatlan rét fölött. Néha egy-egy csikó szellő hajtogatta a fölmagzott fűszálakat. Megint lépések, de már a nyomsávot ellenőrző járőr léptei távolodtak. De a neheze még eztán jön, mert az aknamező hátravan. A katonák imbolygó alakja beleolvadt a forróságtól remegő, hanyi levegőbe.
Erre vártak, izgultak az utolsó akadály előtt, ami könnyen tragédiával végződhet. Patakokban folyt róluk a verejték, de ezzel most nem törődtek, csak sikerüljön, minden idegszáluk erre hangolódott. Tovább kúsztak a végső, nagy veszélyes akadály felé.
Palkó már elérte a nyomsávot, de még fedezékben maradt. Suttogva hátraszólt, addig itt várjatok, amíg nem jelzek. Hát mi tagadás, szívük a torkukban dobogott, fojtó volt a levegő. Sok vizet használt el a szervezetük, nem volt utánpótlás, kicserepesedett a szájuk széle. Nem gondolták, hogy az áldott Nap, ellenségként ontja rájuk lángoló sugarait Néha egy kóbor hűsítő szellő, zörgette a lapulók előtt a száraz fűszálakat.
Palkó előhúzta az előre kihegyezett kötőtűt, szájába vette, mint egy tőrt, és átkúszott a nyomsávon. A vasfüggöny előtt, aknamező, mozdulatlan gazzal benőtt halálos sávja. Minden négyzetméterén taposó akna lapul a föld alatt, lehet, hogy több is. Palkónak a halállal kellett farkas szemetnézni. Sietni kell, hátha jön a következő járőr. A magasfigyelőből is könnyen észrevehetik, a mozgó alakot. Egy elhibázott mozdulat, és kész a tragédia, kéznek nem szabad remegni felelős vagyok a társaimét.
Fölnézett az égre, gondolatban istenhez fohászkodott. Az osztrák oldalon akkor emelkedett föl egy dalos pacsirta, ez jó jel, mintha biztatná, gyere bátran. Kivette szájából a kötőtűt, föltérdelt és hozzáfogott az aknakutatáshoz, félméteres szélességben. A kutatás percei óráknak tűntek. Óvatosan haladt, szakszerű mozdulatokkal, ahogy a seregbe gyakorolta. Már egy métert haladt mikor az elsőre rátalált, gyere csak kis csibém, te már nem fogsz csipogni, amikor ki bibiztosította. Palkó minden idegszála erre a munkára hangolódott. Alig haladt másfél métert, szinte az orra előtt koppant a tű hegye, egy araszra verejtékező homlokától. Homályosan látott az izzadságtól, patakokba folyt a szemébe. Ezt is megszólította: fenemód lelapultál, meg szelídítlek. Távoli motorzúgást hallott, szerencsére az osztrák oldalról jött. Már csak karnyújtásnyira volt a szögesdrót, megint koppant a tű hegye. Ki biztosította, te sem fogsz senkit a halálba küldeni. Ki vette zsebéből a csípőfogót, és jókora rést vágott a szöges dróton. Társai csöndben lapultak, akár a fácáncsibék. Ő pedig kissé megkönnyebbülve jelt adott. Jöhettek! Szabad az út! De csak egymás után, kellő távolságot betartva. A nyomról egy centit sem szabad letérni, rossz lépés végzetes lehet. Sikerült mind hármuknak.
A pacsirta még ott trillázott fölöttük, mintha őket köszöntené. De nem volt idő örömre, innen minél messzebb. Hason kúszva folytatták, most már osztrák területen.
Közben egy fácánkakast is fölriasztottak, iszonyú lármát csapott, mégjobban lapultak.
Végre elértek egy kukoricást, itt mertek csak ki egyenesedni. Nem éreztek fáradságot, még a szomjúságot is elfeledték. Átölelték egy mást, már indultak tovább. Vissza-visszatekingettek, akkor látták, hogy a lovasjárőr, már ott távcsövez a határsértés helyszínén. Ők már messze jártak, bottal üthették a nyomukat.
Jelentkeztek az osztrák csendőrségen. Alaposan ki kérdezték őket, jegyzőkönyvet vettek föl, újlenyomatot rögzítettek. Majd egy osztrák város, gyűjtő lágerében kaptak elhelyezést. Palkó nehezen viselte a bezártságot, megfigyelés alatt tartották őket. Később már lehetett menni, dolgozni, egy kis pénzt keresni, itt sem volt kolbászból a kerítés. Várni-várni, hogy mikor mehetnek tovább, lassan teltek a napok. Egyszercsak jöttek, hogy lehet Kanadába menni. Palkó nem jelenkezett. De társai fölkerültek a várólistára. Egy hónapvárakozás után, már kint voltak Kanadában.
Palkót ekkor már más gondolatok foglalkoztatták, ezét maradt a táborban. Egyre többet gondolt Katára, az otthonra, szüleire, testvéreire. Hiába írt haza, nem kapták meg a levelet, a magyar hatóságok vissza tartották, mindet ellenőrizték.
A távolban Palkó szívét megérintette a szerelem. Mint az erdő lombját az esti fuvalom. Csapongtak a gondolatai, mint búcsúzó fecskék a nyugvónap bíborában a tó felett. Álmait kitöltötték a régi emlékek. Úgy ragyogott ennek a lánynak az alakja, lehunyt szemei előtt, mint hajnalcsillag a fagyos éjszakában. Honvágy gyötörte, ezt az erős derék ifjút. Összecsaptak fölötte a hullámok. A lelke sérült, nem hagyta nyugton. Haza kell mennem, de hogyan? Ezt kérdezte önmagától, nap, mint nap. Tudom, hogy börtön vár rám, de valahogy majd csak kibírom.
Toborzók érkeztek a menekült táborba, különleges feladatra kerestek önként jelenkezőket. Palkó is jelenkezett, hátha sikerül kitörni ebből a kalitkából, ahova önszántából besétált. A szerelem előtt, nincsen akadály, legyőz minden nehézséget, ha igaz szívből fakad. A jelenkezőket egy másik városba vitték. Szállodában kaptak elhelyezést, és teljes ellátást. Szerződést írtak alá, pénzt kaptak.
Folyt a kiképzésük, Palkót nagyon tehetségesnek tartották. A tél hamar elmúlt, a természet újra ki virult. A tavasz mindig csodálatos, de a szülőföldön a legcsodálatosabb. Palkóval közölték, hogy nem sokára Magyarországra kell jönni-e. Ettől kezdve, még több pénzt kapott. A feladatot majd indulás előtt közlik.
Telkes Palkó már, régóta várta ezt a napot, szíve meg könnyebbült. Végre találkozhat azzal a gyönyörű kis gerlicével, amelyik úgy befészkelődött a szívébe. Maga előtt látta ennek a barna kis lánynak, szelíd tekintetét, formás alakját ringó járását.
Elérkezett az idő. Palkóval közölték: földerítést kell végezni, bizonyos csapatmozgásokról, létszám, fegyverzet, vagyis hírszerzés kémfeladatot kell végre hajtani. Rengeteg pénzt ígértek, méghozzá dollárban. Palkó ekkor már magában eldöntötte, ebből semmisem lesz. Nincs az a kincs a világon, amiért azt a kis mezei virágot cserébe adnám. Ha most hazakerülök, fölkeresem megkérem a kezét, utána föladommagam a rendőrségen. Emlékezetes lesz az 1951-es esztendő tavasza mind kettőnknek
Éjszaka volt, az égen néha előbkkant a kíváncsi réztányérú, kerekhold. Gépkocsival vitték a határhoz, az útvonal meg volt határozva. Átdobták a határon, szaknyelven fogalmazva. Meggyorsította lépteit, végre hazai földön. Eldobta a fegyverét. Nádorháza felé vette az irányt. Egy hátizsák volt nála, térkép, fényképezőgép, meg egyéb szükséges eszközök. A Hold már nyugvóra tért, csillaggal volt tele az égbolt. Amikor elérte a falu szélét egy sötét alakot vett észre. Félre húzódott egy fa mögé, mikor közelebb ért, rögtön fölismerte. Összetalálkozott rokonával, Dombos Dénessel. Sohasem kedvelte, mert olyan Janus arcú alakvolt, de most mégis örült a találkozásnak. Tőle tudta meg, hogy a szülei elköltöztek, mert a belső elhárítás zaklatta őket. Eladták a házat, Kánya Ferkó vette meg. Látod milyen jó, hogy találkoztunk, most jövök a kocsmából, sokáig zsugáztunk. De azt előre megmondom, nem fogadlak be, nem akarom elveszíteni a jó állásomat, én lettem a pártbizalmi a Tsz-ben döngette a mellét, brigádvezető is vagyok. Ne, aggódj úgy is föladommagam, de előtte lesz egy kis dolgom, azt szeretném előbb elintézni. Teveled nem találkoztam. Köszönés nélkül váltak el.
Palkó jól ismerte a járást, kertalól bement a volt házuk udvarába, az istálló falának neki volt támasztva a létra, úgy, mint régen. Itt szokták a szénát fölkészíteni télire, a TSZ is engedett tartani egy tehenet. Gondolta reggelig meghúzom magamat az illatos széna közt. Nem akarom a kis madárkámat ilyen későn zaklatni.
Dombos Dénes megleste, hogy hovament. Elhatározta, a fejpézt fölveszi utána, a pártnak is jó szolgálatotesz. Nem mész te a rendőrségre. Alig várta, hogy virradjon, az első kakas szóra már talpon volt még kisem józanodott. Fölkeltette Kánya Ferkót a szomszédját. Menjünk az őrsre. Mi a fészkes fenének zaklatsz ilyen korán?
Telkes Palkó hazajött. Csaknem? Az istálló felé intett a fejével. Mi előtt elindultak Kánya Ferkó nem akart hinni barátjának. Fölnézett a padlásra, létra fokán állva, látta, hogy ott valaki alszik.
Szép álmok környékezték, ringatták, sokszor aludt már azelőtt is illatos szénaközt. Álmában találkozott Katával, ölelte csókolta a kis gerlicéjét. Beszélgetett vele, most már sohasem engedlek el, megkérem a kezed, köszönöm, hogy vártál rám, nem bírtam nélküled. Majd édesanyját látta. Boldog volt, átölelte, gyere fiam úgy vártalak, kész a reggeli már csak te hiányzol. Szép nyári reggel volt, a friss hanyi levegő, meg a fárdság mély álomba rigatta Telkes Palkót.
A két egyhúron pendülő, besúgó Júdás, bejelentést tettek az őrsön, azonnal jöjjenek, mert Telkes Palkó hazajött az éjjel. Előre örvendeztek, ezért komoly jutalom üti a markukat, dicséretet is kapnak. A potyát szerették ebben is hasnlítottak egy másra.
A fölkelőnap még a távoli erdők csillogós bíborára csodálkozott, és az álmosan ébredő tájra. Nem sokára leteríti aranyszőnyegét az ezüst harmattól csillogó rétre.
Lövések dördültek! Visszhangzik tőle az erdő, a madarak elhallgattak. Újabb lövések! A galambok nagy rajokban köröznek a falu fölött, az ijedségtől. Kiabálás hallatszik: lejönni, semmi esélye, adja meg magát. Hát ilyen ébresztő, ez fogadtatás zavarta meg Telkes Palkó álmát. Lejött a padlásról, azonnal megbilincselték, nem tanúsított ellenállást, önként nyútotta kezeit. Azt rögtön tudta, Dombos Dénesnek köszönheti. Fölborította terveimet, álmaimat, hisz önként akartam jelentkezni, most egy évvel hosszabbodik majd a büntetésem.
Négy fegyveres katona vett részt az elfogásában, egy hadnagy és három határőr. A lövések hallatára, már többen kíváncsiskodtak a ház előtt. Köztük volt Boros Kata is. Szegény, kis lány, most, mint nyíló rózsabimbó, de milyen kegyetlen vele a sors, milyen borzalmaknak lesz tanúja. A fakadó bimbó letörik, már sohasem fog kinyílni.
A hadnagyot Szegőnek hívták, ő volt a politikai tiszt az őrsön. Alacsony termetű, vézna, nagy vérágas szemek, mint akinek állandó székrekedése van. Orra vörös, tokmányhoz hasonló, arca duzzadt, tányér sapkáját a fülei tartják. Ilyenre mondják faluhelyen, hogy paprikajancsi.
A három sorkatonát elküldte, Palkó hátizsákjával, a széles úton, ahol a lovas kocsik járnak. Szegő hadnagy, Palkót a keskeny gyalogúton kísérte, a falubeliek sorfala előtt. Szentisten, hisz ez Telkes Palkó Boros Kata meghallotta, az ismerős nevet, rögtön az elsősorrba furakodott. Először csak a tekintetük találkozott, vártak erre a pillanatra. Boldogok voltak. Nincs az a csillag, amelyik fényesebben ragyog, mint Kata szeme. Palkó akkor ért Kata elé. Nem törődött senkivel, bűnös, nem bűnös, nyakába ugrott, csókolt-csókolt-csókolt.
Palkó fölemelte összebilincselt kezét, és mint egy élő abroncs, szorította Boros Kata darázs derekát, szinte eggyé váltak. Mintha a távollét elmulasztott boldogságát, örömét ebben a néhány percben akarnák pótolni.
Szegő hadnagynak is tetszett Kata, tett jó néhány kísérletet, többször meg környékezte, de semmi esélye nem volt. Szeme előtt játszódott le ez a kis szerelmi vallomás, ami a szívbőljött. Szegőnek minden reménye elszállt, a feje vörös volt, mint a rák, gyűlölet lángja lobogott a szemében. Mint egy eszelős, hadonászott a csőretöltött pisztolyával, alig tudtaöket szétválasztani. Ami már összeforrt, az ő lelkük egymásba kapaszkodott, ezt senki sem tudja szétválasztani, örökké együtt marad.
Tovább-tovább, kiabált dühében, indulás, ebben a helyzetben ő volt az erősebb. Palkó nagy nehezen elindult. A fordulónál még visszanézett, tekintetük összekapaszkodott. Kata utána kiáltotta, szeretlek Palkó, várókrád megvárlak.
Szegő hadnagynak, elöntötte az agyát a vér. Töltött pisztollyal lépkedett Palkó után. Gondolta, ha az enyém, nem lehet Boros Kata a tiéd sem lesz. Hátulró meglökte Palkót
kicsit előre lódult de nem esett el. Kíváncsi tekinteteket, még a hátán érezte, fogoly volt, s mégis boldog.
A következő pillanatban, lövés dördült!. Palkó hátrafordult, látta, hogy Szegő pisztolyának, füstölög a csöve. Szólni nemtudott. Újabb lövés dördült. Palkó holtan terült el, Szegő lábaelött a földön.
A második golyó a szívét érte. Azt kiabálta Szegő: szökniakart- szökniakart. Katonák rohantak, senkit nem engedtek a holtest közelébe. Lovaskocsi jött, beszállították az őrsre. Szegő hadnagyot, még azon a napon elvezényelték.
Telkes Palkó holtestét, titokban, az éjszaka leple alatt ismeretlen helyen elföldelték..
Nem adtákmeg a halottnak a végtisztességet, abban is ellenséget láttak.
Telkes Palkó édesanyja, már másnap megérkezett. Lovas kocsi hozta a vasútállomásról, egyenesen az őrs elé vitte. Az őrs komor szürke, figyelő tornyos épülete távol a lakott településtől, egy erdő közepén magasodott. Leszállt a kocsiról, tiszta feketében volt. Megállt a kapuellőtt. Mijáratban, kérdezte az ügyeletes? Fiamért jöttem, akit agyon lőttetek. Nincs itt a maga fia, ez volt a válasz. Hova tettétek? Tudom, hogy itt van, adjátok oda, magammal viszem. Könyörgő volt Telkesnéni hangja. Az én drága fiam, miért csináltátok ezt vele. Miért-miért? A holtestéért jöttem, adjátok oda, az anyja vagyok, jogomvan hozzá! A katonák, döbbenten nézték, a fia holtestét követelő édesanyát. Ilyet még nem láttak! Telkesnéni, maradék erejével, megrázta az őrs hatalmas vaskapuját, a fiamat, az én drága fiamat akarom. A hangja egyre erőtlenebb, halk lett. Már tédre borult a kapu előtt, fiamat-fiamat akarom. Nem jött hang csak a szája mozgott. Elvesztette az eszméletét, elterült a földön. Az egyik katona vizet hozott, fölmosdatták, kicsit jobban lett. Katonák segítették föltenni a lovas kocsira, Telkesnénit. A szekér elindult Nádorháza felé.
Útközben megszólalt Telkesnéni: azt mondja a kocsisnak, mutasdmeg Károly, hólhalt meg a fiam, látni akarom azt a helyet. Mindjárt odaérünk. Az előbbi jelenet láthatóan őt is megviselte. Az állomásról jövet, Károly mindent elmondott Telkesnéninek, azt is, hogy kik árulták el. Karcsi megállította a lovakat. Itt vagyunk, itt történt.
Lesegítette a kocsiról. A látványborzasztó volt. Palkóm, drága kis fiam. Nagy tócsa vér előtt letérdelt, már meg volt feketedve. Itt vagyok, eljöttem érted, magammal viszlek, nem hagylak itt. Levette fejéről a fekete kendőt, mert a zsebkendője kicsinek bizonyult. Leterítette, abba rakta puszta kezével. Az utolsó csöppig, a lgkisebb morzsáig, fia kiontott, ártatlan vérét. Összekötötte a kendő négy sarkát, nagy nehezen fölült a szekérre. Ölébe vette a kis csomagot, most menjünk Dombos Dénes háza elé, ott álljál meg. Szemében fájdalmas elszántság tükröződött. Karcsi megállította a házelé érve a lovakat. A ház kihaltnak látszott, de az egyik ablaknál a függönymögött, mintha állna valaki.
Dombos Dénes, én segítettelek a világra, keresztvíz alá tartottalak. Most azt mondom, legyél átkozott, legyetek átkozottak, Kánya Feróval együtt. Telkesnéni minden erejét összeszedte, föl állt, öklével fenyegette, a házat. Férgekvagytok, árulók, Júdások, gyilkosok-gyilkosok. Legyetek átkozottak, itt a fiam kiontott drága, ártatlan vére, ebben a kendőben. Rajtatok szárad. Dombos Dénes, ha én, akkor ezt tudom, hogy kígyót segítettem a világra, a fürösztő vízben:- fogai közt maradtak a szavak.
Mehetünk Karcsi, mondta a kocsisnak. Ölébe vette a kis csomagot, beszélgetett vele, Palkóm, drága kis fiam haza viszlek. A fekete kendőben volt, fia porból összekapart, ártatlan vére. Majd velemjössz nem sokára, együtt leszünk a sírban.
Egy fehérhajú, kendőnélküli, kisírtszemü, meggyötört, idős feketeruhás, bánatos édesanya, szállt föl, fájdalmas terhével, a Hegyeshalom felé induló személyvonatra.
Kecske
Rőtszakálu bakkecske,
Átugrott a kertembe.
A káposztám megette,
Gazdája már kereste.
Megtérítem károdat,
Add nekem a lányodat.
A lánykám még fiatal,
Férjhezmenni nem akar.
Megszökött a bakkecske,
A névjegyét letette.
Sopronba ment sörgyárba,
Szűrt sört szürcsöl magába.
Megtellett a bendőcske,
Megártott a söröcske.
Ugrándozott bakkecske,
Nem nézett ő tükörbe.
Komlóvirág, maláta,
Fehérhab a pohárban.
Rátapadt a bajszára,
Törölgeti magában.
2007-1-3
Átugrott a kertembe.
A káposztám megette,
Gazdája már kereste.
Megtérítem károdat,
Add nekem a lányodat.
A lánykám még fiatal,
Férjhezmenni nem akar.
Megszökött a bakkecske,
A névjegyét letette.
Sopronba ment sörgyárba,
Szűrt sört szürcsöl magába.
Megtellett a bendőcske,
Megártott a söröcske.
Ugrándozott bakkecske,
Nem nézett ő tükörbe.
Komlóvirág, maláta,
Fehérhab a pohárban.
Rátapadt a bajszára,
Törölgeti magában.
2007-1-3
Hanyi táj
Itt suttognak, kóborognak a rég elszállt szavak,
Szívem rejtett zugában visszhangzanak.
Szemérmesen lépkedve jön az ősz, zörget szele,
Jó lenne a régnyárban, erdőhajlaton sétálni veled.
Rőt leveleket borzol, kutat, keresgél az őszi szél,
Sehol nem leli ki elment e tájról rég.
Halk léptekkel nem jár már a sárguló lomb alatt,
Ajkamról fájó sóhaj fakad, ághegyen fönnakad.
Reggelente ezüstharmattól csillogó rétek,
Útszélen, fodros fehér, csipkeszegélyek.
Kaszálókon tömzsi, barna boglyák, mint kotlósok ülnek,
Lábukhoz tejszín fehér, ködök települnek.
Őszi égen vadlúdcsapat, kiáltva kanyarog,
Szívem udvarában a régnyár emléke ragyog.
Kóválygó ködök sűrűsödve csöndtengerré nőnek,
Emlékeim, mint gyöngyhalászok, benne elmerülnek.
2004-10-29
Szívem rejtett zugában visszhangzanak.
Szemérmesen lépkedve jön az ősz, zörget szele,
Jó lenne a régnyárban, erdőhajlaton sétálni veled.
Rőt leveleket borzol, kutat, keresgél az őszi szél,
Sehol nem leli ki elment e tájról rég.
Halk léptekkel nem jár már a sárguló lomb alatt,
Ajkamról fájó sóhaj fakad, ághegyen fönnakad.
Reggelente ezüstharmattól csillogó rétek,
Útszélen, fodros fehér, csipkeszegélyek.
Kaszálókon tömzsi, barna boglyák, mint kotlósok ülnek,
Lábukhoz tejszín fehér, ködök települnek.
Őszi égen vadlúdcsapat, kiáltva kanyarog,
Szívem udvarában a régnyár emléke ragyog.
Kóválygó ködök sűrűsödve csöndtengerré nőnek,
Emlékeim, mint gyöngyhalászok, benne elmerülnek.
2004-10-29
Európa
Európa rozzant csárda,
Nincsen benne huszárvágta.
Kinek van most betyárkedve,
Hogy búját-baját elfeledje?
Magyar legény jár bent táncot,
Fölszítja a fáklyalángot.
Fölvirradt a napja, holdja,
De rosszul áll csillagzatja.
Láncszem csörren - nem óralánc
Abbamaradt tüstént a tánc.
Legény kurjant: ó szabadság, éltemet,
Ne hagyd el sebzett szívemet.
Európa népek vára - rozzant csárda,
De szuvas a gerendája.
Új világ van vajúdóban,
Magyar ajkon szomorú dal.
Sírva vigad most a magyar,
Magyar sorsban sok a csavar.
Európa rozzant csárda,
Ránk szakadt szuvas gerendája.
Elhalkult a magyar nóta.
Hogy mászunk ki alóla?
Van e kiút, hol a kiút? Böjti szél fú,
Szemünkbe hord pernyét, hamut.
Hallgatag hant alatt, hősök nyugszanak,
Várjuk,várjuk, mikor jő a violás pirkadat?
Drága vérünk, ezredévünk veszendőben,
Az óra üt, sír a harang délidőben.
Nincsen benne huszárvágta.
Kinek van most betyárkedve,
Hogy búját-baját elfeledje?
Magyar legény jár bent táncot,
Fölszítja a fáklyalángot.
Fölvirradt a napja, holdja,
De rosszul áll csillagzatja.
Láncszem csörren - nem óralánc
Abbamaradt tüstént a tánc.
Legény kurjant: ó szabadság, éltemet,
Ne hagyd el sebzett szívemet.
Európa népek vára - rozzant csárda,
De szuvas a gerendája.
Új világ van vajúdóban,
Magyar ajkon szomorú dal.
Sírva vigad most a magyar,
Magyar sorsban sok a csavar.
Európa rozzant csárda,
Ránk szakadt szuvas gerendája.
Elhalkult a magyar nóta.
Hogy mászunk ki alóla?
Van e kiút, hol a kiút? Böjti szél fú,
Szemünkbe hord pernyét, hamut.
Hallgatag hant alatt, hősök nyugszanak,
Várjuk,várjuk, mikor jő a violás pirkadat?
Drága vérünk, ezredévünk veszendőben,
Az óra üt, sír a harang délidőben.
Szakadék szélén
Szakadék szélén, mint rém táncol a világ,
Rút tánc, sátáni, torz vágta, galopp ráng.
Üszök lelkek, bűnbankok, buknak a mélybe.
Lent izzó tűz, kegyetlen fekete láng.
Ki szította, táplálta a pokoli lángot?
Megfeszítették az emberi álmot!
Kiszegezték szivárvány kupola lehelet ívére,
Kalászért már ne menj, a vérző mezőre.
Hajnal, mint hamvadó tűz, haldoklik az égen,
Pokol füstje terül, margarétás réten.
Ember! Pokol katlanba csak zuhanni lehet,
Hol feketék a lángok, lelkek, mert bankóval, fűtenek.
Jákob grádicsán nincs helyed, kivet a Menny,
Kezeden pénz mocska, korma, lehúz a szenny.
Dagonyázol, fetrengsz, mint disznó a mocsárban?
Ember! Önmagad taszítod a mammon mocskába.
Ó, Ég! Szennyes démonoktól mentsd meg a világot!
Hulljanak, mint férges gyümölcs, félisten királyok!
Ott fönt, szövik tiszta szálból a békét, hogy lent védjék.
Látni ifjú szemekben, mint tükörben a kékjét.
Rút tánc, sátáni, torz vágta, galopp ráng.
Üszök lelkek, bűnbankok, buknak a mélybe.
Lent izzó tűz, kegyetlen fekete láng.
Ki szította, táplálta a pokoli lángot?
Megfeszítették az emberi álmot!
Kiszegezték szivárvány kupola lehelet ívére,
Kalászért már ne menj, a vérző mezőre.
Hajnal, mint hamvadó tűz, haldoklik az égen,
Pokol füstje terül, margarétás réten.
Ember! Pokol katlanba csak zuhanni lehet,
Hol feketék a lángok, lelkek, mert bankóval, fűtenek.
Jákob grádicsán nincs helyed, kivet a Menny,
Kezeden pénz mocska, korma, lehúz a szenny.
Dagonyázol, fetrengsz, mint disznó a mocsárban?
Ember! Önmagad taszítod a mammon mocskába.
Ó, Ég! Szennyes démonoktól mentsd meg a világot!
Hulljanak, mint férges gyümölcs, félisten királyok!
Ott fönt, szövik tiszta szálból a békét, hogy lent védjék.
Látni ifjú szemekben, mint tükörben a kékjét.
Gyötrelem az élet
Megálmodott, megkövezett álmok
Mint fölszakadt seb, véreznek, fájnak.
Rég tört tüskék lelkem közepében,
Súlyos a keresztem, nagy ennek az ára,
Már nincs visszaút föl a golgotára.
Megfeszített álmok, kereszt alatt állok,
Golgotáról látom a hazug bűnös világot.
Mint Szodomán, Gomorán, szenny a földi élet.
Mint árva csónakot korbácsol a végzet.
Meggyalázott földnek nincsen nyugodalma,
Sátáni világnak nagy a karma, latrok hatalma.
De a csillagoknak lészen fordulása,
Megremeg a Föld, kihányja üszke mocskát,
Gábriel tüzes karddal lyukasztja a rostát.
Márvány palotákban hamvadnak a fények,
Tornyok inognak, reszketnek sátáncselédek.
Rég megfogant átok, mint zápor hullik rájok.
De azért lelkemben él egy reményszikra,
Mint árva búzaszemben a kalász, új élet titka.
Ha majd, új hajnal hasad golgotai égen,
Talán még egyszer lesz emberibb az élet.
Lesz üdve a keresztnek, tenger szenvedésnek,
Mert latrok közt, kín, gyötrelem a földi élet.
Mint fölszakadt seb, véreznek, fájnak.
Rég tört tüskék lelkem közepében,
Súlyos a keresztem, nagy ennek az ára,
Már nincs visszaút föl a golgotára.
Megfeszített álmok, kereszt alatt állok,
Golgotáról látom a hazug bűnös világot.
Mint Szodomán, Gomorán, szenny a földi élet.
Mint árva csónakot korbácsol a végzet.
Meggyalázott földnek nincsen nyugodalma,
Sátáni világnak nagy a karma, latrok hatalma.
De a csillagoknak lészen fordulása,
Megremeg a Föld, kihányja üszke mocskát,
Gábriel tüzes karddal lyukasztja a rostát.
Márvány palotákban hamvadnak a fények,
Tornyok inognak, reszketnek sátáncselédek.
Rég megfogant átok, mint zápor hullik rájok.
De azért lelkemben él egy reményszikra,
Mint árva búzaszemben a kalász, új élet titka.
Ha majd, új hajnal hasad golgotai égen,
Talán még egyszer lesz emberibb az élet.
Lesz üdve a keresztnek, tenger szenvedésnek,
Mert latrok közt, kín, gyötrelem a földi élet.
Érted kiáltok
Szeretnék egy szabad, igazabb világot,
Hol béke, rend s igazság világol.
Az élet sötét szenny, dudva, mint pokoli árok.
De én átlátok dudva közt a rostán,
Nem leszek rőt mézesmáz a tortán.
Hidat verek a sötétség mély árkán,
Szívem forró, mint tűző napon a márvány.
Föláldozom sebzett szívem érted,
Latrok előtt nem hajtok térdet.
Sorsom útja lehet: fátum, tövis, bogas ágas,
Lelkem heg, seb; Ember, érted kiáltok!
Viharban nagyok a villámok, ingások,
Kifosztva, de már látva-látok.
Maroknyi kincsem hintem,
Osztom, vigye a szél széjjel,
Fáklyaként lobogok csillagtalan éjben.
Megrabolt lélekkel viharban kiállok,
Szeretnék egy szabad, igazabb világot.
Hova az Igazság angyala leszállhat.
Szárnya alatt hozza Égiek örök igazságát,
Már hallom szárnya suhanását, csattogását.
Mint magvető hinti Földiek vágyát, álmát.
Földre hozza, Égiek igazabb világát.
Hogyha e gyötrő vágyam valósággá válna,
Fölragyogna az Igazság legszentebb oltára.
Megrabolt lélekkel roskadnék elébe,
Kard, pajzs, már nem volna emberi kézben,
Mert födreszállt a mennyei Béke.
Hol béke, rend s igazság világol.
Az élet sötét szenny, dudva, mint pokoli árok.
De én átlátok dudva közt a rostán,
Nem leszek rőt mézesmáz a tortán.
Hidat verek a sötétség mély árkán,
Szívem forró, mint tűző napon a márvány.
Föláldozom sebzett szívem érted,
Latrok előtt nem hajtok térdet.
Sorsom útja lehet: fátum, tövis, bogas ágas,
Lelkem heg, seb; Ember, érted kiáltok!
Viharban nagyok a villámok, ingások,
Kifosztva, de már látva-látok.
Maroknyi kincsem hintem,
Osztom, vigye a szél széjjel,
Fáklyaként lobogok csillagtalan éjben.
Megrabolt lélekkel viharban kiállok,
Szeretnék egy szabad, igazabb világot.
Hova az Igazság angyala leszállhat.
Szárnya alatt hozza Égiek örök igazságát,
Már hallom szárnya suhanását, csattogását.
Mint magvető hinti Földiek vágyát, álmát.
Földre hozza, Égiek igazabb világát.
Hogyha e gyötrő vágyam valósággá válna,
Fölragyogna az Igazság legszentebb oltára.
Megrabolt lélekkel roskadnék elébe,
Kard, pajzs, már nem volna emberi kézben,
Mert födreszállt a mennyei Béke.
Vasvirágos vakablak
Kedves szülőházam, hol napvilágot láttam,
Édes, kicsi hajlék - pici ablaka volt három.
Kettőnek volt ablakszeme, mint angyaloknak szárnya,
Harmadiknak, csukva volt vasvirágos szempillája.
Látóknak ragyogott apró fényes üvegszeme,
Százszorszépek, szívvirágok nyíltak benne,
Csillagokra, zöld mezőre láttam vele.
S mégis-mégis, a vasvirágos vakot szerettem,
Polcain régi, kopott könyvek, ezeket kedveltem.
Ez volt apám egyetlen firhangos könyvespolca,
Legfelsőn lapult, nyeles beretvájának tokja,
Mellette gubbasztott kopott rőt fenőszíja.
Itt álmodott anyám kincsetőrző, réges-régi varrósa.
Fogyott a kincs, mert gobjaimnak gyakran volt híja.
Vasvirágos vakablaknak nem volt kitárt szárnya,
Ha székre álltam, ragyogott, kinyílt a világra.
Könyvekben a képeket, kíváncsian néztem,
Betűit, mint galamb a búzát szemeztem.
Vasvirágos vakablaknak, nem volt kitárt szárnya,
Csak hervadozó vasvirágos, csukott szempillája.
Polcain rejtett titkait, kincseit éhezőnek, bőséggel kínálta.
Vakon is vezetett, tanított, kinyílt a világra!
Édes, kicsi hajlék - pici ablaka volt három.
Kettőnek volt ablakszeme, mint angyaloknak szárnya,
Harmadiknak, csukva volt vasvirágos szempillája.
Látóknak ragyogott apró fényes üvegszeme,
Százszorszépek, szívvirágok nyíltak benne,
Csillagokra, zöld mezőre láttam vele.
S mégis-mégis, a vasvirágos vakot szerettem,
Polcain régi, kopott könyvek, ezeket kedveltem.
Ez volt apám egyetlen firhangos könyvespolca,
Legfelsőn lapult, nyeles beretvájának tokja,
Mellette gubbasztott kopott rőt fenőszíja.
Itt álmodott anyám kincsetőrző, réges-régi varrósa.
Fogyott a kincs, mert gobjaimnak gyakran volt híja.
Vasvirágos vakablaknak nem volt kitárt szárnya,
Ha székre álltam, ragyogott, kinyílt a világra.
Könyvekben a képeket, kíváncsian néztem,
Betűit, mint galamb a búzát szemeztem.
Vasvirágos vakablaknak, nem volt kitárt szárnya,
Csak hervadozó vasvirágos, csukott szempillája.
Polcain rejtett titkait, kincseit éhezőnek, bőséggel kínálta.
Vakon is vezetett, tanított, kinyílt a világra!
Mankának
Tó a tükre, fésülködő márciusi napsütés,
Szeles-felhős borús ég,
Susog-susog, lapátol a szélkerék.
Virágos ág zöld remény,
Megérkeztél várva -várt kis jövevény.
Télben nyíló piros bimbó Rózsaszál,
Nekünk Te vagy a fényes napsugár.
Két szemed mint hajnalcsillag meseszép,
Hajnalt hoztál közénk s reményt.
Mama tudja, érti pille gondolatod,
Lágy öle, karja, mint csöndes hullám elringatott.
Szivárványszín udvara van a Holdnak,
Csillagok kék fénnyel Neked ragyognak.
Bandukol a kormos este,
Álmot hoz egy pici gerle.
Télben nyíló piros rózsa,
Cirógat álmos szellő, édesanya csókja.
Csillag ég vén diófánk ágbogán,
Ablakodban tulipános talizmán.
Minden álmod tündérálom,
Legdrágább kincs vagy a világon.
Kertben ébred, tavaszt várja almafád,
Tündérálmodra ki vigyáz?
Őrt állnak az angyalkák,
Melletted, van édes drága jó anyád.
2009.dec.20
Szeles-felhős borús ég,
Susog-susog, lapátol a szélkerék.
Virágos ág zöld remény,
Megérkeztél várva -várt kis jövevény.
Télben nyíló piros bimbó Rózsaszál,
Nekünk Te vagy a fényes napsugár.
Két szemed mint hajnalcsillag meseszép,
Hajnalt hoztál közénk s reményt.
Mama tudja, érti pille gondolatod,
Lágy öle, karja, mint csöndes hullám elringatott.
Szivárványszín udvara van a Holdnak,
Csillagok kék fénnyel Neked ragyognak.
Bandukol a kormos este,
Álmot hoz egy pici gerle.
Télben nyíló piros rózsa,
Cirógat álmos szellő, édesanya csókja.
Csillag ég vén diófánk ágbogán,
Ablakodban tulipános talizmán.
Minden álmod tündérálom,
Legdrágább kincs vagy a világon.
Kertben ébred, tavaszt várja almafád,
Tündérálmodra ki vigyáz?
Őrt állnak az angyalkák,
Melletted, van édes drága jó anyád.
2009.dec.20
Szívben félelem
Kazal mellet horkantak a lovak,
Fülüket hegyezik, lábaik dobognak.
Társam szól, mi lehet az?
Gondolatok, mint kerekek forognak.
Fölkapaszkodom a töltés koronára,
Semmit nem látok, hang dübörög, morajlik.
Az útszélét két hatalmas kőris vigyázza.
Agyamban gondolat szélvészként viharzik.
Már futnék, menekülnék, nincs hova, merre,
Látvány bénít, dermeszt, géppuska rám mered,
Nézek vele szembe, várok égi jelre.
Árnyékvilág, ez a vég, búcsúzom ég veled.
Harci jármű közelít, géppuska fához szegez.
Ha meg kell halnom bátran, szembenézek vele.
Mongol katona néz rám, velem egyívású lehet.
Elfordítja lassan-lassan a csövet. Dübörgés, kerekek.
Ők elporoztak, Szt.János fele, mi némán hazafele.
Szergej! Ázsiai testvér, kezedben volt életem!
Alkonyodott, árnyak lopakodtak Ausztria egén.
Tódult vér lüktet, feszíti homlokom, szívemben félelem.
Hanságfalva -Kendergyár, 1956-november.
Fülüket hegyezik, lábaik dobognak.
Társam szól, mi lehet az?
Gondolatok, mint kerekek forognak.
Fölkapaszkodom a töltés koronára,
Semmit nem látok, hang dübörög, morajlik.
Az útszélét két hatalmas kőris vigyázza.
Agyamban gondolat szélvészként viharzik.
Már futnék, menekülnék, nincs hova, merre,
Látvány bénít, dermeszt, géppuska rám mered,
Nézek vele szembe, várok égi jelre.
Árnyékvilág, ez a vég, búcsúzom ég veled.
Harci jármű közelít, géppuska fához szegez.
Ha meg kell halnom bátran, szembenézek vele.
Mongol katona néz rám, velem egyívású lehet.
Elfordítja lassan-lassan a csövet. Dübörgés, kerekek.
Ők elporoztak, Szt.János fele, mi némán hazafele.
Szergej! Ázsiai testvér, kezedben volt életem!
Alkonyodott, árnyak lopakodtak Ausztria egén.
Tódult vér lüktet, feszíti homlokom, szívemben félelem.
Hanságfalva -Kendergyár, 1956-november.
Borjúkötél
Szamosi Sándor a régi rendszer embere, de szaktudására szüksége volt az új rendszernek is, intéző volt a főhercegi uradalomban. Háború után földet kaptak a volt cselédek, de nem sokáig örülhettek az újsütetű gazdák a földtulajdonnak. Már szépen kezdtek gyarapodni, föntről belepiszkáltak álmaikba. Annyit megengedett a hatalom választhattak: állami gazdaság vagy termelőszövetkezet. Az állami gazdaságot választották, hasonlított a régi uradalomhoz. És azt, hogy a volt intéző legyen a kerületigazgató. A hatalom ebbe is beleegyezett, csak legyen közös gazdaság. Szamosi úr, sokan így hívták, akik már a régi időkből ismerték, nem haragudott érte. De legtöbben Szamosi elvtársnak, ez volt a hivatalos. Ezt nem szerette, el kellett tűrni, ha szerette, ha nem. Azt meg kell hagyni, hogy a régi rendszerben is kedvelték a cselédek, akik a keze alatt dolgoztak. Most is bíztak benne, nem csalódtak. Az ötvenes évek elején nagyot változott a helyzet. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelték. A felső vezetés a régi rendszer embereit okolta. A járásnál elégedettek voltak, sőt a megyei mezőgazdasági osztálynál is. A pártbizottságon, más véleményen voltak. Szamosi Sándor nem volt párttag, sokszor agitálták, de nem ált kötélnek. Szép szál embervolt, nem hajladozó fajta, megsem látszott rajta, hogy közelít a hetvenhez. Egyik napról a másikra, felsőbb utasításra leváltották. A helyi párttitkár hiába bizonygatta, hogy kiváló szakember, nem maradhatott vezető beosztásban. Sürgősen el kellett hagyni, a szolgálati lakást. Vas megyébe költöztek, pontosabban csak a felesége, a szülői házba. Szamosi Sándort, letartóztatták. Társadalmi tulajdon hűtlen kezelése volt a vád, mindenki tudta, hogy ez hazugság. Még ki sem hűlt a helye, új igazgató érkezett a régi helyett. Méghozzá egy harminc körüli, nem éppen csinos nő, de azért megjárja a traktorosok szerint. A kocsisok óvatosan mustrálgatták, mogorvának látszik, pedig ennek is lehet gyengéje, mondogatták. Most végzett valamilyen gyorstalpaló, mezőgazdász tanfolyamot, előtte pedig, pártiskolát. Sóvári Sárának hívták. Azt megkövetelte szigorúan, igazgató elvtársnőnek szólítsák, még a közvetlen munkatársaitól is. Igazat megvallva, tartottak tőle. Fekete haj, bogár fekete szemek, közepes termet, kissé görbe szőrös lábak, de ez kimondottan jól állt neki. Ha tehette mindig hosszú fehér nadrágot, kék köpenyt viselt. A nyári forróságban levetette a nadrágot, hosszú szoknyát hordott. A szőrös lábak csak-csak elővillantak. A kocsisok, kíváncsiskodtak, vajon milyen lehet följebb. Lehet, hogy ennek még a mellköze is szőrös. Azt meg kell hagyni, hogy szép kerek, hegyes mellekkel ajándékozta meg a teremtő. A gazdálkodáshoz nem sokat értett, nem volt gyakorlata. Városon nőt föl, a párt akarta, hogy igazgató legyen, lényeg a munkás származás. Szebeni Jóska sokáig volt, orosz hadifogságban. Fiatal házasok voltak, mikor bevonult. A fogsággal együtt öt évet volt távol, ebből négy év szibériai szénbánya. Megismerte az orosz paradicsomot, de túlélte. Sok bajtársa nem jöhetett a hazafelé vezető úton, idegen földben alusszák örök álmukat. Mikor hazaérkzett, már megalakult az állami gazdaság. A régi világban is kocsis volt. Szamosi úr innen ismerte. Amikor hazajött, egy darabig anyósánál laktak cselédházban. Hamarosan szobakonyhás lakást kaptak, Szamosi úr jóvoltából. Két hét után munkára jelenkezett, de hát olyan gyenge volt, mint a májusi harmat, a répalevélen, így lett belőle parádéskocsis. Hosszú időbe telt mire összeszedte magát, csont bőr volt mikor hazajött. Feleségének a rózsamosolyú Katónak, sok hálával tartozik, mert várt rá, hosszú éveken keresztül hűségesen. Egyszer már a halálhírét is keltették. Kérője is akadt a feleségének. Szemrevaló menyecske volt, akire rámosolygott sohasem felejtette el, ezért hívták rózsamosolyúnak. Amíg férje távol volt, ráfagyott arcára a mosoly. A női szív csodálatos, érezte Jóska egyszer, betoppan, és igaza lett. Azt a boldogságot leírni nem lehet. Jóskának is lassacskán visszatért az ereje. Szép sudár termet, barnahajú fiatalember, már nem látszottak meg a fogság nyomai, fiatal szervezet kiheverte regenerálódott. Szerette a feleségét, mindketten vágyakoztak család után. Most már úgy érezte, minden nyavalyát, betegséget, amit a fogságból hozott, kiköhögött magából. Jöhet Katám a gyerek! Olyan volt a lelkük, mint a virágos rét, boldogsággal tele. Meg is lett hamarosan az eredménye.
Az igazgató elvtársnő, korán kelő, nem tudott aludni, mint a vénlányok, szeretett kekeckedni. Reggelente ellenőrzést tartott. A tehénistállóban kezdte, hogy pontosan kezdik-e az etetést-fejést. Utána a lóistálló, végül a traktorosok, műhelyesek. A brigádvezetőknek szabad kezet adott, mert tudta, hogy rajtuk nagyon sok múlik. Ők a gazdaság kulcsemberi, sarokkövei, rájuk lehetett építeni. Szamosi úr jó csapatot kovácsolt össze. Nem is értem, hogy lehetett ilyesmivel vádolni, hűtlen kezelés, nevetséges. Lehet, hogy rám is ilyen sors vár?
Az igazgató elvtársnő, kellő távolságot megtartotta, egyetlen egy kivétel volt Szebeni Jóska, frontharcos parádés kocsis. Mások előtt őse volt kivétel. Ahogy közeledett feleségének, a szülési idő, az igazgató elvtársnő egyre gyakrabban vitette magát, a kiserdőn keresztül a nyári forróságban. Ilyenkor kinyílt, mint tavasszal a mandulafa. Gondolta Jóska, lopakodik a kis huncut, mint az esti holdfény a felhős éjszakában.
Szövögette titkos tervét, csak a kivitelezést kell kidolgozni. Talán maga sem tehetett róla. Az anyai ösztön erősebb volt minden párthatározatnál. Gyereket szeretett volna, méghozzá Szebeni Jóskától. Titkon bele- szeretett, de nem akart mást, csak egy aranyos kisbabát. Így akart kiszakadni a párt karmaiból. A kiserdőn keresztül lépésben mentek a lovak, ilyenkor a hátsó ülésen, a szoknyát, a blúzt szétgombolta. Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta. A férfinak gyakran elég egy mosoly, egy nő szíves mosolygása, arra már lehet alapozni, építeni. Szebeni Jóskát másfából faragták, ő hűséges típus. Nem szokta ő a szivárvány kaput hajszolni, döngetni. De azért ő is csak, hűséget fogadott, vakságot nem. Néha-néha hátra pislogott, az igazgatónő idomaira, mert folyton beszélt hozzá, a kis huncutka. Mintha a vére is pezsegni kezdene, mint amikor a must erjedni kezd. A felesége már jó terhes volt, sokszor megsimogatta a pocakját, hogy izeg-mozog. Ilyenkor tiszteletben kell tartani, az anyai elvárásokat, minden valamirevaló férfinak, ki kell bírni azt a néhány hetet. Szebeni Jóska többet is kibírt, fiatal éveiből föláldozott öt kemény esztendőt. Nem eshetek a szenvedélyek kútjába, Istenem ne hagyj eltévedni. Egyre gyakrabban ismételgette, halk volt a hangja, akár a hangfogós hegedű. Mindig más gondolatok fészkelődtek az agyába.
A kocsisok sokszor ugratták, hogy tényleg szőrös a mellköze az igazgató elvtásnőnek? Még nekem nem vetkőzött le, honnan tudjam. Van nekem feleségem, azt tudom, hogy ő csodálatos. Jó-jó, de most borjúkötélen vagy. Ez nem tartozik rátok. Még ha úgy is lenne, kinek mi köze hozzá. Olyan hírtelen elszaladt az idő, hosszúra nyúlt az értekezlet, a központban. Leereszkedett az este, mint a menekülő pók a kútba. Későn indultak. A távoli Alpokra, fátyol borult. Az igazgatónővel és kocsisával csöndesen poroszkáltak a lovak hazafelé. Szép csillagos agusztusi este volt. Egy hulló csillag, tüzes csóvája villant, belehasított az ég sötét bársonyába. Az igazgatónő a kocsisát, már harmadszor kínálta, valami jó féle itókával, néha ő is belekóstolt.
Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta az igazgatónő. Lelkében az ördög fészkelt, de onnan az angyalt üldözte ki. Közben azt mondta Jóskának, kanyarodjunk a Tordosa felé, meg nézzük, hogy végeztek-e a lucernahordással. Rátértek egy keskeny földútra. Hamarosan a helyszínen voltak. Száradt lucerna illat terjengett, vékony meleg pára lebegett a tájon. Néhány petrence sötétlett a sápadt holdfényben. Itt álljon meg Jóska. A kocsis megállította a lovakat. Az igazgatónő leszállt a hátsó ülésről. De már útközben megszabadult néhány ruhadarabtól, észrevétlen levetkőzött. A keble úgy ringott, mint az akác fürtös virága, ha a szél lengeti. Jóska figyelt, mint a gyíkleső, dörgölte a szemeit, hogy jobban lásson. Nevető sugár villant pillái alól.
Ekkor szólította az igazgatónő, gondolta, hát jöjjön, aminek jönni-e kell. Jóska vigyen egy kis lucernát a lovaknak. Már én is gondoltam. Akkor egyre gondoltunk. Jóska leszállt a bakról, dobogó szívvel közeledett, a lucerna petrencéhez, ahol az igazgatónő állt. Mintha egy virágcsokrot akarna átnyújtani. Egy marék lucerna volt az igazgatónő kezében. Nézze csak Jóskám, milyen finom az illata. Jóska nyúlt a lucernáért, az igazgatónő elejtette és megfogta a kezét. A parádés kocsisnak, eszébe jutott valami, arcára kiült a homályos bűntudat. De nem volt vissza út. Átölelte az igazgatónőjét.
Úgy ragyogott ennek a nőnek a két fekete szeme, mint a gyémánt, mint a csillagok. A nő magához szorította, szeretlek Jóska. Halk volta hangja, akár a madarak éjjeli beszélgetése. Ölelte kocsisát, kereste az ajakát. Szebeni Jóska szép szál fiatalember volt, nem akart ő semmit az igazgatónőtől, csupán arra volt kíváncsi, valóban szőrös-e a mellköze? Holdfénynél ez nem látszott, meg kell érinteni, különben sohasem tudja meg. Az igazgatónő mintha csak megérezte volna Jóska gondolatait. Megfogta a bátortalan kezet, ráhelyezte a mellére. Formás keblei voltak, illettek Jóska tenyerébe. Az igazgatónőn már csak egy rövid csipkés kombiné volt, pillanatok alatt Jóska megfosztotta ettől a ruhadarabtól. Szeretlek Jóska, suttogta. Jóska csókjai szavak nélküli üzenet, csókolt, csókolt. Még midig a petrence előtt álltak. A kocsisnak eszébe jutott valami. Egy pillanat Sárika, lekapta a petrence süvegét, odahajította a lovak elébe. Levette a hátulsó ülésről az egyik pokrócot, leterítette vele a petrencét, mint egy oltárt, valóban az is volt, a szerelem oltára. Tudod Jóskám, hogy mióta vártam erre a percre, tőled akarok gyereket, anya szeretnék lenni. Megértelek Sárika, anya leszel, erre megesküszöm. Szebeni Jóska nem árokparti fűz, hanem tölgy a dombtetőn.
Teljesítette az igazgatónő minden kívánságát. Elszakadt a borjúkötél, apró darabokra. Olyan lapos lett a petrence, mintha úthenger ment volna rajta keresztül, mintha össze lenne préselve. Eltört, ami hajolni nem akart. Csodálatos volt az este, csak a csend hangjai hallatszottak, a természet lágy ölében, meg ezer tücsök muzsikája. A parádés lovak jó ízűen ropogtatták, az eléjük vetett lucernát. A szerelem lassan elhamvadt, haza indultak. Jóskám a boltíves Tordosa hídfele menjünk, arra közelebb. A hogy parancsolod Sárika.
Az időnek nincs kezdete, nincs vége, mindent visz, mindent hoz. Szebeni Jóskától is elvitt valamit, amire fogadalmat tett, megesküdött: holtomiglan-holtodiglan. Úgy érezte valami összetört benne, egy gyönyörű kép. Olyan mogorva lett, mint a félszemű varjú a karón. De valami hozadéka is volt. Agusztus-20-án Alkotmány napján, megkapta a kiváló dolgozó jelvényt, pénzjutalommal. Az igazgatóevtársnő adta át, személyesen. Jóska dobogó szívvel, lesütött szemmel nyúlt a borítékért. Eszébe jutott a szerelem oltára, szégyellte magát, pedig csodálatos volt. Gratulálok Szebeni elvtárs. Köszönöm, igazgató elvtársnő. Mintha áram futott volna át a testén a kézfogásnál. Szebeni Jóska augusztus végén kivette egész évi szabadságát, mert megszületett a kis fia. Mire letelt a szabadsága az igazgatónő elhelyeztette magát, mert áldott állapotba került. Jóska a vezetőségtől kérte, hogy tegyék a többi kocsis közé, mert több pénzt akar keresni, családjavan. Teljesült a kérése. A borjúkötelet egyetlen egyszer szakította el, soha többet. A mukatársai sokszor szekálták, hogy szőrösvolt-e az igazgatónő mellköze? Huncut mosoly jelent meg szája szögletében. Valóban ő sem látta csak érezte, de ez a gyönyörség, nem tartozik senkire.
Évek multán véletlenül összetalálkotak, az Országos Mezőgazdasági Kiállításon, az igazgatónő a férjével és két gyerekkel volt. Bemutatta a férjét és a gyermekeit. A barnahajú fiú, hasonlított az ő nagybbik fiára. Mindketten örültek a váratlan találkozásnak. Az egri pincészet sátránál megálltak, bikavért rendelt a volt igazgatónő, koccintottak, mindketten a régi szép időkre gondoltak. A titkukat megőrzik örökké, köztük marad.
Az igazgató elvtársnő, korán kelő, nem tudott aludni, mint a vénlányok, szeretett kekeckedni. Reggelente ellenőrzést tartott. A tehénistállóban kezdte, hogy pontosan kezdik-e az etetést-fejést. Utána a lóistálló, végül a traktorosok, műhelyesek. A brigádvezetőknek szabad kezet adott, mert tudta, hogy rajtuk nagyon sok múlik. Ők a gazdaság kulcsemberi, sarokkövei, rájuk lehetett építeni. Szamosi úr jó csapatot kovácsolt össze. Nem is értem, hogy lehetett ilyesmivel vádolni, hűtlen kezelés, nevetséges. Lehet, hogy rám is ilyen sors vár?
Az igazgató elvtársnő, kellő távolságot megtartotta, egyetlen egy kivétel volt Szebeni Jóska, frontharcos parádés kocsis. Mások előtt őse volt kivétel. Ahogy közeledett feleségének, a szülési idő, az igazgató elvtársnő egyre gyakrabban vitette magát, a kiserdőn keresztül a nyári forróságban. Ilyenkor kinyílt, mint tavasszal a mandulafa. Gondolta Jóska, lopakodik a kis huncut, mint az esti holdfény a felhős éjszakában.
Szövögette titkos tervét, csak a kivitelezést kell kidolgozni. Talán maga sem tehetett róla. Az anyai ösztön erősebb volt minden párthatározatnál. Gyereket szeretett volna, méghozzá Szebeni Jóskától. Titkon bele- szeretett, de nem akart mást, csak egy aranyos kisbabát. Így akart kiszakadni a párt karmaiból. A kiserdőn keresztül lépésben mentek a lovak, ilyenkor a hátsó ülésen, a szoknyát, a blúzt szétgombolta. Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta. A férfinak gyakran elég egy mosoly, egy nő szíves mosolygása, arra már lehet alapozni, építeni. Szebeni Jóskát másfából faragták, ő hűséges típus. Nem szokta ő a szivárvány kaput hajszolni, döngetni. De azért ő is csak, hűséget fogadott, vakságot nem. Néha-néha hátra pislogott, az igazgatónő idomaira, mert folyton beszélt hozzá, a kis huncutka. Mintha a vére is pezsegni kezdene, mint amikor a must erjedni kezd. A felesége már jó terhes volt, sokszor megsimogatta a pocakját, hogy izeg-mozog. Ilyenkor tiszteletben kell tartani, az anyai elvárásokat, minden valamirevaló férfinak, ki kell bírni azt a néhány hetet. Szebeni Jóska többet is kibírt, fiatal éveiből föláldozott öt kemény esztendőt. Nem eshetek a szenvedélyek kútjába, Istenem ne hagyj eltévedni. Egyre gyakrabban ismételgette, halk volt a hangja, akár a hangfogós hegedű. Mindig más gondolatok fészkelődtek az agyába.
A kocsisok sokszor ugratták, hogy tényleg szőrös a mellköze az igazgató elvtásnőnek? Még nekem nem vetkőzött le, honnan tudjam. Van nekem feleségem, azt tudom, hogy ő csodálatos. Jó-jó, de most borjúkötélen vagy. Ez nem tartozik rátok. Még ha úgy is lenne, kinek mi köze hozzá. Olyan hírtelen elszaladt az idő, hosszúra nyúlt az értekezlet, a központban. Leereszkedett az este, mint a menekülő pók a kútba. Későn indultak. A távoli Alpokra, fátyol borult. Az igazgatónővel és kocsisával csöndesen poroszkáltak a lovak hazafelé. Szép csillagos agusztusi este volt. Egy hulló csillag, tüzes csóvája villant, belehasított az ég sötét bársonyába. Az igazgatónő a kocsisát, már harmadszor kínálta, valami jó féle itókával, néha ő is belekóstolt.
Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta az igazgatónő. Lelkében az ördög fészkelt, de onnan az angyalt üldözte ki. Közben azt mondta Jóskának, kanyarodjunk a Tordosa felé, meg nézzük, hogy végeztek-e a lucernahordással. Rátértek egy keskeny földútra. Hamarosan a helyszínen voltak. Száradt lucerna illat terjengett, vékony meleg pára lebegett a tájon. Néhány petrence sötétlett a sápadt holdfényben. Itt álljon meg Jóska. A kocsis megállította a lovakat. Az igazgatónő leszállt a hátsó ülésről. De már útközben megszabadult néhány ruhadarabtól, észrevétlen levetkőzött. A keble úgy ringott, mint az akác fürtös virága, ha a szél lengeti. Jóska figyelt, mint a gyíkleső, dörgölte a szemeit, hogy jobban lásson. Nevető sugár villant pillái alól.
Ekkor szólította az igazgatónő, gondolta, hát jöjjön, aminek jönni-e kell. Jóska vigyen egy kis lucernát a lovaknak. Már én is gondoltam. Akkor egyre gondoltunk. Jóska leszállt a bakról, dobogó szívvel közeledett, a lucerna petrencéhez, ahol az igazgatónő állt. Mintha egy virágcsokrot akarna átnyújtani. Egy marék lucerna volt az igazgatónő kezében. Nézze csak Jóskám, milyen finom az illata. Jóska nyúlt a lucernáért, az igazgatónő elejtette és megfogta a kezét. A parádés kocsisnak, eszébe jutott valami, arcára kiült a homályos bűntudat. De nem volt vissza út. Átölelte az igazgatónőjét.
Úgy ragyogott ennek a nőnek a két fekete szeme, mint a gyémánt, mint a csillagok. A nő magához szorította, szeretlek Jóska. Halk volta hangja, akár a madarak éjjeli beszélgetése. Ölelte kocsisát, kereste az ajakát. Szebeni Jóska szép szál fiatalember volt, nem akart ő semmit az igazgatónőtől, csupán arra volt kíváncsi, valóban szőrös-e a mellköze? Holdfénynél ez nem látszott, meg kell érinteni, különben sohasem tudja meg. Az igazgatónő mintha csak megérezte volna Jóska gondolatait. Megfogta a bátortalan kezet, ráhelyezte a mellére. Formás keblei voltak, illettek Jóska tenyerébe. Az igazgatónőn már csak egy rövid csipkés kombiné volt, pillanatok alatt Jóska megfosztotta ettől a ruhadarabtól. Szeretlek Jóska, suttogta. Jóska csókjai szavak nélküli üzenet, csókolt, csókolt. Még midig a petrence előtt álltak. A kocsisnak eszébe jutott valami. Egy pillanat Sárika, lekapta a petrence süvegét, odahajította a lovak elébe. Levette a hátulsó ülésről az egyik pokrócot, leterítette vele a petrencét, mint egy oltárt, valóban az is volt, a szerelem oltára. Tudod Jóskám, hogy mióta vártam erre a percre, tőled akarok gyereket, anya szeretnék lenni. Megértelek Sárika, anya leszel, erre megesküszöm. Szebeni Jóska nem árokparti fűz, hanem tölgy a dombtetőn.
Teljesítette az igazgatónő minden kívánságát. Elszakadt a borjúkötél, apró darabokra. Olyan lapos lett a petrence, mintha úthenger ment volna rajta keresztül, mintha össze lenne préselve. Eltört, ami hajolni nem akart. Csodálatos volt az este, csak a csend hangjai hallatszottak, a természet lágy ölében, meg ezer tücsök muzsikája. A parádés lovak jó ízűen ropogtatták, az eléjük vetett lucernát. A szerelem lassan elhamvadt, haza indultak. Jóskám a boltíves Tordosa hídfele menjünk, arra közelebb. A hogy parancsolod Sárika.
Az időnek nincs kezdete, nincs vége, mindent visz, mindent hoz. Szebeni Jóskától is elvitt valamit, amire fogadalmat tett, megesküdött: holtomiglan-holtodiglan. Úgy érezte valami összetört benne, egy gyönyörű kép. Olyan mogorva lett, mint a félszemű varjú a karón. De valami hozadéka is volt. Agusztus-20-án Alkotmány napján, megkapta a kiváló dolgozó jelvényt, pénzjutalommal. Az igazgatóevtársnő adta át, személyesen. Jóska dobogó szívvel, lesütött szemmel nyúlt a borítékért. Eszébe jutott a szerelem oltára, szégyellte magát, pedig csodálatos volt. Gratulálok Szebeni elvtárs. Köszönöm, igazgató elvtársnő. Mintha áram futott volna át a testén a kézfogásnál. Szebeni Jóska augusztus végén kivette egész évi szabadságát, mert megszületett a kis fia. Mire letelt a szabadsága az igazgatónő elhelyeztette magát, mert áldott állapotba került. Jóska a vezetőségtől kérte, hogy tegyék a többi kocsis közé, mert több pénzt akar keresni, családjavan. Teljesült a kérése. A borjúkötelet egyetlen egyszer szakította el, soha többet. A mukatársai sokszor szekálták, hogy szőrösvolt-e az igazgatónő mellköze? Huncut mosoly jelent meg szája szögletében. Valóban ő sem látta csak érezte, de ez a gyönyörség, nem tartozik senkire.
Évek multán véletlenül összetalálkotak, az Országos Mezőgazdasági Kiállításon, az igazgatónő a férjével és két gyerekkel volt. Bemutatta a férjét és a gyermekeit. A barnahajú fiú, hasonlított az ő nagybbik fiára. Mindketten örültek a váratlan találkozásnak. Az egri pincészet sátránál megálltak, bikavért rendelt a volt igazgatónő, koccintottak, mindketten a régi szép időkre gondoltak. A titkukat megőrzik örökké, köztük marad.
Arcodhavára fényt szitál a Hold
Emléked már csak álom,
Homáyban elhaló távoli zene.
Emléked húrjai rég elszakadtak,
Szívemhez szólt mindegyike.
Sóhaj fakad, útra kél a szélben,
Messze száll, mint futóhomok.
Halvány emlék maradt utánad,
Már nem tudom merre van otthonod.
Arcod, mint alkony puha fénye,
Nyugvó nap bíbor bársonyán,
Felém ring, mint hánykódó hajó.
Szép voltál az est aranytaván,
Ködfátyolban fölbukkant hajó.
Utánad emlékhullámok maradtak,
Arcod havára fényt szitál a Hold.
Emléked húrjai rég elszakadtak.
Ég veled messzeringó hánykódó hajó.
Homokóra halkan hull az éjben,
Emlékedből homok lesz a szélben,
Arcod havára fényt szitál a Hold.
Homáyban elhaló távoli zene.
Emléked húrjai rég elszakadtak,
Szívemhez szólt mindegyike.
Sóhaj fakad, útra kél a szélben,
Messze száll, mint futóhomok.
Halvány emlék maradt utánad,
Már nem tudom merre van otthonod.
Arcod, mint alkony puha fénye,
Nyugvó nap bíbor bársonyán,
Felém ring, mint hánykódó hajó.
Szép voltál az est aranytaván,
Ködfátyolban fölbukkant hajó.
Utánad emlékhullámok maradtak,
Arcod havára fényt szitál a Hold.
Emléked húrjai rég elszakadtak.
Ég veled messzeringó hánykódó hajó.
Homokóra halkan hull az éjben,
Emlékedből homok lesz a szélben,
Arcod havára fényt szitál a Hold.
Öreg anyóka
A ház előtti kispadon öreg anyóka ül,
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
Réges-rég volt fiatal, arca földerül.
Eszébe jut a régnyár, ablaka alatt cigány hegedült.
Hold ezüstje ragyogott, dal szívéhez ért,
Visszajár még az a nyár, csillaggal volt tele az ég.
Rég elszállt ifjúság emlékcsónakon elring hozzá még.
Elmúlik a bánata, csak maradj vele még.
A ház előtti kispadon öreg anyóka ül,
Szíve mélyén valahol, még szól a hegedű.
Szemében könny szökik, lelke megremeg,
Feje felett kék égen úsznak sötét fellegek.
Lábaihoz hűséges kutyája odatelepül,
Éldegélnek kettecskén, szíve még földerül.
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
A házelőtti kispadon öreg anyóka ül,
Tűnt ifjúsága emlékeivel, csendben, álomba szenderül.
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
Réges-rég volt fiatal, arca földerül.
Eszébe jut a régnyár, ablaka alatt cigány hegedült.
Hold ezüstje ragyogott, dal szívéhez ért,
Visszajár még az a nyár, csillaggal volt tele az ég.
Rég elszállt ifjúság emlékcsónakon elring hozzá még.
Elmúlik a bánata, csak maradj vele még.
A ház előtti kispadon öreg anyóka ül,
Szíve mélyén valahol, még szól a hegedű.
Szemében könny szökik, lelke megremeg,
Feje felett kék égen úsznak sötét fellegek.
Lábaihoz hűséges kutyája odatelepül,
Éldegélnek kettecskén, szíve még földerül.
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
A házelőtti kispadon öreg anyóka ül,
Tűnt ifjúsága emlékeivel, csendben, álomba szenderül.
Ó, szülőföld
Mint nyugvó tenger oly szelíd vidék!
Szülőföldem erdőkkel karolt határa.
Tűnt évek ködfala homálya takart,
Itthon vagyok, veled vagyok valahára.
Emlékezni hozzád jöttem szülőföld.
Távolból három torony int felém.
Sok kedves régi pajtás, jó barát,
Tőletek távol élek, már túl éltem delén.
A sors szele fölkapott, sodort-sodort,
Mint gyönge ernyős bóbitás virágot,
De az útszéli öreg hárs még tudja, hallom,
Pengeti a régidalt, mint az imádságot.
Itthon vagyok megint, szelíd csendes vidék.
Alpok havas-ormára, nyugvó Nap bíbora terül.
Az alkony, mint rég, int felém lágy kezével,
Tűnődésem aranyvödre, múlt tavába merül.
Hamvadó alkonyi árnyak, fonják be lassan a tájat,
Sok kedves pajtás jó barát, merre járhat?
Emlékeim fáklyalángja kigyúl,
Föllobban, mint lápifény,
Ó, szülőföld, köszönet, köszönet mindenért!
Szülőföldem erdőkkel karolt határa.
Tűnt évek ködfala homálya takart,
Itthon vagyok, veled vagyok valahára.
Emlékezni hozzád jöttem szülőföld.
Távolból három torony int felém.
Sok kedves régi pajtás, jó barát,
Tőletek távol élek, már túl éltem delén.
A sors szele fölkapott, sodort-sodort,
Mint gyönge ernyős bóbitás virágot,
De az útszéli öreg hárs még tudja, hallom,
Pengeti a régidalt, mint az imádságot.
Itthon vagyok megint, szelíd csendes vidék.
Alpok havas-ormára, nyugvó Nap bíbora terül.
Az alkony, mint rég, int felém lágy kezével,
Tűnődésem aranyvödre, múlt tavába merül.
Hamvadó alkonyi árnyak, fonják be lassan a tájat,
Sok kedves pajtás jó barát, merre járhat?
Emlékeim fáklyalángja kigyúl,
Föllobban, mint lápifény,
Ó, szülőföld, köszönet, köszönet mindenért!
2010. június 16., szerda
Te is a Föld fia vagy
Hazug a szó, az írás, a suttogás,
A valóság: lángokban áll ez a világ.
Hajszol, csapkod a nincskorbács határon át.
A vérző fájdalom húsodba vág, mint bárd.
Mikor lesz ezen a földön boldogság?
Ha majd, jajj helyett dal lesz,
Ha majd nem lesznek könnyek,
Ha szabadon szállhatsz, mint a madár,
Ha nem lesz már arcod búskomor,
Ha majd utószor álmodik a nyomor.
Lángol, vérzik sír a világ, mint hervadó virág!
A fél istenek nem hallják, jajj szavát.
Ez a várva-várt szabadság?
Te csak álmodban vagy szabad.
Ha fölébredsz, cseléd, szolga vagy.
Már a vágyban sem lehetsz szabad,
Mert gúzsba köt a fájó gondolat.
Te más bolygó fia vagy?
Árulkodnak arcod sokasodó redői,
Mélyülnek, mint őszi szántás,
Égbecsap jajj, a panaszkiáltás,
Bár, nyiladoznak tudatod ernyői.
Sarjadzott egy újabb váltás,
Kalászát lekaszálták.
Égig szálló, jaj kiáltás:
Mi lesz veled Árpád népe?
Ellened a törvény szava szigora,
Kinek pénze vagyona, lehet igaza?
Csapkod a nincs konok ostora.
Régi bánat, benned a gondok rozsda szigonya,
Ha mozdulsz, csattog ordasok vicsori fogsora.
A pénznek szaga van, összetart a világon,
Hegyezi fülét, lecsap, mint keselyű csapat.
Neked soha nem lehet igazad?
Te vagy a favágó mégse melegszel?
Nálad a fejsze mégse veszekszel?
Tudod, hogy hazug a szó az írás a suttogás,
Mégis inkább égbe menekszel.
Így a világon, sehol nem leszel szabad,
Ha nem küzdöl, ivadékod is rab marad.
Harcolj! Mert él a szabadság csiramag.
Ha szakad a lánc, csörren-zörren, ébred a szív,
Igaz lesz a szó az írás megint.
Legyél szabad, legyen szavad, legyen javad,
Mert te is, a FÖLD fia vagy.
2004, szept.15.
A valóság: lángokban áll ez a világ.
Hajszol, csapkod a nincskorbács határon át.
A vérző fájdalom húsodba vág, mint bárd.
Mikor lesz ezen a földön boldogság?
Ha majd, jajj helyett dal lesz,
Ha majd nem lesznek könnyek,
Ha szabadon szállhatsz, mint a madár,
Ha nem lesz már arcod búskomor,
Ha majd utószor álmodik a nyomor.
Lángol, vérzik sír a világ, mint hervadó virág!
A fél istenek nem hallják, jajj szavát.
Ez a várva-várt szabadság?
Te csak álmodban vagy szabad.
Ha fölébredsz, cseléd, szolga vagy.
Már a vágyban sem lehetsz szabad,
Mert gúzsba köt a fájó gondolat.
Te más bolygó fia vagy?
Árulkodnak arcod sokasodó redői,
Mélyülnek, mint őszi szántás,
Égbecsap jajj, a panaszkiáltás,
Bár, nyiladoznak tudatod ernyői.
Sarjadzott egy újabb váltás,
Kalászát lekaszálták.
Égig szálló, jaj kiáltás:
Mi lesz veled Árpád népe?
Ellened a törvény szava szigora,
Kinek pénze vagyona, lehet igaza?
Csapkod a nincs konok ostora.
Régi bánat, benned a gondok rozsda szigonya,
Ha mozdulsz, csattog ordasok vicsori fogsora.
A pénznek szaga van, összetart a világon,
Hegyezi fülét, lecsap, mint keselyű csapat.
Neked soha nem lehet igazad?
Te vagy a favágó mégse melegszel?
Nálad a fejsze mégse veszekszel?
Tudod, hogy hazug a szó az írás a suttogás,
Mégis inkább égbe menekszel.
Így a világon, sehol nem leszel szabad,
Ha nem küzdöl, ivadékod is rab marad.
Harcolj! Mert él a szabadság csiramag.
Ha szakad a lánc, csörren-zörren, ébred a szív,
Igaz lesz a szó az írás megint.
Legyél szabad, legyen szavad, legyen javad,
Mert te is, a FÖLD fia vagy.
2004, szept.15.
Szegények gyermeke
Szabadság! Szegények gyermeke,
A mianyánk hordott szivealatt Téged.
Adj kenyeret, munkát, tápláld az éhezőket.
Mutass utat, legyél éji lámpás.
Mint jópásztor, tereld a koplalók nyáját.
Fáklyaként lobogjon tisztafényű lángod,
Melengesd a fagyott, didergő világot.
Adj hitet, reményt ne tűrd a szenvedést,
Segítsd, a tűnt igazság keresést.
Legyél fakadó bimbó az ágon,
Kelyhedben aranylóméz, csurranónektár,
Csordultig, mint megtelt kaptár.
S mégis-mégis búsong, kopár az élet,
Körötted tengernyi bánat, hunyt remények.
Csillagokról csüngő jégcsapok a fények,
Alattuk kavarog, csapong, vacog a világ.
Padon álmodik, didereg a kitaszított nyomor,
Dérlepte álmain dübörög a kegyetlen világ. Hold teríti fátylát, ködös, hűvös aranyát.
Szabadság! Döngöld kérges, kövült agyvelőket,
Szárítsd föl gyászos könnyes temetőket,
Cirógasd sápadt, fáradt öregedő, arcredőket.
Vigasztald, segítsd a szenvedőket, Téged, keresőket.
Hozzreánk ujj víg esztendőket!
A mianyánk hordott szivealatt Téged.
Adj kenyeret, munkát, tápláld az éhezőket.
Mutass utat, legyél éji lámpás.
Mint jópásztor, tereld a koplalók nyáját.
Fáklyaként lobogjon tisztafényű lángod,
Melengesd a fagyott, didergő világot.
Adj hitet, reményt ne tűrd a szenvedést,
Segítsd, a tűnt igazság keresést.
Legyél fakadó bimbó az ágon,
Kelyhedben aranylóméz, csurranónektár,
Csordultig, mint megtelt kaptár.
S mégis-mégis búsong, kopár az élet,
Körötted tengernyi bánat, hunyt remények.
Csillagokról csüngő jégcsapok a fények,
Alattuk kavarog, csapong, vacog a világ.
Padon álmodik, didereg a kitaszított nyomor,
Dérlepte álmain dübörög a kegyetlen világ. Hold teríti fátylát, ködös, hűvös aranyát.
Szabadság! Döngöld kérges, kövült agyvelőket,
Szárítsd föl gyászos könnyes temetőket,
Cirógasd sápadt, fáradt öregedő, arcredőket.
Vigasztald, segítsd a szenvedőket, Téged, keresőket.
Hozzreánk ujj víg esztendőket!
Rénye
Amit egy háborúban lerombolnak, föl lehet építeni pótolható. De aki sohasem tér haza, a háborúból, pótolhatatlan, az a fájdalom örök. Mikor egy háborúnak végevan, az anyák, nagyanyák, testvérek, feleségek, árvák síralma akkor kezdődik. Ez minden háborúra érvényes.
Végevolt a második világháborúnak, az esztelen öldöklésnek, de az oroszok itt tanyáztak, jól érezték magukat, egészen befészkelődtek, mintha otthon lennének. De a hadtáp ellátás akadozott. Vagy mégsem? Nem biztos! Az is lehet, hogy nemfért a kondér közelébe az a szegény ágrólszakadt kiskatona, szinte még gyerek volt. Egyébként Szergejnek hívták. Hát ez a Szergej mindig éhes volt. Sokszor mondta neki öreganyám: minek gyüttél te el othonrul, illen messzi elkóborogtál, hogyan találsz haza? Te, csak nem valami rossz fát tettél a tűzre? Szergej nagyon fiatal volt, még legénytoll sem pelyhedzett az állán. Olyan kis ártatlan volt a tekintete, csodálkozó nagy barna szemei voltak, vékony, mint a sarjú nád. Olyan tedd ide, tedd oda, a puskát elsem bírná, nem ártott az a légynek sem. De valahogy öreganyámmal kölcsönösen megértették, kedvelték egymást. Mamka-Mamka mondogatta. Üggyel, bajjal mindig zöldágra vergődtek, mert az egyszeű emberek mindenhol megértik egymást, bármilyen nemzetiségűek. Most is azzal jött, hogy Mamka, jejce-jejce. Ó, ezt már öreganyám ismerte, egyből tudta, hogy Szergejnek megint rénye köllene. Jó-jó mondta öreganyám: de nagy szeme van ám a tojásnak, drága ám mastanában a tojás. Tudod mit Szergel, valahonnan szerezz, hozzál jejcét, akkor sütök neked rényét, mer az én tikiam ippen mast szünetűnek.
Öreganyám nyolcvanöt évesen is önállóan gazdálkodott, libákat, csirkéket, tyúkokat
tartott. A libatöméshez nagyon értett, én szoktam segíteni a tömésnél. Sohasem tömte félre az áztatott kukoricát. Sőt még a környékről hozzá jöttek az asszonyok, ha valamelyik félre tömte a libáját. A gigájából ügyesen kiszedte, a kukoricát nehogy megfulladjon. Az ólak két részre voltak választva. Az egyikben a libacsapat a gúnárral, a másikban három tojó ült a fészkén, a tojásokon. Ide csak öreganyám mehetett, mert a ludak az idegent nem szeretik, hamar eltörik, féltik a tojást.
Szergej elment, de elég hamar visszajött, két lúdtojással a kezében. Nagyokat pislogva, letette az asztal sarkára. Hékás, ne odatedd, mer legurgul. Öreganyám redszerető, szigorú, semmit sem mondott kétszer, a nézése a termete emelte a
tekintélyét, de nagyon jó szívű. Nézegeti a tojásokat, kézbeveszi, tenyerében forgatja, te, Szergel hiszen ezek még melegek, ördögbújék beléd, ezeket az én ludaim alul szedted ki. Megösmerem űket, meg vannak számozva tintaceruzával, ez az én írásom nízd meg.
Szergej orrát megérintette az egyik tojással. Hát neked csak ennyi eszed van, ezek má nem sokára kenek. Szergej fülig piros lett, látszott rajta megbánta, amit elkövetett. Ebül nem lesz rénye Szergel, de nem ám. Gyere mutasdmeg, hogy mellikalul szedted ki. Te-te físzek rabló. Az ólhoz érve nagy gágogás, sziszegés fogatta őket, három lúd ült a tojásokon. Szergej rámutatott a középsőre, öreganyám szép óvatosan visszarakta a tojásokat, ígyni, mast csak üjjetek, szípen kis ludaim. Na gyere be, te ítlen, de mégeccer megnepróbád meg közelíteni az ólamat. Ha megzavarod a ludakat, összötörik a tojásokat abul má nem lesz kis zsiba, meg értetted, ördög bújjékbeléd. Ludaimat bíkín hadd, mert ha nem, rád eresztem a gúnarat. Szergejnek megegcsavarta a fülét, úgy jöttek egy más mellett. Érted, amit mondok, ördög bújjék beléd. Szergej bólintott, hogy mindent ért.
Öreganyámból sugárzott valami, ami láthatatlan, megfoghatatlan, mert az a szívből jön, úgyhívják, hogy szeretet emberség.
Beértek a konyhába, na, mast üle ide az asztalho. Te meg kisfiam, ezt nekem mondta öreganyám, bemész a kamrába a grádics alatt, zsomborba van tiktojás, hozzálbe hármat, de ne hogy elejtsd. Nem vigyázok, mondtam. Hoztam épségbe a tojásokat, ahogy öreganyám parancsolta. Leütötte egy tányérba. A tojások szép sárgák voltak. Mielőtt elkeverte, sót csöpkis tejet, meg egy csapott kanál lisztet, is tett bele, hogy többlegyen, meg ne esik úgy össze. Még a tojás héját is kitörölgette az úja hegyével, hogy egy csöpp se vesszen kárba. Mikor a zsír füstölgött, sistergett a lábasban beleöntötte, pillanatokalatt elkészült, meg hintette pirospaprikával, kihúzta az asztalfiát, szelt kenyeret, karét nem kapsz Szergel, mert te még nemtudsz kaszáni. Na mast csak egyél. Hálás ragyogó szemekkel nézett öreganyámra, falatozás közben, jó étvágyú gyerek volt Szergej. Mamka-Mamka, paszíva-paszíva mondogatta.
Közben öreganyám beszélt hozzá: tudod Szergel, nekem is elvüttek ám, három unokámat a háborúba, ennek a kisgyereknek a testvér bátyjait: Jóskát, a Janit meg a Mikit. Ollanrígen elmentek, de még egyik sem gyütt haza. Azokra gondútam, hátha valahun, valaki azoknak is süt rényét. Köténye sarkával, törölgette fájó könnyeit.
Végevolt a második világháborúnak, az esztelen öldöklésnek, de az oroszok itt tanyáztak, jól érezték magukat, egészen befészkelődtek, mintha otthon lennének. De a hadtáp ellátás akadozott. Vagy mégsem? Nem biztos! Az is lehet, hogy nemfért a kondér közelébe az a szegény ágrólszakadt kiskatona, szinte még gyerek volt. Egyébként Szergejnek hívták. Hát ez a Szergej mindig éhes volt. Sokszor mondta neki öreganyám: minek gyüttél te el othonrul, illen messzi elkóborogtál, hogyan találsz haza? Te, csak nem valami rossz fát tettél a tűzre? Szergej nagyon fiatal volt, még legénytoll sem pelyhedzett az állán. Olyan kis ártatlan volt a tekintete, csodálkozó nagy barna szemei voltak, vékony, mint a sarjú nád. Olyan tedd ide, tedd oda, a puskát elsem bírná, nem ártott az a légynek sem. De valahogy öreganyámmal kölcsönösen megértették, kedvelték egymást. Mamka-Mamka mondogatta. Üggyel, bajjal mindig zöldágra vergődtek, mert az egyszeű emberek mindenhol megértik egymást, bármilyen nemzetiségűek. Most is azzal jött, hogy Mamka, jejce-jejce. Ó, ezt már öreganyám ismerte, egyből tudta, hogy Szergejnek megint rénye köllene. Jó-jó mondta öreganyám: de nagy szeme van ám a tojásnak, drága ám mastanában a tojás. Tudod mit Szergel, valahonnan szerezz, hozzál jejcét, akkor sütök neked rényét, mer az én tikiam ippen mast szünetűnek.
Öreganyám nyolcvanöt évesen is önállóan gazdálkodott, libákat, csirkéket, tyúkokat
tartott. A libatöméshez nagyon értett, én szoktam segíteni a tömésnél. Sohasem tömte félre az áztatott kukoricát. Sőt még a környékről hozzá jöttek az asszonyok, ha valamelyik félre tömte a libáját. A gigájából ügyesen kiszedte, a kukoricát nehogy megfulladjon. Az ólak két részre voltak választva. Az egyikben a libacsapat a gúnárral, a másikban három tojó ült a fészkén, a tojásokon. Ide csak öreganyám mehetett, mert a ludak az idegent nem szeretik, hamar eltörik, féltik a tojást.
Szergej elment, de elég hamar visszajött, két lúdtojással a kezében. Nagyokat pislogva, letette az asztal sarkára. Hékás, ne odatedd, mer legurgul. Öreganyám redszerető, szigorú, semmit sem mondott kétszer, a nézése a termete emelte a
tekintélyét, de nagyon jó szívű. Nézegeti a tojásokat, kézbeveszi, tenyerében forgatja, te, Szergel hiszen ezek még melegek, ördögbújék beléd, ezeket az én ludaim alul szedted ki. Megösmerem űket, meg vannak számozva tintaceruzával, ez az én írásom nízd meg.
Szergej orrát megérintette az egyik tojással. Hát neked csak ennyi eszed van, ezek má nem sokára kenek. Szergej fülig piros lett, látszott rajta megbánta, amit elkövetett. Ebül nem lesz rénye Szergel, de nem ám. Gyere mutasdmeg, hogy mellikalul szedted ki. Te-te físzek rabló. Az ólhoz érve nagy gágogás, sziszegés fogatta őket, három lúd ült a tojásokon. Szergej rámutatott a középsőre, öreganyám szép óvatosan visszarakta a tojásokat, ígyni, mast csak üjjetek, szípen kis ludaim. Na gyere be, te ítlen, de mégeccer megnepróbád meg közelíteni az ólamat. Ha megzavarod a ludakat, összötörik a tojásokat abul má nem lesz kis zsiba, meg értetted, ördög bújjékbeléd. Ludaimat bíkín hadd, mert ha nem, rád eresztem a gúnarat. Szergejnek megegcsavarta a fülét, úgy jöttek egy más mellett. Érted, amit mondok, ördög bújjék beléd. Szergej bólintott, hogy mindent ért.
Öreganyámból sugárzott valami, ami láthatatlan, megfoghatatlan, mert az a szívből jön, úgyhívják, hogy szeretet emberség.
Beértek a konyhába, na, mast üle ide az asztalho. Te meg kisfiam, ezt nekem mondta öreganyám, bemész a kamrába a grádics alatt, zsomborba van tiktojás, hozzálbe hármat, de ne hogy elejtsd. Nem vigyázok, mondtam. Hoztam épségbe a tojásokat, ahogy öreganyám parancsolta. Leütötte egy tányérba. A tojások szép sárgák voltak. Mielőtt elkeverte, sót csöpkis tejet, meg egy csapott kanál lisztet, is tett bele, hogy többlegyen, meg ne esik úgy össze. Még a tojás héját is kitörölgette az úja hegyével, hogy egy csöpp se vesszen kárba. Mikor a zsír füstölgött, sistergett a lábasban beleöntötte, pillanatokalatt elkészült, meg hintette pirospaprikával, kihúzta az asztalfiát, szelt kenyeret, karét nem kapsz Szergel, mert te még nemtudsz kaszáni. Na mast csak egyél. Hálás ragyogó szemekkel nézett öreganyámra, falatozás közben, jó étvágyú gyerek volt Szergej. Mamka-Mamka, paszíva-paszíva mondogatta.
Közben öreganyám beszélt hozzá: tudod Szergel, nekem is elvüttek ám, három unokámat a háborúba, ennek a kisgyereknek a testvér bátyjait: Jóskát, a Janit meg a Mikit. Ollanrígen elmentek, de még egyik sem gyütt haza. Azokra gondútam, hátha valahun, valaki azoknak is süt rényét. Köténye sarkával, törölgette fájó könnyeit.
Napraforgó
Csókot adok,csókot kapok,
Napraforgó aranytála vagyok.
Rámcsókolja a nap forró melegét,
Aranytálba rejtem hevét.
Illatomat kelő szellőnek adom,
Aranyporom ingyen adom.
Pillangóknak, méhecskéknek kínálgatom,
Ha fáradtak, álmukat elringatom.
Zöld kabátom árnyátadó takaró,
Száram erős, mint egy szőlőkaró.
Fordítgatom gyöngyharmatos aranytálam,
Oda, honnan a hajnalpírját várom.
Ölelem,őrzöm a Nap izzó sugarát,
Követem, kisérem vigyázom járását.
Ha a nyári égen ősz zokog,
Aranytálamra hideg eső csorog.
Az én szívem a messze erdőbe ízen.
Jönnek a cinegék, lesznek tizen.
Ízletes magjaim egyre fogynak,
Madárbegyek dombborodnak.
Kiürül az aranytálam,
Madárkáktól nem sajnálom.
Kórószáram jólesz tüzelőnek,
Égbeszálló kígyózó füstlesz belőlem.
2005-7-14.
Napraforgó aranytála vagyok.
Rámcsókolja a nap forró melegét,
Aranytálba rejtem hevét.
Illatomat kelő szellőnek adom,
Aranyporom ingyen adom.
Pillangóknak, méhecskéknek kínálgatom,
Ha fáradtak, álmukat elringatom.
Zöld kabátom árnyátadó takaró,
Száram erős, mint egy szőlőkaró.
Fordítgatom gyöngyharmatos aranytálam,
Oda, honnan a hajnalpírját várom.
Ölelem,őrzöm a Nap izzó sugarát,
Követem, kisérem vigyázom járását.
Ha a nyári égen ősz zokog,
Aranytálamra hideg eső csorog.
Az én szívem a messze erdőbe ízen.
Jönnek a cinegék, lesznek tizen.
Ízletes magjaim egyre fogynak,
Madárbegyek dombborodnak.
Kiürül az aranytálam,
Madárkáktól nem sajnálom.
Kórószáram jólesz tüzelőnek,
Égbeszálló kígyózó füstlesz belőlem.
2005-7-14.
Melencés
Valamikor réges-régen, éldegélt egy szegény öreg anyóka a fiával, a falutól távol az erdő közepén, egy kis házikóban. Nagyon szegények voltak. Az erdőben tiszta volt a levegő, nem volt por, korom. Nem is voltak betegek sohasem. Olyan egészségesek voltak akár a makk. A fiúcskát Melencésnek kereszteltette az édesanyja, a falucska templomában. Sajnos korán elveszítette édesapját. Már pici kora óta melencéket faragott. Ezeket sok mindenre lehetett használni: mosakodni, a kútról vizet hozni, megitatni a kecskét, mert az is volt ám, Zsóka volt a neve, nagyon finom habos tejet adott. Egész nap legelészett, mindent megevett. Az erdei tisztás tele volt gyógyfüvekkel, azokat különösen kedvelte. Volt egy házőrző kutyusuk is, a Bogi, no meg a Luca cica, és a Gyuri kakas, meg néhány szem tyúkocska. Ennyi volt minden vagyonkájuk meg a becsület, ami mindennél fontosabb. A házuk közelében lakott egy százesztendős remete térdig ért a szakálla, nagyon okos ember volt. Melencést sok mindenre megtanította. Írni, olvasni, számolni is. Sokszor bejárták az erdőt, tőle tanulta meg a fák, bokrok, madarak, állatok neveit. Megjósolta Melencésnek, hogy még nagy ember lesz, ha megnő, de azt is mondta neki, hogy akkor el kell hagynia az erdőt. „Ne feledd, a becsületed semmi kincsért cserébe ne add. Mindig igazat kell mondani. Ha éhezőt látsz, kenyered törd ketté, add oda felebarátodnak, mert mindannyian a Föld gyermekei vagyunk.” – tanácsolta neki. Melencés meg is fogadta az öreg remete intelmeit, tanácsait.
Telt-múlt az idő, Melencés szép szál legénnyé cseperedett, olyan piros volt, mint a rózsa, erős, akár a vasgyúró. Nem volt hiába a sok kecsketej. Egyre gyakrabban gondolt arra, amit a százesztendős remete mondott. Egy csendes estén a petróleumlámpa pislákoló fényénél édesanyjával beszélgettek. Megemlítette titkos elhatározását. Nagy meglepetésére ő nem marasztalta, sőt biztatta. Csupán annyit kért, tüzelőt készítsen télire, ha nagy hideg lesz, ne kelljen a hó alól előkapirgálni. Melencésnek nagy kő esett le a szívéről anyja szavai hallatán.
Elérkezett a várva várt nap, elindult a vándorútra. Édesanyja hamuban sült pogácsát sütött, ezzel rakta tele a tarisznyáját. „Vigyázz magadra kisfiam, visszavárlak” – búcsúzott. Melencés az út hajlatánál visszanézett, édesanyja ott állt a ház előtt, érezte szeme simítását, látta köténye sarkával törölgeti fájó könnyeit. Neki is könny csillogott a szemében. Az öreg remetét is útba ejtette, aki adott neki néhány jó tanácsot, meg egy furkós botot. „Ennek még hasznát veszed, ha bajba kerülsz. Ez nem akármilyen bot ám, majd meglátod.” Kezet fogtak, megölelték egymást, Melencés elindult a hosszú útra.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rókával. A róka meglátta a furkós botot és megijedt. Melencés azonban nem bántotta. A róka hálából adott neki egy sípot, s így szólt: „Ha bajba kerülsz, fújd meg, megyek segíteni.” Melencés megköszönte, bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Találkozott a farkassal, aki ahogy meglátta a furkósbotot máris könyörgőre, fogta: „Jaj ne bánts, kicsi gyerekeim várnak odahaza” Melencés őt sem bántotta, így tőle is kapott egy sípot. „Ha bajba kerülsz fújd meg, megyek a segítségedre.” – mondta búcsúzóul az ordas. Melencés ezt is bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Mendegélt az erdei úton, amikor találkozott egy hatalmas barna medvével, éppen lompos mézet keresett. Meglátta melencés furkós botját és mindjárt meg jámborodott: „Jaj csak meg ne üss, van két kis bocsom azoknak viszek mézecskét… Mivel ilyen jó szíved van adok egy sípot, ha bajba kerülsz, megfújod, megyek segíteni.” Ezzel a medve elcammogott. Melencés ment, mendegélt, már majdnem kiért az erdőből, hát kivel találkozik? Nem akart hinni a szemének! Az oroszlán meg a tigris beszélgetnek az út közepén, valami közös vadászatról. Na, ezek engem most fölfalnak gondolta. Meg akarta fújni a sípokat, ám a két hatalmas fenevad már észrevette, így a furkósbot után nyúlt. „Csak azt ne” - szinte egyszerre mondták. „Leszünk a barátod - morogta az oroszlán - még sípot is adunk, ha bajbakerülsz megfújod megyünk a sgítségedre, csak most kegyelmezz.” „Jó nem bánom, de rosszat ne haljak felőletek.” Eltette a sípokat és tovább indult. Nemsokára kiért az erdőből, és egy város határához ért. Fekete lobogók lengtek mindenfelé, nem tudta, mi történhetett. Egyszercsak mepillantott egy rőzsét cipelő anyókát. Illedelmesen köszönt.
„Szívesen segítek.” – ajánlotta. „Hozzászoktam én a cipekedéshez édes fiam” – jött a válasz. „Miért van gyászlobogókkal fellobogózva a város?” – kérdezte. Megtudta, hogy a város másik végén van egy mély kút, abban van a hétfejűsárkány, a föld alatt van a palotája. Azt üvölti éjjel-nappal: „Én vagyok a tüzes sárkány, jéghegy olvad tüzem láttán, torkomban a tüzes láva, tűzeső hull a világra. Ha nem hoztok nekem lánykát, rombadöntöm a király várát és a város minden házát.” Már minden lányt oda adtak neki, a városból, holnap viszik a király egyetlen lányát, ezért az a sok fekete lobogó. Az öreg király fölajánlotta királyságát annak, aki legyőzi a sárkányt, de eddig senki, sem mert vállalkozni. „Én megküzdök vele - szólt Melencés - egy életem egy halálom” „Életeddel játszol, édes fiam, de áldjon meg az ég.” – így az anyó, aki lassacskán elballagott.
Melencés nem sokat gondolkodott, fölkereste a kutat. Nem is kellett sokat keresgélni, már messziről hallatszott az üvöltés. Valóban félelmetes volt. Melencés leült egy útszéli kőre, a botját maga mellé tette, elővette tarisznyájából a sípokat, és sorjába megfútta őket. Lett is erre nagy zirgés-zörgés. Ott termett a róka, a farkas, a medve, a tigris és az oroszlán. Melencés ismertette a haditervet. „Hajlandók vagytok-e vállalni” – kérdezte tőlük. Egyszerre mondták: „Azért jöttünk, hogy segítsünk, barátunk” Ezzel megkezdődött az élet-halál küzdelem, a jó és a gonosz harca. A fölkelő Nap első sugarai bearanyozták a csatateret. Fölsorakoztak úgy, hogy a sárkánynak mindig a nappal szembe kelljen nézni, ez is zavarja a látását. A róka táncolt, a farkas rohangált a sárkány előtt, aki ezeket figyelte, míg a medve, a tigris és oroszlán odaugrottak és leharaptak egy-egy sárkány fejet. Melencésnek a botja karddá változott, az is levágott egyet. A sárkány hatalmasat üvöltött fájdalmában, szórta a tüzes parazsat fújta a lángot. Meg is perzselődtek szegények, de bátran küzdöttek. Egésznap folyt a küzdelem, a amikor a Nap nyugvóra tért az utolsó sárkányfej is lehullt a porba. Örültek a győzelemnek.
A sárkány élettelen teste visszazuhant a kútba. Kinyílt a földalatti palota ajtaja a lánykák mind kiszabadultak és hazamentek. Az állatok igen elfárdtak elaludtak. Melencés kivágta a sárkányfejekből a nyelveket, beletette a tarisznyájába, majd ő is pihenni tért.
Reggel korán ébredtek. Látta ám, hogy a fejek eltűntek az éjjel. Nem is törődött vele, egyenesen a királyi palotába ment. Megállt a kapu előtt, kopogtatott. Látták, hogy kard van az oldalán tarisznya a vállán. „Hát téged meg honnan szalasztottak?” - kérdezte a kapuőr. „A királyhoz jöttem vele, szeretnék beszélni.” „Jókor jöttél épp lakodalom, készül, jó kedvében van a király.” – ezzel odavezette a trón elé. Melencés tisztelettudóan meghajolt. „Felséges királyom: én vagyok az, aki legyőzte a sárkányt.” „Itt valami nincs rendjén, hisz a kincstárnokom hozta a fejeket. Rögtön tisztázzuk a helyzetet. Hívjátok elő azonnal! – mondta a király - Döntsétek el, hogy melyiktek győzte le a sárkányt!” „Felség, hát nem én hoztam a fejeket trónod elé bemutatni?” – kérdezte behízelgőn a kincstárnok. Ekkor aztán megszólalt Melencés is: „És igaz-e hogy ennek a te sárkányodnak nem voltak nyelvei?” A kincstárnok csak nézett. „Itt vannak az én tarisznyámban, miután legyőztem kivágtam őket.” Rögtön kiderült a hazugság. „Tömlöcbe vele, minden vagyona téged illet.” – ordított a király. „Felséges királyom nem kell a vagyona, osszák szét a szegények között.” – mondta Melencés. „Tied az egész királyságom is, én már úgyis öreg vagyok, és a lányom is tiéd.” A fiatalok első látásra egymásba szerettek, egymáshoz illettek, a lelkük is rokon volt. Meg is tartották a lakodalmat.
Erőskezű, igazságos király lett Melencés, aki természetesen az édesanyjáról sem feledkezett meg. Négy lovas hintón ment érte, sőt még az öreg remetét is befogatta, ő lett az egyik tanács adója. A Zsóka kecskét, Bogi kutyát, Luca cicát, Gyuri kakast is magukkal vitték. A házikójukat meg oda ajándékozta egy szegény embernek. Királyként is sokszor visszatért a szülői házhoz feleségével, nem szégyellte származását. Mindenki tisztelte, mert igazságos volt.
Telt-múlt az idő, Melencés szép szál legénnyé cseperedett, olyan piros volt, mint a rózsa, erős, akár a vasgyúró. Nem volt hiába a sok kecsketej. Egyre gyakrabban gondolt arra, amit a százesztendős remete mondott. Egy csendes estén a petróleumlámpa pislákoló fényénél édesanyjával beszélgettek. Megemlítette titkos elhatározását. Nagy meglepetésére ő nem marasztalta, sőt biztatta. Csupán annyit kért, tüzelőt készítsen télire, ha nagy hideg lesz, ne kelljen a hó alól előkapirgálni. Melencésnek nagy kő esett le a szívéről anyja szavai hallatán.
Elérkezett a várva várt nap, elindult a vándorútra. Édesanyja hamuban sült pogácsát sütött, ezzel rakta tele a tarisznyáját. „Vigyázz magadra kisfiam, visszavárlak” – búcsúzott. Melencés az út hajlatánál visszanézett, édesanyja ott állt a ház előtt, érezte szeme simítását, látta köténye sarkával törölgeti fájó könnyeit. Neki is könny csillogott a szemében. Az öreg remetét is útba ejtette, aki adott neki néhány jó tanácsot, meg egy furkós botot. „Ennek még hasznát veszed, ha bajba kerülsz. Ez nem akármilyen bot ám, majd meglátod.” Kezet fogtak, megölelték egymást, Melencés elindult a hosszú útra.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rókával. A róka meglátta a furkós botot és megijedt. Melencés azonban nem bántotta. A róka hálából adott neki egy sípot, s így szólt: „Ha bajba kerülsz, fújd meg, megyek segíteni.” Melencés megköszönte, bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Találkozott a farkassal, aki ahogy meglátta a furkósbotot máris könyörgőre, fogta: „Jaj ne bánts, kicsi gyerekeim várnak odahaza” Melencés őt sem bántotta, így tőle is kapott egy sípot. „Ha bajba kerülsz fújd meg, megyek a segítségedre.” – mondta búcsúzóul az ordas. Melencés ezt is bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Mendegélt az erdei úton, amikor találkozott egy hatalmas barna medvével, éppen lompos mézet keresett. Meglátta melencés furkós botját és mindjárt meg jámborodott: „Jaj csak meg ne üss, van két kis bocsom azoknak viszek mézecskét… Mivel ilyen jó szíved van adok egy sípot, ha bajba kerülsz, megfújod, megyek segíteni.” Ezzel a medve elcammogott. Melencés ment, mendegélt, már majdnem kiért az erdőből, hát kivel találkozik? Nem akart hinni a szemének! Az oroszlán meg a tigris beszélgetnek az út közepén, valami közös vadászatról. Na, ezek engem most fölfalnak gondolta. Meg akarta fújni a sípokat, ám a két hatalmas fenevad már észrevette, így a furkósbot után nyúlt. „Csak azt ne” - szinte egyszerre mondták. „Leszünk a barátod - morogta az oroszlán - még sípot is adunk, ha bajbakerülsz megfújod megyünk a sgítségedre, csak most kegyelmezz.” „Jó nem bánom, de rosszat ne haljak felőletek.” Eltette a sípokat és tovább indult. Nemsokára kiért az erdőből, és egy város határához ért. Fekete lobogók lengtek mindenfelé, nem tudta, mi történhetett. Egyszercsak mepillantott egy rőzsét cipelő anyókát. Illedelmesen köszönt.
„Szívesen segítek.” – ajánlotta. „Hozzászoktam én a cipekedéshez édes fiam” – jött a válasz. „Miért van gyászlobogókkal fellobogózva a város?” – kérdezte. Megtudta, hogy a város másik végén van egy mély kút, abban van a hétfejűsárkány, a föld alatt van a palotája. Azt üvölti éjjel-nappal: „Én vagyok a tüzes sárkány, jéghegy olvad tüzem láttán, torkomban a tüzes láva, tűzeső hull a világra. Ha nem hoztok nekem lánykát, rombadöntöm a király várát és a város minden házát.” Már minden lányt oda adtak neki, a városból, holnap viszik a király egyetlen lányát, ezért az a sok fekete lobogó. Az öreg király fölajánlotta királyságát annak, aki legyőzi a sárkányt, de eddig senki, sem mert vállalkozni. „Én megküzdök vele - szólt Melencés - egy életem egy halálom” „Életeddel játszol, édes fiam, de áldjon meg az ég.” – így az anyó, aki lassacskán elballagott.
Melencés nem sokat gondolkodott, fölkereste a kutat. Nem is kellett sokat keresgélni, már messziről hallatszott az üvöltés. Valóban félelmetes volt. Melencés leült egy útszéli kőre, a botját maga mellé tette, elővette tarisznyájából a sípokat, és sorjába megfútta őket. Lett is erre nagy zirgés-zörgés. Ott termett a róka, a farkas, a medve, a tigris és az oroszlán. Melencés ismertette a haditervet. „Hajlandók vagytok-e vállalni” – kérdezte tőlük. Egyszerre mondták: „Azért jöttünk, hogy segítsünk, barátunk” Ezzel megkezdődött az élet-halál küzdelem, a jó és a gonosz harca. A fölkelő Nap első sugarai bearanyozták a csatateret. Fölsorakoztak úgy, hogy a sárkánynak mindig a nappal szembe kelljen nézni, ez is zavarja a látását. A róka táncolt, a farkas rohangált a sárkány előtt, aki ezeket figyelte, míg a medve, a tigris és oroszlán odaugrottak és leharaptak egy-egy sárkány fejet. Melencésnek a botja karddá változott, az is levágott egyet. A sárkány hatalmasat üvöltött fájdalmában, szórta a tüzes parazsat fújta a lángot. Meg is perzselődtek szegények, de bátran küzdöttek. Egésznap folyt a küzdelem, a amikor a Nap nyugvóra tért az utolsó sárkányfej is lehullt a porba. Örültek a győzelemnek.
A sárkány élettelen teste visszazuhant a kútba. Kinyílt a földalatti palota ajtaja a lánykák mind kiszabadultak és hazamentek. Az állatok igen elfárdtak elaludtak. Melencés kivágta a sárkányfejekből a nyelveket, beletette a tarisznyájába, majd ő is pihenni tért.
Reggel korán ébredtek. Látta ám, hogy a fejek eltűntek az éjjel. Nem is törődött vele, egyenesen a királyi palotába ment. Megállt a kapu előtt, kopogtatott. Látták, hogy kard van az oldalán tarisznya a vállán. „Hát téged meg honnan szalasztottak?” - kérdezte a kapuőr. „A királyhoz jöttem vele, szeretnék beszélni.” „Jókor jöttél épp lakodalom, készül, jó kedvében van a király.” – ezzel odavezette a trón elé. Melencés tisztelettudóan meghajolt. „Felséges királyom: én vagyok az, aki legyőzte a sárkányt.” „Itt valami nincs rendjén, hisz a kincstárnokom hozta a fejeket. Rögtön tisztázzuk a helyzetet. Hívjátok elő azonnal! – mondta a király - Döntsétek el, hogy melyiktek győzte le a sárkányt!” „Felség, hát nem én hoztam a fejeket trónod elé bemutatni?” – kérdezte behízelgőn a kincstárnok. Ekkor aztán megszólalt Melencés is: „És igaz-e hogy ennek a te sárkányodnak nem voltak nyelvei?” A kincstárnok csak nézett. „Itt vannak az én tarisznyámban, miután legyőztem kivágtam őket.” Rögtön kiderült a hazugság. „Tömlöcbe vele, minden vagyona téged illet.” – ordított a király. „Felséges királyom nem kell a vagyona, osszák szét a szegények között.” – mondta Melencés. „Tied az egész királyságom is, én már úgyis öreg vagyok, és a lányom is tiéd.” A fiatalok első látásra egymásba szerettek, egymáshoz illettek, a lelkük is rokon volt. Meg is tartották a lakodalmat.
Erőskezű, igazságos király lett Melencés, aki természetesen az édesanyjáról sem feledkezett meg. Négy lovas hintón ment érte, sőt még az öreg remetét is befogatta, ő lett az egyik tanács adója. A Zsóka kecskét, Bogi kutyát, Luca cicát, Gyuri kakast is magukkal vitték. A házikójukat meg oda ajándékozta egy szegény embernek. Királyként is sokszor visszatért a szülői házhoz feleségével, nem szégyellte származását. Mindenki tisztelte, mert igazságos volt.
Kusza ország
Király trónja kusza kéve,
Kusza ország kusza népe.
Tülekedik trón elébe,
Kavarog a vak sötétben.
Király ül a trónján szépen,
Bókol, hajlong, kusza népe.
Oda térdel zsámolyára.
Dolgozzatok, üres a kincsesláda.
Menjetek munkára szépen,
Már kopott, térdem,székem.
Kesze-kusza kevert népem.
Fáklyát gyújsatok sötétben.
Búza érett aratásra,
Éles kaszák villanása,
Marokszedők hajlongása,
Cséphadarók csapkodása,
Telik-telik kincsesláda.
Tiszta búza a zsákba,
Telezsák a magtárba,
Lesz mit tömni a szájba.
Nem járunk már csatába,
Hallgassatok, kuszakirály szavára.
Kusza ország kusza népe.
Tülekedik trón elébe,
Kavarog a vak sötétben.
Király ül a trónján szépen,
Bókol, hajlong, kusza népe.
Oda térdel zsámolyára.
Dolgozzatok, üres a kincsesláda.
Menjetek munkára szépen,
Már kopott, térdem,székem.
Kesze-kusza kevert népem.
Fáklyát gyújsatok sötétben.
Búza érett aratásra,
Éles kaszák villanása,
Marokszedők hajlongása,
Cséphadarók csapkodása,
Telik-telik kincsesláda.
Tiszta búza a zsákba,
Telezsák a magtárba,
Lesz mit tömni a szájba.
Nem járunk már csatába,
Hallgassatok, kuszakirály szavára.
Kencefice
Kencefice fagykenőcs,
Nagy csizmába belenősz.
Fű között hangyajárás,
Égen van csillagjárás.
Viharfehő, villámjárás,
Föntről jön az égiáldás.
Vízvezető árokásás,
Házépítés kapavágás,
Ha elkészül örömvárás,
Abban lesz a gyermekáldás.
2007-01-20
Nagy csizmába belenősz.
Fű között hangyajárás,
Égen van csillagjárás.
Viharfehő, villámjárás,
Föntről jön az égiáldás.
Vízvezető árokásás,
Házépítés kapavágás,
Ha elkészül örömvárás,
Abban lesz a gyermekáldás.
2007-01-20
CSALÁNLEVÉL
Csalánlevél pipitér,
Betegnek sokat ér,
Ha kerülget a betegség,
Tüdőd-májad oda ég.
Oktaéder lomposméz.
Vadászkutya keresgél,
Ha megleli sokat ér.
Zsebedbe is belefér,
Az lesz ám a nyeremény,
Ha visszajön az egészség.
Betegnek sokat ér,
Ha kerülget a betegség,
Tüdőd-májad oda ég.
Oktaéder lomposméz.
Vadászkutya keresgél,
Ha megleli sokat ér.
Zsebedbe is belefér,
Az lesz ám a nyeremény,
Ha visszajön az egészség.
Kéményseprő
Kéményseprő buzogány,
Útilapu, bojtorján.
Tyúk lépeget tyúklétrán.
Mákos rétes Somorján.
Kiadták a körözvényt,
Megfogták a szökevényt,
Megadta mit kölcsönkért.
Ánizsmagos sütemény,
Postásnál küldemény.
Faiskola ültetvény,
Megengedte a törvény.
Nyugodt ott a körülmény.
Sínen van a szerelvény.
Csodálatos gyűjtemény,
Kezdődik a rendezvény,
Faültetés nagy élmény.
Útilapu, bojtorján.
Tyúk lépeget tyúklétrán.
Mákos rétes Somorján.
Kiadták a körözvényt,
Megfogták a szökevényt,
Megadta mit kölcsönkért.
Ánizsmagos sütemény,
Postásnál küldemény.
Faiskola ültetvény,
Megengedte a törvény.
Nyugodt ott a körülmény.
Sínen van a szerelvény.
Csodálatos gyűjtemény,
Kezdődik a rendezvény,
Faültetés nagy élmény.
Igazság fája
Ott sajog a csonk, sok-sok éve,
Századok évgyűrűjén, fájdalma vére.
Hol az igazság fája sarjadt,
Taroltak fejszés hatalmak.
Öntözte, mint zápor szolgaverejték,
Eltűnt, mint dér, e földtájról rég.
Hányszor sarjadt zöldellt újra?
Folyton gázolt rajta, csülkeivel a csorda.
Föld embere igazságra vágyott,
Sarkából is kidönti érte a világot.
Fölhasgatni az igazságot!
Didergő ember, máglyatűzre vágyott.
Lángja hevít, tisztít, mint imacsokrok,
Amit a megholt lelkekért mondok.
Ó milyen ez világ? Fertő, bűn dudva-pudva.
Fölkelt Káin romlott üszkös csillaga,
Koromsötét az értelem hajnala.
Már az égbolt is védtelen,
Ránk zúdult a bűn s a förtelem.
Írva vagyon régtől, réges-rég,
Sírod ásod, hontalan emberiség.
Századok évgyűrűjén, fájdalma vére.
Hol az igazság fája sarjadt,
Taroltak fejszés hatalmak.
Öntözte, mint zápor szolgaverejték,
Eltűnt, mint dér, e földtájról rég.
Hányszor sarjadt zöldellt újra?
Folyton gázolt rajta, csülkeivel a csorda.
Föld embere igazságra vágyott,
Sarkából is kidönti érte a világot.
Fölhasgatni az igazságot!
Didergő ember, máglyatűzre vágyott.
Lángja hevít, tisztít, mint imacsokrok,
Amit a megholt lelkekért mondok.
Ó milyen ez világ? Fertő, bűn dudva-pudva.
Fölkelt Káin romlott üszkös csillaga,
Koromsötét az értelem hajnala.
Már az égbolt is védtelen,
Ránk zúdult a bűn s a förtelem.
Írva vagyon régtől, réges-rég,
Sírod ásod, hontalan emberiség.
Tavaszi szél
A kicsi cselédházak, egymás mellet álltak, összebújva, mint a fázós juhok, nyírás után. Egymást melegítették, nádfedelük majdnem összeért, mint a haragos fekete emberek szemöldöke. De lakói nem haragudtak egymásra soha, még a régi világban sem. Az egyik házban, Botos Gyuri szülei, a másikban Bársony Bandi szülei laktak.
Már végevolt a cseléd világnak, földetkaptak 1945-ben, meg a cselédház is az övöké lett. Meg kezdődött az egyéni gazdálkodás, először szántott a magáén az a béres. Fáradságot nem ismerték, szépen fejlődött az egyéni gazdaság, állatállomány. Az öröm nem sokáig tartott. Megkezdődött a kollektivizálás, a gazdákat terelgették a TSZCS-be pontosabban kényszerrel. Az adók egyre növekedtek, a beszolgáltatás éles karmai, mély sebeket ütöttek, a volt cselédekben. Becsapottnak érezték magukat, áldozatnak. Pedig már volt három tehenük, meg két ökrük Botos Gyuriéknak, Bársony Bandiéknak is három tehén meg egy szép erős sárga ló a Bátor. Nagyon jó ló volt, még a háború után hagyták itt az oroszok, mert olyan gyengevolt, szilánkos, alig tudott megállni saját lábán, így került hozzájuk. De úgy összeszedte magát, rásem lehet ismerni, a bentrekedt szilánkok ki forrtak, ki hullottak. A hanyi legelőn kikupálódott. Az ekét egyesben is vitte, természtesen az abrakot is meg követelte, keményen megdolgozott érte.
A volt cselédek alig bírták a rájuk nehezedő terheket, pedig az adottságok jók voltak. Titkon már arról álmodoztak, hogy házat építenek, ebbe a mostaniba, valahogy nem érezték jól magukat, a hatszázöles telek megvolt, sőt építőanyagnak egy része is. De sokszor összezavarták föntről, dédelgetett álmaikat.
Az 1951-es esztendő sok hóval, hideggel köszöntött rájuk. Mikorra olvadel ez a fehér sivatag? Vészesen fogyott a takarmány, meg a tüzelő. A múlt rendszerben kaptak illetményfát, meg a Hany tele volt tőzeggel, Villanytelepet
ezzel fűtötték, egy-két kockát el-elcsentek senki sem szólt érte. A rakott tűzhely reggelig melegített, de nem csak a konyhát, még a szobát is. Mostanra minden megváltozott. A tőzeg kiégett, el sem tudták oltani, évekig füstölgött, még a hó alatt is égett a Hany. Téli tüzelőről előre kellet gondoskodni, de nincs az a sok, ami egy szer el ne fogyjon. A tél körmeit a jégen, élesre köszörülte, nap-mint-nap. Soká enged ki a februári fagy. A tűzrevalónak nagy szeme volt, mert ilyenkor jobban kell, mint a kenyér, pedig a kenyér is fontos. Be kellett osztani, hogy kitartson, még a kukorica torzsát, meg a napraforgószárat, izéket is eltüzelték. Izék, amit a tehenek meg hagynak, mert a jó gazda, mielőtt nyugvóratér, kimegy az istállóba, ad egy-két kéve kukoricaszár kórót az állatoknak, hogy ne az üres jászol mellett kérődzenek. Reggelre elfogy, csak az ízék marad, összekötik kicsit szárad, lehetvele kemencét fűteni. De ebből sok kel, mert minden héten van közös kenyérsütés népes, nagy a család.
Az udvari kemence a házak mögött volt megépítve, a tűzvédelmi előírásokra ügyeltek, mert a nádtető hamar tüzet fog, a kellő távolságot be kell tartani. Tudták ezt a gyerekek is fegyelmezettek értelmesek voltak, segítő készek
Egy ivásúak voltak, hetedik osztályosok, nem kellett tartani tőlük, hogy tüzeskednek a tanítójuk, szerette őket, ti megéltek még a jég hátán is, fiaim.
Már említettem, 1951-ben a szigorú tél volt, szorítása nem akart engedni. Vészesen fogyott a tüzelő, alig maradt jobbára nyárfagyökér, azzal meg nem szabad kemencét fűteni, akkor mivel főznek, mosáshoz is kellett vizet melegíteni. A kukoricakóró is elfogyott, csak szénát kaptak a tehenek meg árpaszalmát. Bátor zizegő zabszalmát szénával keverten, meg egy kis abrakot, hogy bírja a tavaszi munkát. A zabszalmát különösen szerette, mert édeskés az íze meg kemény a szára. Botosék- Bársonyék alig győzték kivárni a tavaszt. A tehenek egyre kevesebb tejet adtak, mert a szénával is takarékoskodni kellett. Igen csak fénylett, Gyertyaszentelő, február második napján. Az ízéket is szedd elő, mert még hátravan a tél. A medve is meg látta az árnyékát, visszament a barlangjába. Hosszan tartó hideget, már unta, sokallta ember és állat.
Ha nehezen is de azért eljött a várvavárt tavasz. A mohás nádtetőket a hajnal puha fénye színezte. A napsugarak, simogatták, cirógatták a fekete hanyi földet. A madarak vidáman fürödtek az útszéli tócsákban, ez már bíztató jel, a pacsirta is megszólalt. A tavasz mindig szép, mert a természet csodálatos. Egy hét után a fű sarjadzott, növekedésnek indult. Március második felében, már délutánonként kihajtották, a teheneket a gyerekek a rétre, mikor hazajöttek az iskolából. Hű de boldogok voltak. El-elbődültek, örültek nem csak a sarjadzó rétnek, a szabadságnak is. Az őrzés nem okozott különösebb gondot, legelő volt bőven. Néhány nap után, már a fejésen is meglátszott, hogy kijárnak a legelőre, kevesebb széna kellett, így a haszon is növekszik, mindjárt jobb a kedve a gazdának.
Erdővel körbe voltak véve, de az állami, pontosabban tásadalmi tulajdon. Még a szárazágot sem szabadott össze szedni. Az igazsághoz tartozik nem is nagyon volt, mert titokban mindenki csak szedegette, este meg hazavitte a hátán. Ez olyan felemás helyzet volt, mert másképp cselekedtek az ország vezetői, mint amit hirdettek.
Vasárnaponként, már egésznap kint legeltek a tehenek, Gyuri meg Bandi, közben az erdőt járták, estefelé ha behajtották az állatokat, sohasem mentek haza üreskézzel. Egy jókora petrencerúd nagyságú száraz fával a vállukon tértek haza
A gyerekek látták a favágóktól, ha jöttek az erdőből hazafelé, hónuk alatt a fejsze, vállukon egy darab száraz fa. Ki miben dolgozik, az ragadrá tartja a mondás. Egyre gyakrabban hallották a szülőktől, alig van kemencére való, az is szívós nem ad meleget, csak füstöt. A jövő héten kenyeret kell sütni. Akkor még nem lehetett a boltba kenyeret kapni, még a csizmatalpat is csak pult alól. Annak a gazdának szerencséje volt, örülhetett, ha a fejadagot, vetőmagot meghagyták, sok helyen a padlást is lesöpörték. Sőt, még a volt cselédet is kuláknak minősítették. Nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal.
A reggeli tavaszi napsugár, arany szőnyeget terített a hanyi tájra. Vasárnap volt. Mire kivirradt, a szél elcsendesedett, pedig az éjjel úgy süvöltött, zúgott, attól féltek Botosék-bársonyék, hogy kikezdi a nádtetőt, egész éjjel résen voltak, alig aludtak, csak akkorát, mint a nyúlfarka. Szerencse, hogy sűrűn volt csaptatva, ellenállt a viharnak. Ezek a szelek hozzák meg igazából a tavaszt. Hasznot is hoznak, mert a talajt szárítják, a magokat időben ellehet vetni, ez már fél sikernek számít, a terméshozam szempontjából, a gazda megnyugodhat.
A két gyerek annak a rendje módjaszerint, kihajtották a teheneket, a harmatos rétre, már szépen zöldellt fű. A kövér réten, lábújhegyen lépegetett a tündérszép tavasz. Őrzés közben, szokásuk szerint, bebarangolták a közeli erdőt. Hát ez a tavaszi szél, nem csak a földet pirította, nádtetőket borzolta, sok száraz ágat is letördelt. A gulyás gyerekek meg összeszedték, idejük volt bőven. Ilyen kincset nem lehetett veszni, hagyni, elkorhadni. Szedtek is két jó oldal közzel. Vasárnap nem járt arra senki, de nem lehet itt hagyni, háromszor, sőt talán még négyszer is be lehet vele fűteni a kemencét. Befogják a Bátort, és haza fuvarozzák. De meg kell beszélni a szülőkkel az örömhírt, lesz fűteni való. Behajtották a teheneket, elmondták mit gyűjtöttek az erdőn, őrzés közben. Ők is örültek, bár némi aggodalom bujkált a lelkükben. A kenyér kell. A szükség törvényt bont. De csak estefelé fogták be a Bátort azt modják, hogy megjártatjuk, ha valaki megkérdezi hovámentek? Mire hazaértek a száraz ággal sötétedett, nem is bánták, testvériesen elfelezték, nem találkoztak senkivel. Hétfőn kenyérsütés, mindkét családnál közösen, így szokták meg évek óta, mert így olcsóbb, akkora hat kenyér fért el kényelmesen a kemencében, mint egy taligakerék. A száraz gallyal hamar kifűtötték a kemencét, kóróból, ízékből, sok kellett ezért fogyott el olyan hamar, nem volt kiadós.
A kemence akkorjó, mikor már elég heves, forró, mint a tavaszi szerelem. A piszkafával megkotorják a kemence fenekét, ha csillagokat, tüzes csóvát húz magaután mint égen az üstökös, akkor be lehet vetni a kenyeret. De előbb kuruglyával ki kell húzni a parazsat, vizes pemettel összeszedni a pernyét, csak ezután kezdődhetett a bevetés. Zsomborból sütőlapátra tették, hosszú nyelű kerek lapát, megmosdatták a kenyereket, ezután vetették be, Istennevébe, még keresztet is vetettek a kemencére. A maradék tésztából, ami a sütőteknő oldaláról, aljáról összekotortak, ebből készült a vakarcs, ezért modták faluhelyen az utolsó szülöttre, tevagy a vakarcs. Ha a tésztát ki sodorták, ezvolt a langalló. A kenyérrel együtt tették a kemencébe, csak előbb ki kellett szedni. A kenyerek szép pirosra, ropogósra sültek, szinte mosolyogtak, akár a tavaszi napfény az ébredő természetre. A nyárfa gally, kitűnő fűtőanyag volt, még maradt három sütetre való. A ház végibe volt lerakva, hogy kéznél legyen, ne keljen sokat cipekedni legközelebb. Nem volt eldugva. Ebből lett a baj. De még mekkora.
A második szomszédban lakott a Júdás Janó, mindenki így ismerte. A régi világban is, mindig árulkodott az urodolom intézőjének, a többi béresre, saját fajtájára. Ekkor ragasztották rá a Júdás nevet. Ennek még a szeme se volt jó, irigy, dörzsölt alattomos ember volt, mindenki utálta. Olyan mogorva volt, mint egy félszemű varjú. Mindent kifigyelt, akár a gyíkleső. Sötét lelkében az ördög vert tanyát, bele fészkelődött. Föl is jelentette, Botosékat-Bársonyékat, így akart jó pontot szerezni, a hatóságnál. Mindenki tudta, hogy ő tette. Kedden délben megjelent, két rendőr, lefoglalta a törvény nevébe, maradék fűteni valót. Be kellett szállítani a Tanácsháza udvarába, mint bűnjelet. Onnan meg ez Júdás Janó, haza hordta, ez lett a följelentése jutalma. Nem volt kép a bőrén. Botosék-bársonyék még pénzbüntetést is kaptak. Híjába mondták, a szülők hogy a szél tördelte le a szárazágot, azt szedték össze a gyerekek. De a tavaszi szelet nem lehet büntetni. Tásodalmi tulajdon szándékos megkárosítása volt a vád. Ha ott rothad, el a hatalomnak az a jó. Nem is tudom, hogy lehetett ezt, felemás helyzetet elviselni. El lehetett, mert a józan paraszti ésszel minden megoldható.
A kis falu lakói, már nappal nem is merték az erdőt megközelíteni, valósággal rettegtek. Teltek múltak a napok, fogyott a kenyér, elérkezett az újabb kenyérsütés ideje. De nincs mivel fűteni a kemencét. Ekkor történt a csoda. Megint szélvihar söpört végig a hanyi tájon, az Alpok felöl. A segíség akkorjön, mikor az ember nem is számítrá. Ez tavaszi szél, segített aranyat hozott, illetve tördelt. A két szomszéd gyereklegeltetés közben, megint összeszedte a letört ágakat nem, vétetek ezzel senkinek. Ezúttal óvatosobbak voltak, mert csak egy sütésrevalót gyűjtöttek. Estefelé a Bátort megint megjártatták, és szép csöndesen haza fuvarozták, méghozzá egyenesen a kemence mellé, hogy ne keljen cipekedni. A tavaszi szél segített, a kemence már kora reggel hevített. Volt: vakarcs, langalló meg gyönyörű, hat darab illatos kenyér akkorák, mint egy taligakerék.
Hát ez az 1951-es, tavasz felemásra sikeredett, ebben volt szép is, jó is, de volt rossz is. Mára a sebek begyógyultak, rosszat elfeledték, így a jó. De az a csodás tavaszi szél, meg maradt az emlékezetükben.
Már végevolt a cseléd világnak, földetkaptak 1945-ben, meg a cselédház is az övöké lett. Meg kezdődött az egyéni gazdálkodás, először szántott a magáén az a béres. Fáradságot nem ismerték, szépen fejlődött az egyéni gazdaság, állatállomány. Az öröm nem sokáig tartott. Megkezdődött a kollektivizálás, a gazdákat terelgették a TSZCS-be pontosabban kényszerrel. Az adók egyre növekedtek, a beszolgáltatás éles karmai, mély sebeket ütöttek, a volt cselédekben. Becsapottnak érezték magukat, áldozatnak. Pedig már volt három tehenük, meg két ökrük Botos Gyuriéknak, Bársony Bandiéknak is három tehén meg egy szép erős sárga ló a Bátor. Nagyon jó ló volt, még a háború után hagyták itt az oroszok, mert olyan gyengevolt, szilánkos, alig tudott megállni saját lábán, így került hozzájuk. De úgy összeszedte magát, rásem lehet ismerni, a bentrekedt szilánkok ki forrtak, ki hullottak. A hanyi legelőn kikupálódott. Az ekét egyesben is vitte, természtesen az abrakot is meg követelte, keményen megdolgozott érte.
A volt cselédek alig bírták a rájuk nehezedő terheket, pedig az adottságok jók voltak. Titkon már arról álmodoztak, hogy házat építenek, ebbe a mostaniba, valahogy nem érezték jól magukat, a hatszázöles telek megvolt, sőt építőanyagnak egy része is. De sokszor összezavarták föntről, dédelgetett álmaikat.
Az 1951-es esztendő sok hóval, hideggel köszöntött rájuk. Mikorra olvadel ez a fehér sivatag? Vészesen fogyott a takarmány, meg a tüzelő. A múlt rendszerben kaptak illetményfát, meg a Hany tele volt tőzeggel, Villanytelepet
ezzel fűtötték, egy-két kockát el-elcsentek senki sem szólt érte. A rakott tűzhely reggelig melegített, de nem csak a konyhát, még a szobát is. Mostanra minden megváltozott. A tőzeg kiégett, el sem tudták oltani, évekig füstölgött, még a hó alatt is égett a Hany. Téli tüzelőről előre kellet gondoskodni, de nincs az a sok, ami egy szer el ne fogyjon. A tél körmeit a jégen, élesre köszörülte, nap-mint-nap. Soká enged ki a februári fagy. A tűzrevalónak nagy szeme volt, mert ilyenkor jobban kell, mint a kenyér, pedig a kenyér is fontos. Be kellett osztani, hogy kitartson, még a kukorica torzsát, meg a napraforgószárat, izéket is eltüzelték. Izék, amit a tehenek meg hagynak, mert a jó gazda, mielőtt nyugvóratér, kimegy az istállóba, ad egy-két kéve kukoricaszár kórót az állatoknak, hogy ne az üres jászol mellett kérődzenek. Reggelre elfogy, csak az ízék marad, összekötik kicsit szárad, lehetvele kemencét fűteni. De ebből sok kel, mert minden héten van közös kenyérsütés népes, nagy a család.
Az udvari kemence a házak mögött volt megépítve, a tűzvédelmi előírásokra ügyeltek, mert a nádtető hamar tüzet fog, a kellő távolságot be kell tartani. Tudták ezt a gyerekek is fegyelmezettek értelmesek voltak, segítő készek
Egy ivásúak voltak, hetedik osztályosok, nem kellett tartani tőlük, hogy tüzeskednek a tanítójuk, szerette őket, ti megéltek még a jég hátán is, fiaim.
Már említettem, 1951-ben a szigorú tél volt, szorítása nem akart engedni. Vészesen fogyott a tüzelő, alig maradt jobbára nyárfagyökér, azzal meg nem szabad kemencét fűteni, akkor mivel főznek, mosáshoz is kellett vizet melegíteni. A kukoricakóró is elfogyott, csak szénát kaptak a tehenek meg árpaszalmát. Bátor zizegő zabszalmát szénával keverten, meg egy kis abrakot, hogy bírja a tavaszi munkát. A zabszalmát különösen szerette, mert édeskés az íze meg kemény a szára. Botosék- Bársonyék alig győzték kivárni a tavaszt. A tehenek egyre kevesebb tejet adtak, mert a szénával is takarékoskodni kellett. Igen csak fénylett, Gyertyaszentelő, február második napján. Az ízéket is szedd elő, mert még hátravan a tél. A medve is meg látta az árnyékát, visszament a barlangjába. Hosszan tartó hideget, már unta, sokallta ember és állat.
Ha nehezen is de azért eljött a várvavárt tavasz. A mohás nádtetőket a hajnal puha fénye színezte. A napsugarak, simogatták, cirógatták a fekete hanyi földet. A madarak vidáman fürödtek az útszéli tócsákban, ez már bíztató jel, a pacsirta is megszólalt. A tavasz mindig szép, mert a természet csodálatos. Egy hét után a fű sarjadzott, növekedésnek indult. Március második felében, már délutánonként kihajtották, a teheneket a gyerekek a rétre, mikor hazajöttek az iskolából. Hű de boldogok voltak. El-elbődültek, örültek nem csak a sarjadzó rétnek, a szabadságnak is. Az őrzés nem okozott különösebb gondot, legelő volt bőven. Néhány nap után, már a fejésen is meglátszott, hogy kijárnak a legelőre, kevesebb széna kellett, így a haszon is növekszik, mindjárt jobb a kedve a gazdának.
Erdővel körbe voltak véve, de az állami, pontosabban tásadalmi tulajdon. Még a szárazágot sem szabadott össze szedni. Az igazsághoz tartozik nem is nagyon volt, mert titokban mindenki csak szedegette, este meg hazavitte a hátán. Ez olyan felemás helyzet volt, mert másképp cselekedtek az ország vezetői, mint amit hirdettek.
Vasárnaponként, már egésznap kint legeltek a tehenek, Gyuri meg Bandi, közben az erdőt járták, estefelé ha behajtották az állatokat, sohasem mentek haza üreskézzel. Egy jókora petrencerúd nagyságú száraz fával a vállukon tértek haza
A gyerekek látták a favágóktól, ha jöttek az erdőből hazafelé, hónuk alatt a fejsze, vállukon egy darab száraz fa. Ki miben dolgozik, az ragadrá tartja a mondás. Egyre gyakrabban hallották a szülőktől, alig van kemencére való, az is szívós nem ad meleget, csak füstöt. A jövő héten kenyeret kell sütni. Akkor még nem lehetett a boltba kenyeret kapni, még a csizmatalpat is csak pult alól. Annak a gazdának szerencséje volt, örülhetett, ha a fejadagot, vetőmagot meghagyták, sok helyen a padlást is lesöpörték. Sőt, még a volt cselédet is kuláknak minősítették. Nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal.
A reggeli tavaszi napsugár, arany szőnyeget terített a hanyi tájra. Vasárnap volt. Mire kivirradt, a szél elcsendesedett, pedig az éjjel úgy süvöltött, zúgott, attól féltek Botosék-bársonyék, hogy kikezdi a nádtetőt, egész éjjel résen voltak, alig aludtak, csak akkorát, mint a nyúlfarka. Szerencse, hogy sűrűn volt csaptatva, ellenállt a viharnak. Ezek a szelek hozzák meg igazából a tavaszt. Hasznot is hoznak, mert a talajt szárítják, a magokat időben ellehet vetni, ez már fél sikernek számít, a terméshozam szempontjából, a gazda megnyugodhat.
A két gyerek annak a rendje módjaszerint, kihajtották a teheneket, a harmatos rétre, már szépen zöldellt fű. A kövér réten, lábújhegyen lépegetett a tündérszép tavasz. Őrzés közben, szokásuk szerint, bebarangolták a közeli erdőt. Hát ez a tavaszi szél, nem csak a földet pirította, nádtetőket borzolta, sok száraz ágat is letördelt. A gulyás gyerekek meg összeszedték, idejük volt bőven. Ilyen kincset nem lehetett veszni, hagyni, elkorhadni. Szedtek is két jó oldal közzel. Vasárnap nem járt arra senki, de nem lehet itt hagyni, háromszor, sőt talán még négyszer is be lehet vele fűteni a kemencét. Befogják a Bátort, és haza fuvarozzák. De meg kell beszélni a szülőkkel az örömhírt, lesz fűteni való. Behajtották a teheneket, elmondták mit gyűjtöttek az erdőn, őrzés közben. Ők is örültek, bár némi aggodalom bujkált a lelkükben. A kenyér kell. A szükség törvényt bont. De csak estefelé fogták be a Bátort azt modják, hogy megjártatjuk, ha valaki megkérdezi hovámentek? Mire hazaértek a száraz ággal sötétedett, nem is bánták, testvériesen elfelezték, nem találkoztak senkivel. Hétfőn kenyérsütés, mindkét családnál közösen, így szokták meg évek óta, mert így olcsóbb, akkora hat kenyér fért el kényelmesen a kemencében, mint egy taligakerék. A száraz gallyal hamar kifűtötték a kemencét, kóróból, ízékből, sok kellett ezért fogyott el olyan hamar, nem volt kiadós.
A kemence akkorjó, mikor már elég heves, forró, mint a tavaszi szerelem. A piszkafával megkotorják a kemence fenekét, ha csillagokat, tüzes csóvát húz magaután mint égen az üstökös, akkor be lehet vetni a kenyeret. De előbb kuruglyával ki kell húzni a parazsat, vizes pemettel összeszedni a pernyét, csak ezután kezdődhetett a bevetés. Zsomborból sütőlapátra tették, hosszú nyelű kerek lapát, megmosdatták a kenyereket, ezután vetették be, Istennevébe, még keresztet is vetettek a kemencére. A maradék tésztából, ami a sütőteknő oldaláról, aljáról összekotortak, ebből készült a vakarcs, ezért modták faluhelyen az utolsó szülöttre, tevagy a vakarcs. Ha a tésztát ki sodorták, ezvolt a langalló. A kenyérrel együtt tették a kemencébe, csak előbb ki kellett szedni. A kenyerek szép pirosra, ropogósra sültek, szinte mosolyogtak, akár a tavaszi napfény az ébredő természetre. A nyárfa gally, kitűnő fűtőanyag volt, még maradt három sütetre való. A ház végibe volt lerakva, hogy kéznél legyen, ne keljen sokat cipekedni legközelebb. Nem volt eldugva. Ebből lett a baj. De még mekkora.
A második szomszédban lakott a Júdás Janó, mindenki így ismerte. A régi világban is, mindig árulkodott az urodolom intézőjének, a többi béresre, saját fajtájára. Ekkor ragasztották rá a Júdás nevet. Ennek még a szeme se volt jó, irigy, dörzsölt alattomos ember volt, mindenki utálta. Olyan mogorva volt, mint egy félszemű varjú. Mindent kifigyelt, akár a gyíkleső. Sötét lelkében az ördög vert tanyát, bele fészkelődött. Föl is jelentette, Botosékat-Bársonyékat, így akart jó pontot szerezni, a hatóságnál. Mindenki tudta, hogy ő tette. Kedden délben megjelent, két rendőr, lefoglalta a törvény nevébe, maradék fűteni valót. Be kellett szállítani a Tanácsháza udvarába, mint bűnjelet. Onnan meg ez Júdás Janó, haza hordta, ez lett a följelentése jutalma. Nem volt kép a bőrén. Botosék-bársonyék még pénzbüntetést is kaptak. Híjába mondták, a szülők hogy a szél tördelte le a szárazágot, azt szedték össze a gyerekek. De a tavaszi szelet nem lehet büntetni. Tásodalmi tulajdon szándékos megkárosítása volt a vád. Ha ott rothad, el a hatalomnak az a jó. Nem is tudom, hogy lehetett ezt, felemás helyzetet elviselni. El lehetett, mert a józan paraszti ésszel minden megoldható.
A kis falu lakói, már nappal nem is merték az erdőt megközelíteni, valósággal rettegtek. Teltek múltak a napok, fogyott a kenyér, elérkezett az újabb kenyérsütés ideje. De nincs mivel fűteni a kemencét. Ekkor történt a csoda. Megint szélvihar söpört végig a hanyi tájon, az Alpok felöl. A segíség akkorjön, mikor az ember nem is számítrá. Ez tavaszi szél, segített aranyat hozott, illetve tördelt. A két szomszéd gyereklegeltetés közben, megint összeszedte a letört ágakat nem, vétetek ezzel senkinek. Ezúttal óvatosobbak voltak, mert csak egy sütésrevalót gyűjtöttek. Estefelé a Bátort megint megjártatták, és szép csöndesen haza fuvarozták, méghozzá egyenesen a kemence mellé, hogy ne keljen cipekedni. A tavaszi szél segített, a kemence már kora reggel hevített. Volt: vakarcs, langalló meg gyönyörű, hat darab illatos kenyér akkorák, mint egy taligakerék.
Hát ez az 1951-es, tavasz felemásra sikeredett, ebben volt szép is, jó is, de volt rossz is. Mára a sebek begyógyultak, rosszat elfeledték, így a jó. De az a csodás tavaszi szél, meg maradt az emlékezetükben.
Furcsa álom
Nagyon furcsa álma volt, Kosár Kázmérnak az éjjel, talán még a valóságnál is furcsább volt. Azt tudni kell, Kázmér a város nagyra becsült köztiszteletben álló személyisége. Sokat tett a városért, jelentős összeget ajánlott fel a közjavára. De csak azért, hogy a piszkos ügyeit kendőzze, sántított a dolog, súrolta a becsületesség határát, mert a látszat néha csal. Valahol ő azt beszedte a megrendelőitől, drágán dolgozott, a munkásait alulfizette. A számlaadás sem volt mindig tisztességesen kiállítva, vagy sehogy sem, ez volt a gyakoribb. Abban az időben ez nagy divat volt. Beleesett a mohóság, feneketlen kutjába. Természetesen tisztelet a kevés kivételnek, mert kivételek mindig vannak, nem lehet egy véka alá söpörni mindenkit.
Nos, Kosár Kázmér álma előre kalandozott, úgy tíz esztendőt. Vajon kitudná manapság megmondani, megjósolni, hogy mi lesz egy évtized múlva, hisz az sem biztos, hogy megérjük a holnapot. De Kázmér álma előre mutatott. Tudat alatt szégyellte magát, ez sokszor meglátszott a viselkedésén. Nos az is lehet, hogy a lelke mélyét, furdalta a dolog, mégis mi lesz, ha kitudódik, rájönnek, akkor összeomlik alatta a hazugságra épülő birodalma. Amit ő a bevételek a valós jövődelem, eltitkolásából, mohóságból, mások szorult helyzetének kihasználásából harácsolt össze.
Azt álmodta: 20015-ben jártunk, és egy ház fölújítása közben a munkások, a romok között a hivatal udvarán egy ládikót találtak, fóliába csomagolva, listát tartalmazott. Egy hivatalnok rejtette el. Azok neve szerepelt a listán, akik 2001-től eltitkolták az adóhatóság elől a valós jövedelmüket. Továbbá: korrupcióba keveredtek, vagyis sundám-bundám, módon jogosulatlan pénzhez jutottak, ebből könnyű-volt gavallérkodni. Volt, aki följegyezte és összegyűjtötte, de akkor nem merte nyilvánosságra hozni. Kázmér neve az elsők között szerepelt. Ezt a szégyent. A munkások, mint talált tárgyat, leadták a hivatalnak, ahol jegyzőkönyv készült róla. Záradékként szerepelt: fölhívják az adóhatóság figyelmét a revízió utólagos lefolytatására. A Parlament megszavazta visszamenőlegesen a revíziót. Ez nem új keletű dolog, bizonyára még sokan emlékeznek a kamatadó bevezetésére, tehát ez is lehetséges. Minden kormány érdeke a titkos jövödelmek földerítése és a kiskapuk bezárása, mert a költségvetésnek szüksége van minden forintra. A kormány eltökélt szándéka, hogy fölszámolja a szegénységet, a plusz bevételek mindig jól jönnek.
Kosár Kázmért nagyon megviselte, ez az álomlátás, bár ne is álmodott volna. Ha már egyszer álmodik, annyi mindent gyönyörűséget, lehetne vissza álmodni: a csodás Bahamákat, Madagaszkárt, Ausztrália, ahol a közelmúltban megfordultak. De álmodhatott volna a gyönyörű barna bőrű nőkről, akik útjaik során mindig úgy elbűvölték. Pont ezzel a listával kellett álmodnom. Az igaz, hogy van a fülem mögött jócskán, megoldást kell találni, valamilyen gyógyírt, de hát erre van még bőven idő. De mi lesz, ha előbb folytassák le a revíziót, ez szörny-mód idegesítette.
Azt nem lehet tudni mi lesz egy évtized múlva, de a biztos, hogy nagy revízió kezdődik, Kosár Kázmér álomlátása szerint. Annak idején Jákobnak is volt egy álomlátása lehet, hogy ez is beteljesül, mint az övé. Elmesélte az egyik jó ismerősének, akivel együtt nyaraltak Krétaszigetén. Őróla tudta, mert elmondta neki milyen módszert használt az áfa visszaigényléshez, mindig bejött, tejelt fizetett a hatóság. Most már ketten rettegtek az adóhatóságtól. Azon studéroztak, hogy valamilyen titkos tervet közösen kidolgoznak. De azt már most megfogadták, ezen túl mértékletesebb életvitelt folytatnak. A rettegés miatt nem akarnak idő előtt leszállni a föld mélyébe, bár a temetők csendje, békéje előbb utóbb mindenkit ölébe zár, ezt hagyjuk későbbre. Ők ugyan megfogatták a visszafogottabb életvitelt, de a két asszony ezt nem akarta megérteni, nem is lehetett őket szerényebb életvitelre fogni. Egyszerűen ezekkel az asszonyokkal nem bírtak. Elszakadt a gyeplő, ha ti nem jöttök mi, akkor is megyünk, méghozzá Kubába, nem lehetett őket visszatartani. Úgy elhúztak, mint a vadlibák. Úgy érezte magát, mint egy agglegény, egyedül volt, akár a szélkakas. Belső indulat, tépte, marcangolta fojtogatta.
Kosár Kázmérnak újabb álomlátása volt. Hosszú álomvolt kínlódott egészéjjel, nem volt, aki fölébressze. Szóval azt álmodta, hogy aki adót csal, nem fogadja be a mennyország, mert az ott fönt főbejáró bűnnek számít, sőt az ilyenek még az ördögnek sem kellenek. A barátjával ők is ott álltak, álmában a mennyország kapujába, és egy angyal kérdezte a nevüket. Számítógép segítségével pillanatok alatt meg állapította, hogy rajt vannak az adócsalók listáján, a túlvilági jólétnek lőttek. Gábriel tüzes kardja fölemelkedett, és a pokol felé irányította mind kettőjüket. A pokol kapujában egy jól megtermett nagyszarvú szőrös ördög, támaszkodott a szigonyos villája nyelén, gyanakvóan mustrálta őket. Kérdezte: adócsalók vagytok? Ne tagadjátok, látom, lesír rólatok, a pokol már tele van, megtelt ilyen rusnya alakokkal. Menjetek, ahova akartok, és jól hátba verte őket a villájával. Lelkük bolyongott a világmindenségben. Ezt a szégyent kellett elviseniük. A mikor az ördög végig suhintotta föl ébredt. Ha nem vágja hátba a kínlódás még tovább tartott, volna, de a fájdalom megmaradt, még most is sajog a helye.
Másnap reggel telefonált a barátjának, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. Megjelent a barát, ezt el kell mondanom, de előbb ülj le, igyunk egy konyakot, mert nehéz lesz megemészteni.. Mond már, miért hivattál, csak nem az asszonyokkal van valami baj, nem, még annál is rosszabb. Kezdte mesélni Kázmér az álmot. Képzeld együtt voltunk, a pokol kapuja előtt álltunk, még az örgögnek se kellettünk. Mi legyen? Nem tudok egyedül dönteni, Tele öntötte ismét a poharakat. Most aztán kéttűzközé kerültünk, az asszonyokat nem is számítva, ezek miatt vagyunk ilyen nehéz helyzetben. Bárcsak meg se nősültem volna, hova jutottunk, még a pokolból is kivertek bennünket. Ne búslakodj nincs minden veszve, ha fizetünk, lekerülünk a listáról, és az a szép kapu kinyílik előttünk, vigasztalta a barátja koccintottak, úgylegyen. Éreztem, sejtettem, hogy ebből még egyszer baj lehet.
A figyelmeztetőztető álomlátás óta nem volt nyugodt északja Kosár Kázmérnak. Éjjeleket nem aludt, nembírta megemészteni, hogy ő a város köztiszteletben álló polgára az ördögnek sem kellett. Azóta sajog a háta azon a részen, ahova az ütéseket kapta, amitől hirtelen fölébredt álmából. Szégyellte magát, hogy az ő lelke, mint kivert kutya bolyongni fog a világmindenségben. Sötét szemeiben a mennyország visszfénye tündökölt, látta a gyönyörű kaput, minden vágya, hogy kinyíljék előtte, ha majd sorkerül rá.
Az asszony még nem tért haza Kubából. Egyedül élt, magányosan, családjuk nem volt. Többször mondta a nejének, fogadjunk örökbe egy testvérpárt, legalább elfoglalod magad, de hallanise akartróla. Kereshetett ő bár mennyit a felesége mohóságát nem lehetett kielégíteni, fékezhetetlen volt. Életvitele hóbortja, alacsony műveltségről tanúskodott, mindig többnek akart látszani. Lelki világa egy holt tenger fenékhez hasolított. Színházba járt , ez nem is volna baj, de csak azért ment, hogy a ruháit, gyűrűket, meg a csingilingiket amit magára aggatott mutogassa. Kázmérnak ezért is kellett adótcsalni, korrupciós ügyekbe gabalyodni. Ha valaki ebbe a sodrásba kerül, a forgó örvény magával ragadja, s egyre mélyebbre húzza, ebből a csónakból nehéz a kiszállás szinte lehetetlen.
A felesége nem volt valami elragadó szépség. Az évek során egyre több zsírpárna rakódott rá, hordó has, mozsár lábak az ilyen hiába áll órákat a tükör előtt. Ken heti magára a drága festékeket, aggathatja a függőket, nem fordulnak meg utána a férfiak. Valljuk meg az igazat, hát Kázmér azért ment vele szívesen nyaralni, legalább a szemeit kedvére legeltethette az arany homokos tengerparton. Az asszony mindig gondosan ügyelt, nehogy a férje meglépjen mellőle. De azt sohasem vette észre, mikor elszökött tőle. Éjszaka gyakran magára hagyta, nem kellett félnie, hogy keresni fogja, mert ha párnára hajtotta a fejét, még a tenger dörejesem tudta fölébreszteni, nyugodt volt, mint az aludttej. Éjszakai pillangók mindenhol röpködnek, vonzóak tudnak lenni értik a szakmát, Kázmérnak is volt néhány kalandja, amiről a neje semmitsem tudott.
Kosár Kázmér változtatni akar eddigi, életvitelükön. Az anyagi javak, könnyű sikerek hajszolása helyett, a teljes emberi élet a cél. Nem az a gazdag, akinek nagy a vagyona, hanem az, akinek kevés a vágya. El kell választani az élet utját, válalnikell a kereszt és az üdvözlés utját. Arcára kiült a homályos bűntudat. Nincs értelme az anyagi javak mértéktelen hajszolásának. Úgy érezte beteg a lelke, nincs nyugta, megszólalt egy belső hang, úgyhívják lelki ismeret. Elismert ember a városban, s mégis eltitkolta a valós jövödelmét, éveken keresztül. Ezzel nemcsak az adóhatóságot csapta be, hanem ebertársait akik bérből és fizetésből élnek, minden forint után adóznak. Ezt kell megérteni ezzel zavarodott asszonnyal. Nagy levertséget érzett. Nem az okos, aki a földön akar jój élni, hanem aki öröklétben akar boldog lenni. Ha megjön közlöm vele elhatározásomat, ez a gondolat fészketrakott az agyában.
A nyár már a végéhez közeledett, de azéért még forróvolt a vasárnap délután. Ebéd után elálmosodott, leengedte a redőnyt lehunyta pilláit, sárgás lilás aranykarikák úszkáltak forogtak lehunyt szempillái mögött. Lepihent, mert az éjjel is nyugtalanul aludt. Megszólalt a kapucsengő, ki a fészkes fenelehet, kinézett a lefüggönyzött ablakon, a felesége állt az ajtóba, minden baj okozója, de most eligazítom.
Álmosan sietett eléje. Hűvösen üdvözölte, hát, ahogy elnézlek, megint fölszedtél néhány kilót. Az asszony gyönyörrel gondolt a felhőtlen zabálásokra, a roskadozó asztal felhőtlen örömeire. A férje rögtön tájékoztatta, hogy milyen álma volt a távolléte alatt. A neje tudatáig elsem jutott férjének, aggódó őszinte szavai. Neki is volt jelenteni valója, mégpedig az, hogy a barátnőjével Jáva szigetére mennek legközelebb.
A férjét dühroham kerülgette, ököllel döngette a mellét, tudod hovamészte, a pokolfenekére. Tőlem többet nemkapsz egy vasatsem. Még egy lehetőséged van, ha nem változol vissza mész a jó édesanyádhoz. Annak a nyugdíjából ketten is megéltek. Beadta a húsz hektár földjét életjáradékért, úgy sem tud mit kezdeni vele, választhatsz. Vagy ezután minden úgylesz ahogy én mondom. Szerényebb életvitel megértetted, ez parancs.
Az asszony összerezzent, megriadt a férje határozott kijelentésétől. Összekuszálódtak egy pillanat alatt, tervei álmai. Te Kázmér, mitörtént a távollétem a lat, te jó ég, csak nem valami nőt hoztál a házamba? Hogy mitörtént, hátmegmondóm: lelki földrengés, még annál is, rosszabb rágondolni is, borzasztó.
Tudod, mit álmodtam: meghaltunk mind a ketten, balesetet szenvedtünk. Na ne mond. De mondom. Hát álmodtál felőlem, gondoltál rám? Igen gondoltam. Mitörtént? Mind ketten meghaltunk, ott álltunk egy gyönyörű kapu előtt, de nem mehettünk be, mert rajtavoltunk azon a listán, amelyiken az adócsalók neve szerepelt. Na és meséld, mitörtént? Nem mehettünk be, az angyalnak lágolt a kardja és a pokol felé mutatott.
Egy nagy szőrös ördög állt a pokol kapujába rögtön észrevette, hogy adócsalók vagyunk. És velem mitcsinált? Körbe tapogatott, fogdosott azzal a nagy szőrös mancsával. Azt is mondta, hogy kisüti a zsírodat, meg van köztük egy nagyszarvú, téged az vesz majd kezelésbe. Engemmeg jól hátbevert, aztán bolyonghattam a végtelenbe. Nem is találkozhattunk? Nem hát. Kázmér te még az ördögnek sem kelessz, akkor mégiscsak te vagy a rosszabb. Én hülye, mert neked szótfogattam. És még mit mondott az ördög? Mitmondott-mitmondott, azt mondta:, hogy elvesz feleségül. De hát én nem akarlak elhagyni Kázmér. Ha nem akarsz különutaslenni, egyedül maradni van kiút. Nincs mese, meg kell fizetni becsülettel az adót, visszamenőlegesen önként, akkor még engedményt is kapunk.
Tudodmit Kázmér, eladom az égszereimet, nembánom mindenről lemondok. Félek attól a szőrös ördögtől, amelyik úgy hátba vágott téged, egemet meg a nagyszarvúnak ajánlott a figyelmébe. Nem akarlak elveszíteni. Kosár Kázmér nem gondolta, hogy az asszony ilyen hamar beadja a derekát. Úgylátszik az álomlátást rávetítve, részese lett a szenvedéseknek, megrettent. Hiába mindenkinek van gyöngéje, csak rá kell tapintani. Ettől a naptól kezdődően egész máslett az életvitelük. Az asszony nagyon félt az ördögtől és a haláltól. Férje ezt akarta, ezért keverte bele álmaiba. Kázmér nembírt, tovább élni a teherrel, azon fáradoztak, minél előbb sikerüljön megszabadulni tőle. Az asszony még az örökbe fogadást is pótolta, föltámadt a lelki ismerete. Ezután boldog házastársként élték, visszafogott életüket. Az adót rendesen fizették, nem kellett tartani, ha jön a revízió, és a szigorú új pénzügyminiszter.
Ha majd megszólal a kápolna kis harangja, s a nagy útra elindulnak könnyítsenek a lelkükön. Azon a szép kapun, ők is beléphessenek ne keljen szégyenkezni. Mindennap közösen imádkoztak nejével a meghalt hívek lelki üdvéért. Az embernek a lelki békéje a legfontosabb, csak ígylehet nyugodt az álmuk. Az élet még tartogatott számukra örömöket. A megnyugvás és a gyermeknevelés boldog örömét. Megmaradt köztiszteletben álló polgárnak, Kosár Kázmér emelt fővel járhat, őszülő fejjel, élete végéig.
2005.04.02.
Nos, Kosár Kázmér álma előre kalandozott, úgy tíz esztendőt. Vajon kitudná manapság megmondani, megjósolni, hogy mi lesz egy évtized múlva, hisz az sem biztos, hogy megérjük a holnapot. De Kázmér álma előre mutatott. Tudat alatt szégyellte magát, ez sokszor meglátszott a viselkedésén. Nos az is lehet, hogy a lelke mélyét, furdalta a dolog, mégis mi lesz, ha kitudódik, rájönnek, akkor összeomlik alatta a hazugságra épülő birodalma. Amit ő a bevételek a valós jövődelem, eltitkolásából, mohóságból, mások szorult helyzetének kihasználásából harácsolt össze.
Azt álmodta: 20015-ben jártunk, és egy ház fölújítása közben a munkások, a romok között a hivatal udvarán egy ládikót találtak, fóliába csomagolva, listát tartalmazott. Egy hivatalnok rejtette el. Azok neve szerepelt a listán, akik 2001-től eltitkolták az adóhatóság elől a valós jövedelmüket. Továbbá: korrupcióba keveredtek, vagyis sundám-bundám, módon jogosulatlan pénzhez jutottak, ebből könnyű-volt gavallérkodni. Volt, aki följegyezte és összegyűjtötte, de akkor nem merte nyilvánosságra hozni. Kázmér neve az elsők között szerepelt. Ezt a szégyent. A munkások, mint talált tárgyat, leadták a hivatalnak, ahol jegyzőkönyv készült róla. Záradékként szerepelt: fölhívják az adóhatóság figyelmét a revízió utólagos lefolytatására. A Parlament megszavazta visszamenőlegesen a revíziót. Ez nem új keletű dolog, bizonyára még sokan emlékeznek a kamatadó bevezetésére, tehát ez is lehetséges. Minden kormány érdeke a titkos jövödelmek földerítése és a kiskapuk bezárása, mert a költségvetésnek szüksége van minden forintra. A kormány eltökélt szándéka, hogy fölszámolja a szegénységet, a plusz bevételek mindig jól jönnek.
Kosár Kázmért nagyon megviselte, ez az álomlátás, bár ne is álmodott volna. Ha már egyszer álmodik, annyi mindent gyönyörűséget, lehetne vissza álmodni: a csodás Bahamákat, Madagaszkárt, Ausztrália, ahol a közelmúltban megfordultak. De álmodhatott volna a gyönyörű barna bőrű nőkről, akik útjaik során mindig úgy elbűvölték. Pont ezzel a listával kellett álmodnom. Az igaz, hogy van a fülem mögött jócskán, megoldást kell találni, valamilyen gyógyírt, de hát erre van még bőven idő. De mi lesz, ha előbb folytassák le a revíziót, ez szörny-mód idegesítette.
Azt nem lehet tudni mi lesz egy évtized múlva, de a biztos, hogy nagy revízió kezdődik, Kosár Kázmér álomlátása szerint. Annak idején Jákobnak is volt egy álomlátása lehet, hogy ez is beteljesül, mint az övé. Elmesélte az egyik jó ismerősének, akivel együtt nyaraltak Krétaszigetén. Őróla tudta, mert elmondta neki milyen módszert használt az áfa visszaigényléshez, mindig bejött, tejelt fizetett a hatóság. Most már ketten rettegtek az adóhatóságtól. Azon studéroztak, hogy valamilyen titkos tervet közösen kidolgoznak. De azt már most megfogadták, ezen túl mértékletesebb életvitelt folytatnak. A rettegés miatt nem akarnak idő előtt leszállni a föld mélyébe, bár a temetők csendje, békéje előbb utóbb mindenkit ölébe zár, ezt hagyjuk későbbre. Ők ugyan megfogatták a visszafogottabb életvitelt, de a két asszony ezt nem akarta megérteni, nem is lehetett őket szerényebb életvitelre fogni. Egyszerűen ezekkel az asszonyokkal nem bírtak. Elszakadt a gyeplő, ha ti nem jöttök mi, akkor is megyünk, méghozzá Kubába, nem lehetett őket visszatartani. Úgy elhúztak, mint a vadlibák. Úgy érezte magát, mint egy agglegény, egyedül volt, akár a szélkakas. Belső indulat, tépte, marcangolta fojtogatta.
Kosár Kázmérnak újabb álomlátása volt. Hosszú álomvolt kínlódott egészéjjel, nem volt, aki fölébressze. Szóval azt álmodta, hogy aki adót csal, nem fogadja be a mennyország, mert az ott fönt főbejáró bűnnek számít, sőt az ilyenek még az ördögnek sem kellenek. A barátjával ők is ott álltak, álmában a mennyország kapujába, és egy angyal kérdezte a nevüket. Számítógép segítségével pillanatok alatt meg állapította, hogy rajt vannak az adócsalók listáján, a túlvilági jólétnek lőttek. Gábriel tüzes kardja fölemelkedett, és a pokol felé irányította mind kettőjüket. A pokol kapujában egy jól megtermett nagyszarvú szőrös ördög, támaszkodott a szigonyos villája nyelén, gyanakvóan mustrálta őket. Kérdezte: adócsalók vagytok? Ne tagadjátok, látom, lesír rólatok, a pokol már tele van, megtelt ilyen rusnya alakokkal. Menjetek, ahova akartok, és jól hátba verte őket a villájával. Lelkük bolyongott a világmindenségben. Ezt a szégyent kellett elviseniük. A mikor az ördög végig suhintotta föl ébredt. Ha nem vágja hátba a kínlódás még tovább tartott, volna, de a fájdalom megmaradt, még most is sajog a helye.
Másnap reggel telefonált a barátjának, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. Megjelent a barát, ezt el kell mondanom, de előbb ülj le, igyunk egy konyakot, mert nehéz lesz megemészteni.. Mond már, miért hivattál, csak nem az asszonyokkal van valami baj, nem, még annál is rosszabb. Kezdte mesélni Kázmér az álmot. Képzeld együtt voltunk, a pokol kapuja előtt álltunk, még az örgögnek se kellettünk. Mi legyen? Nem tudok egyedül dönteni, Tele öntötte ismét a poharakat. Most aztán kéttűzközé kerültünk, az asszonyokat nem is számítva, ezek miatt vagyunk ilyen nehéz helyzetben. Bárcsak meg se nősültem volna, hova jutottunk, még a pokolból is kivertek bennünket. Ne búslakodj nincs minden veszve, ha fizetünk, lekerülünk a listáról, és az a szép kapu kinyílik előttünk, vigasztalta a barátja koccintottak, úgylegyen. Éreztem, sejtettem, hogy ebből még egyszer baj lehet.
A figyelmeztetőztető álomlátás óta nem volt nyugodt északja Kosár Kázmérnak. Éjjeleket nem aludt, nembírta megemészteni, hogy ő a város köztiszteletben álló polgára az ördögnek sem kellett. Azóta sajog a háta azon a részen, ahova az ütéseket kapta, amitől hirtelen fölébredt álmából. Szégyellte magát, hogy az ő lelke, mint kivert kutya bolyongni fog a világmindenségben. Sötét szemeiben a mennyország visszfénye tündökölt, látta a gyönyörű kaput, minden vágya, hogy kinyíljék előtte, ha majd sorkerül rá.
Az asszony még nem tért haza Kubából. Egyedül élt, magányosan, családjuk nem volt. Többször mondta a nejének, fogadjunk örökbe egy testvérpárt, legalább elfoglalod magad, de hallanise akartróla. Kereshetett ő bár mennyit a felesége mohóságát nem lehetett kielégíteni, fékezhetetlen volt. Életvitele hóbortja, alacsony műveltségről tanúskodott, mindig többnek akart látszani. Lelki világa egy holt tenger fenékhez hasolított. Színházba járt , ez nem is volna baj, de csak azért ment, hogy a ruháit, gyűrűket, meg a csingilingiket amit magára aggatott mutogassa. Kázmérnak ezért is kellett adótcsalni, korrupciós ügyekbe gabalyodni. Ha valaki ebbe a sodrásba kerül, a forgó örvény magával ragadja, s egyre mélyebbre húzza, ebből a csónakból nehéz a kiszállás szinte lehetetlen.
A felesége nem volt valami elragadó szépség. Az évek során egyre több zsírpárna rakódott rá, hordó has, mozsár lábak az ilyen hiába áll órákat a tükör előtt. Ken heti magára a drága festékeket, aggathatja a függőket, nem fordulnak meg utána a férfiak. Valljuk meg az igazat, hát Kázmér azért ment vele szívesen nyaralni, legalább a szemeit kedvére legeltethette az arany homokos tengerparton. Az asszony mindig gondosan ügyelt, nehogy a férje meglépjen mellőle. De azt sohasem vette észre, mikor elszökött tőle. Éjszaka gyakran magára hagyta, nem kellett félnie, hogy keresni fogja, mert ha párnára hajtotta a fejét, még a tenger dörejesem tudta fölébreszteni, nyugodt volt, mint az aludttej. Éjszakai pillangók mindenhol röpködnek, vonzóak tudnak lenni értik a szakmát, Kázmérnak is volt néhány kalandja, amiről a neje semmitsem tudott.
Kosár Kázmér változtatni akar eddigi, életvitelükön. Az anyagi javak, könnyű sikerek hajszolása helyett, a teljes emberi élet a cél. Nem az a gazdag, akinek nagy a vagyona, hanem az, akinek kevés a vágya. El kell választani az élet utját, válalnikell a kereszt és az üdvözlés utját. Arcára kiült a homályos bűntudat. Nincs értelme az anyagi javak mértéktelen hajszolásának. Úgy érezte beteg a lelke, nincs nyugta, megszólalt egy belső hang, úgyhívják lelki ismeret. Elismert ember a városban, s mégis eltitkolta a valós jövödelmét, éveken keresztül. Ezzel nemcsak az adóhatóságot csapta be, hanem ebertársait akik bérből és fizetésből élnek, minden forint után adóznak. Ezt kell megérteni ezzel zavarodott asszonnyal. Nagy levertséget érzett. Nem az okos, aki a földön akar jój élni, hanem aki öröklétben akar boldog lenni. Ha megjön közlöm vele elhatározásomat, ez a gondolat fészketrakott az agyában.
A nyár már a végéhez közeledett, de azéért még forróvolt a vasárnap délután. Ebéd után elálmosodott, leengedte a redőnyt lehunyta pilláit, sárgás lilás aranykarikák úszkáltak forogtak lehunyt szempillái mögött. Lepihent, mert az éjjel is nyugtalanul aludt. Megszólalt a kapucsengő, ki a fészkes fenelehet, kinézett a lefüggönyzött ablakon, a felesége állt az ajtóba, minden baj okozója, de most eligazítom.
Álmosan sietett eléje. Hűvösen üdvözölte, hát, ahogy elnézlek, megint fölszedtél néhány kilót. Az asszony gyönyörrel gondolt a felhőtlen zabálásokra, a roskadozó asztal felhőtlen örömeire. A férje rögtön tájékoztatta, hogy milyen álma volt a távolléte alatt. A neje tudatáig elsem jutott férjének, aggódó őszinte szavai. Neki is volt jelenteni valója, mégpedig az, hogy a barátnőjével Jáva szigetére mennek legközelebb.
A férjét dühroham kerülgette, ököllel döngette a mellét, tudod hovamészte, a pokolfenekére. Tőlem többet nemkapsz egy vasatsem. Még egy lehetőséged van, ha nem változol vissza mész a jó édesanyádhoz. Annak a nyugdíjából ketten is megéltek. Beadta a húsz hektár földjét életjáradékért, úgy sem tud mit kezdeni vele, választhatsz. Vagy ezután minden úgylesz ahogy én mondom. Szerényebb életvitel megértetted, ez parancs.
Az asszony összerezzent, megriadt a férje határozott kijelentésétől. Összekuszálódtak egy pillanat alatt, tervei álmai. Te Kázmér, mitörtént a távollétem a lat, te jó ég, csak nem valami nőt hoztál a házamba? Hogy mitörtént, hátmegmondóm: lelki földrengés, még annál is, rosszabb rágondolni is, borzasztó.
Tudod, mit álmodtam: meghaltunk mind a ketten, balesetet szenvedtünk. Na ne mond. De mondom. Hát álmodtál felőlem, gondoltál rám? Igen gondoltam. Mitörtént? Mind ketten meghaltunk, ott álltunk egy gyönyörű kapu előtt, de nem mehettünk be, mert rajtavoltunk azon a listán, amelyiken az adócsalók neve szerepelt. Na és meséld, mitörtént? Nem mehettünk be, az angyalnak lágolt a kardja és a pokol felé mutatott.
Egy nagy szőrös ördög állt a pokol kapujába rögtön észrevette, hogy adócsalók vagyunk. És velem mitcsinált? Körbe tapogatott, fogdosott azzal a nagy szőrös mancsával. Azt is mondta, hogy kisüti a zsírodat, meg van köztük egy nagyszarvú, téged az vesz majd kezelésbe. Engemmeg jól hátbevert, aztán bolyonghattam a végtelenbe. Nem is találkozhattunk? Nem hát. Kázmér te még az ördögnek sem kelessz, akkor mégiscsak te vagy a rosszabb. Én hülye, mert neked szótfogattam. És még mit mondott az ördög? Mitmondott-mitmondott, azt mondta:, hogy elvesz feleségül. De hát én nem akarlak elhagyni Kázmér. Ha nem akarsz különutaslenni, egyedül maradni van kiút. Nincs mese, meg kell fizetni becsülettel az adót, visszamenőlegesen önként, akkor még engedményt is kapunk.
Tudodmit Kázmér, eladom az égszereimet, nembánom mindenről lemondok. Félek attól a szőrös ördögtől, amelyik úgy hátba vágott téged, egemet meg a nagyszarvúnak ajánlott a figyelmébe. Nem akarlak elveszíteni. Kosár Kázmér nem gondolta, hogy az asszony ilyen hamar beadja a derekát. Úgylátszik az álomlátást rávetítve, részese lett a szenvedéseknek, megrettent. Hiába mindenkinek van gyöngéje, csak rá kell tapintani. Ettől a naptól kezdődően egész máslett az életvitelük. Az asszony nagyon félt az ördögtől és a haláltól. Férje ezt akarta, ezért keverte bele álmaiba. Kázmér nembírt, tovább élni a teherrel, azon fáradoztak, minél előbb sikerüljön megszabadulni tőle. Az asszony még az örökbe fogadást is pótolta, föltámadt a lelki ismerete. Ezután boldog házastársként élték, visszafogott életüket. Az adót rendesen fizették, nem kellett tartani, ha jön a revízió, és a szigorú új pénzügyminiszter.
Ha majd megszólal a kápolna kis harangja, s a nagy útra elindulnak könnyítsenek a lelkükön. Azon a szép kapun, ők is beléphessenek ne keljen szégyenkezni. Mindennap közösen imádkoztak nejével a meghalt hívek lelki üdvéért. Az embernek a lelki békéje a legfontosabb, csak ígylehet nyugodt az álmuk. Az élet még tartogatott számukra örömöket. A megnyugvás és a gyermeknevelés boldog örömét. Megmaradt köztiszteletben álló polgárnak, Kosár Kázmér emelt fővel járhat, őszülő fejjel, élete végéig.
2005.04.02.
Emlékeim
Szülőföldem, erdőd, meződ aranygyékényt terített elém,
Nem áraszt sehol ennyi meleget szívemre,
Más hazának földje, más ég, más vidék.
Szülőföld, szép vagy nekem, mint virágzó almaág.
Emlékeim szitáló aranyesője, hullik rád.
Szívemben, zakatol, őröl az idő malma,
Tűnődöm a templomdomb tövén,
Távoli emlékek gyűlnek, koszorút fonnak körém.
Utcákat járom, itt-ott homályos víztükör,
Az ifjúkkor benne tündököl.
Kislány, kék ibolya volt szemed színe régen,
Édes volt az ajkad, hamvas harmat bőröd fehérsége.
Sok év távlatából, emlékszem még rája,
Hogy a régi tavaszok májusának,
Te voltál a legszebb, illatos virága.
Útszélen nyílt, piros pipacs, kéklett a sok szarkaláb,
Most is érzem, ifjúkorunk hársméz illatát.
Mintha mese lenne, úgy szállnak az évek,
Néhány perc volt csupán, míg szeretni lehetett téged.
Csillag voltál, szívembe zártam ragyogó fényed.
Visszajárnak, mint költöző madarak a távoli emlékek.
Ezt a csöndes kis dalt itt hagyom neked,
Ha rágondolsz, dúdolod mindig veled leszek.
Bárhová megyek, őrzöm ibolyaszemed,
Utamon, rózsáknak, csillagoknak suttogom neved.
Magammal viszem, szemed színét, virágillatod,
Emlékezz: ki régen itt lakott, s a füledbe suttogott.
Itt hagytam szívem álmát, azt a fényes csillagot,
E csöndes kis dal legyen vigaszod.
Ütött az óra, üzentek a túlpartról, most már elmegyek.
Az örök hazából, csillagfénnyel üzenek neked.
Édes ajkad, ha már mindent eldalolt,
Lelkemben a csillagfény kialszik, szívem puszta, néma, holt.
Isten áldjon szülőföld, a szív holtában is hazatalál, visszahúz.
Emlékeim szitáló aranyesője, szülőföldemre hull.
2005-09-17.
Nem áraszt sehol ennyi meleget szívemre,
Más hazának földje, más ég, más vidék.
Szülőföld, szép vagy nekem, mint virágzó almaág.
Emlékeim szitáló aranyesője, hullik rád.
Szívemben, zakatol, őröl az idő malma,
Tűnődöm a templomdomb tövén,
Távoli emlékek gyűlnek, koszorút fonnak körém.
Utcákat járom, itt-ott homályos víztükör,
Az ifjúkkor benne tündököl.
Kislány, kék ibolya volt szemed színe régen,
Édes volt az ajkad, hamvas harmat bőröd fehérsége.
Sok év távlatából, emlékszem még rája,
Hogy a régi tavaszok májusának,
Te voltál a legszebb, illatos virága.
Útszélen nyílt, piros pipacs, kéklett a sok szarkaláb,
Most is érzem, ifjúkorunk hársméz illatát.
Mintha mese lenne, úgy szállnak az évek,
Néhány perc volt csupán, míg szeretni lehetett téged.
Csillag voltál, szívembe zártam ragyogó fényed.
Visszajárnak, mint költöző madarak a távoli emlékek.
Ezt a csöndes kis dalt itt hagyom neked,
Ha rágondolsz, dúdolod mindig veled leszek.
Bárhová megyek, őrzöm ibolyaszemed,
Utamon, rózsáknak, csillagoknak suttogom neved.
Magammal viszem, szemed színét, virágillatod,
Emlékezz: ki régen itt lakott, s a füledbe suttogott.
Itt hagytam szívem álmát, azt a fényes csillagot,
E csöndes kis dal legyen vigaszod.
Ütött az óra, üzentek a túlpartról, most már elmegyek.
Az örök hazából, csillagfénnyel üzenek neked.
Édes ajkad, ha már mindent eldalolt,
Lelkemben a csillagfény kialszik, szívem puszta, néma, holt.
Isten áldjon szülőföld, a szív holtában is hazatalál, visszahúz.
Emlékeim szitáló aranyesője, szülőföldemre hull.
2005-09-17.
Csodapék
Mit csinál a csodapék?
Fűti már a kemencét,
Mire ébred furanép,
Kisüti a kenyerét.
Hajlong,hajlong kétrét,
De meleg a pékség.
Felesége szépség,
Meglesi a vércsét.
Ha majd jön a vénség,
Elmúlik a szépség.
Sajnálja a cinkét,
Elhajtja a vércsét.
Várja már az estét,
Megfeji a kecskét.
Elültek a fecskék,
Kihűlt már a pékség.
Előkerült csodapék,
Bőrdíványon heverész.
Kisült már a keverék,
Csodapéknek nyereség,
Vígan tolja szekerét.
Fűti már a kemencét,
Mire ébred furanép,
Kisüti a kenyerét.
Hajlong,hajlong kétrét,
De meleg a pékség.
Felesége szépség,
Meglesi a vércsét.
Ha majd jön a vénség,
Elmúlik a szépség.
Sajnálja a cinkét,
Elhajtja a vércsét.
Várja már az estét,
Megfeji a kecskét.
Elültek a fecskék,
Kihűlt már a pékség.
Előkerült csodapék,
Bőrdíványon heverész.
Kisült már a keverék,
Csodapéknek nyereség,
Vígan tolja szekerét.
Alkony
Bíbor nyári alkony,
Holdselyem a parton.
Csoszog, oson az este,
Lehellethomály a teste.
Fátylat vet a kertre,
Arany subában,
Csönd jár nyomában.
Csillag ágon világol,
Denevérnek szárnya,
Két szeme pillája.
Holdselyem a parton.
Csoszog, oson az este,
Lehellethomály a teste.
Fátylat vet a kertre,
Arany subában,
Csönd jár nyomában.
Csillag ágon világol,
Denevérnek szárnya,
Két szeme pillája.
Bátor
Volt egy lovunk Bátor,
Tele volt szilánkkal,
Sohasem viháncolt,
Hómezők lánya volt.
Sokszor ostorozták,
Nem bírta a bricskát,
Hámból kifogták,
Elcsapták a muszkák.
Azért lett ő Bátor,
Hullott aknazápor,
Bombatölcsér tátong,
Nem bújt el, pedig lány volt.
Azt súgta Bátor,
Nem kell aknazápor.
Szaporodjon inkább barázda,
Én meg járjak nyomában.
Tele volt szilánkkal,
Sohasem viháncolt,
Hómezők lánya volt.
Sokszor ostorozták,
Nem bírta a bricskát,
Hámból kifogták,
Elcsapták a muszkák.
Azért lett ő Bátor,
Hullott aknazápor,
Bombatölcsér tátong,
Nem bújt el, pedig lány volt.
Azt súgta Bátor,
Nem kell aknazápor.
Szaporodjon inkább barázda,
Én meg járjak nyomában.
2010. június 9., szerda
Aranyos levelek
Aranyos levelek kavarognak
Az esti fodrozó tavon,
Hullámok taraján, csillagok ragyognak,
Ezüst fehér, csipkés habokon.
Jó lenne aranyos levelekkel,
Ringatózni a fodrozó vízen.
Őszi borús üzenettel,
Csorduútig telt már a szívem.
Csillagok udvarát járják párban,
Söprik a csikó szelek.
Jólenne a régi nyárban,
Újra álmodni veled.
Elringnak csendben az évek,
Mint aranyos levelek,a hullámzó tavon.
Csitulnak már a régi szenvedélyek,
Szemed tükre ragyog, a fehér habokon.
2005-7-26.
Az esti fodrozó tavon,
Hullámok taraján, csillagok ragyognak,
Ezüst fehér, csipkés habokon.
Jó lenne aranyos levelekkel,
Ringatózni a fodrozó vízen.
Őszi borús üzenettel,
Csorduútig telt már a szívem.
Csillagok udvarát járják párban,
Söprik a csikó szelek.
Jólenne a régi nyárban,
Újra álmodni veled.
Elringnak csendben az évek,
Mint aranyos levelek,a hullámzó tavon.
Csitulnak már a régi szenvedélyek,
Szemed tükre ragyog, a fehér habokon.
2005-7-26.
Sírás mögött
Sírás mögött térdel a csend,
Szemem fénye fényes tükör,
Lesikálták a sós könnyek.
Villő sugár benne tündököl.
Csend csipkéje kötényemen,
Ide ejtem, takargatom álmom.
Lebeg, költöző madár a lelkem.
Fösvény idő, meddig kell várnom?
Megérintett bársony lágy fuvalom,
Mint suhanó madár szárnya.
Intnek, csillagfények, messzeségek,
A rég elmentek, eltemetett vágya.
Ha levertem az út csillagporát,
Eléjöttök majd a fényben.
Mint vándornak szállást adtok.
A Bíró igazságos az égben.
2007-08-06.
Szemem fénye fényes tükör,
Lesikálták a sós könnyek.
Villő sugár benne tündököl.
Csend csipkéje kötényemen,
Ide ejtem, takargatom álmom.
Lebeg, költöző madár a lelkem.
Fösvény idő, meddig kell várnom?
Megérintett bársony lágy fuvalom,
Mint suhanó madár szárnya.
Intnek, csillagfények, messzeségek,
A rég elmentek, eltemetett vágya.
Ha levertem az út csillagporát,
Eléjöttök majd a fényben.
Mint vándornak szállást adtok.
A Bíró igazságos az égben.
2007-08-06.
Pitypang
Felfele száll, mint
Borban a gyöngy,
Pitypang ernyője
Az égben fönt.
Ezüst ernyő leng
Enyhe lenge, légben,
Leng szél tenyerén
A végtelen térben.
Hova libegsz magocska?
Fönt borong az ég.
Ha lehullsz a porba újra,
Álmod ébreszti tavaszi fény.
Sárga lánggal lángol a rét,
Sárga lánggal lángol a rét.
Borban a gyöngy,
Pitypang ernyője
Az égben fönt.
Ezüst ernyő leng
Enyhe lenge, légben,
Leng szél tenyerén
A végtelen térben.
Hova libegsz magocska?
Fönt borong az ég.
Ha lehullsz a porba újra,
Álmod ébreszti tavaszi fény.
Sárga lánggal lángol a rét,
Sárga lánggal lángol a rét.
Kitaszított
Hamvadó színekben fürdik már az alkony,
Merengve állok, szellő suttog, habot ver a parthoz.
Bíbor tóba merül a Nap, Alpok-ormán tüzes kalap.
Fuldokló fény, lila felhőkbe harap.
Felleg kandi résen, csillagokra nyilaz.
Nincs hajlékom, a zölderdő, ölébe fogad.
Fészkére szállt éjszakázni vadgalambja,
Haza hívta párja turbékoló hangja.
Nem vár rám bársony puha meleg fészek,
Zöldmohával, lombsátorral megelégszem.
Osonva lép az est, sötétség korma hull a tájra,
Szunnyadozó árnyaserdő, fogad engem éjszakára.
Selymes fű a szívem alatt, kis batyum a fejem alatt,
Bánat, mint hurok fojtogat, csorbult szívem meghasad.
Rezdült lehunyt szempilláim alatt a távolból,
Vigasztalón felzokog, simogat az estharang.
Fénnyel takarnak parányi titkos csillagok,
Kitaszított, de mégis ember vagyok!
Szólítottak, üzenet jött, búcsúzom hát elmegyek.
A pengeélen vonszolt testem sorsa beteljesül,
Ütött az óra, meghalok az erdő ölén emberül.
S mégis-mégis ó földi élet, mindenért köszönet.
Hallom! A fakopács már kopácsol, koporsót ácsol,
Szivárvány szemfedőt hímez rám a Nap,
Szellő társam majd gondosan eltemet betakar.
Vándor lelkem, galamb szárnyon égféle száll,
Könnyet ejtenek értem az erdei a madarak, füvek- fák.
Sírom fölött a rigó majd, egy régi dalt fuvoláz.
Ellenem vétkezők bűneit megbocsátom,
Nincs tartozásom, becsület volt gazdagságom,
Az erdőhajlatán, könnyebb lesz a síri álom,
Kitaszítottként, de emberül éltem a világon!
2008
Merengve állok, szellő suttog, habot ver a parthoz.
Bíbor tóba merül a Nap, Alpok-ormán tüzes kalap.
Fuldokló fény, lila felhőkbe harap.
Felleg kandi résen, csillagokra nyilaz.
Nincs hajlékom, a zölderdő, ölébe fogad.
Fészkére szállt éjszakázni vadgalambja,
Haza hívta párja turbékoló hangja.
Nem vár rám bársony puha meleg fészek,
Zöldmohával, lombsátorral megelégszem.
Osonva lép az est, sötétség korma hull a tájra,
Szunnyadozó árnyaserdő, fogad engem éjszakára.
Selymes fű a szívem alatt, kis batyum a fejem alatt,
Bánat, mint hurok fojtogat, csorbult szívem meghasad.
Rezdült lehunyt szempilláim alatt a távolból,
Vigasztalón felzokog, simogat az estharang.
Fénnyel takarnak parányi titkos csillagok,
Kitaszított, de mégis ember vagyok!
Szólítottak, üzenet jött, búcsúzom hát elmegyek.
A pengeélen vonszolt testem sorsa beteljesül,
Ütött az óra, meghalok az erdő ölén emberül.
S mégis-mégis ó földi élet, mindenért köszönet.
Hallom! A fakopács már kopácsol, koporsót ácsol,
Szivárvány szemfedőt hímez rám a Nap,
Szellő társam majd gondosan eltemet betakar.
Vándor lelkem, galamb szárnyon égféle száll,
Könnyet ejtenek értem az erdei a madarak, füvek- fák.
Sírom fölött a rigó majd, egy régi dalt fuvoláz.
Ellenem vétkezők bűneit megbocsátom,
Nincs tartozásom, becsület volt gazdagságom,
Az erdőhajlatán, könnyebb lesz a síri álom,
Kitaszítottként, de emberül éltem a világon!
2008
Hanságban
Hanságban, zúg a nád, zúg a nád,
Egy madár siratgatja a párját.
Égre tekint úgy zokog, úgy zokog,
Alkony fénye, fellobog, fellobog.
Rábca vize, fodrozó, fodrozó,
Hany színe, hamvadó, hamvadó.
Madár éneket tud, szomorút, szomorút,
Hab közt látott, koszorút, koszorút.
Hansában zúg a nád,zúg a nád,
Egy lány siratta, a párját, babáját.
Édes ajka nem zokog, nem zokog,
Pici szíve nem dobog, nem dobog.
Rábca vize, két koporsót ringatott,ringatott.
Szemfedőt csipkéztek a habok, a habok.
Siratódalt zúgtak a harangok, harangok,
Rábca vize, szívfájdalmat, ringatott,ringatott.
2007-5-9.
Egy madár siratgatja a párját.
Égre tekint úgy zokog, úgy zokog,
Alkony fénye, fellobog, fellobog.
Rábca vize, fodrozó, fodrozó,
Hany színe, hamvadó, hamvadó.
Madár éneket tud, szomorút, szomorút,
Hab közt látott, koszorút, koszorút.
Hansában zúg a nád,zúg a nád,
Egy lány siratta, a párját, babáját.
Édes ajka nem zokog, nem zokog,
Pici szíve nem dobog, nem dobog.
Rábca vize, két koporsót ringatott,ringatott.
Szemfedőt csipkéztek a habok, a habok.
Siratódalt zúgtak a harangok, harangok,
Rábca vize, szívfájdalmat, ringatott,ringatott.
2007-5-9.
Elröppent madár
Ifjúságom elröppent madarát várom,
Gyerekkorom színhelyén járok.
Régi játszótársak közül egyet se látok,
Szívemben fölcsapnak, emlék lángok.
Zöld ingével szelíden, felém, int a bodza,
Ága közt alkony fényét fésüli, bogozza.
Nyíló ernyős fehér virágát bőséggel ontja,
Sárga illatport hamvaz homlokomra.
Fészekhagyott ifjúságom színes tollú madara,
Hull kedvem bokrának sárguló lombja.
Eljöttem feledni a vad élet robaját,
Ég felettem fonja selymes szivárvány haját.
Alpok ormán lángol a Nap, lázpír kerek arca,
Bíbor felhő, izzó szemét, kendőzi takarja.
Láztenger hulláma csapkodja szívem,
Ifjúságom elröppent madarát hiába keresem.
2005-4-29.
Gyerekkorom színhelyén járok.
Régi játszótársak közül egyet se látok,
Szívemben fölcsapnak, emlék lángok.
Zöld ingével szelíden, felém, int a bodza,
Ága közt alkony fényét fésüli, bogozza.
Nyíló ernyős fehér virágát bőséggel ontja,
Sárga illatport hamvaz homlokomra.
Fészekhagyott ifjúságom színes tollú madara,
Hull kedvem bokrának sárguló lombja.
Eljöttem feledni a vad élet robaját,
Ég felettem fonja selymes szivárvány haját.
Alpok ormán lángol a Nap, lázpír kerek arca,
Bíbor felhő, izzó szemét, kendőzi takarja.
Láztenger hulláma csapkodja szívem,
Ifjúságom elröppent madarát hiába keresem.
2005-4-29.
Csigaravatal
Avar domb színes lobbanása,
Épül a piramis mohos mása.
Sün téli szállást készít,
Hulló levelekből épít.
Domb piramis fölmagaslik,
Öreg csiga kapaszkodik.
Fogyó hold a vágya,
Nyomában jár elmúlása.
Vén csiga mit akarhat?
Végső örök nyugodalmat.
Teljesül kívánsága, örül,
Ha meghalhat, bölcsőhelye körül.
Mohos domb jó ravatalnak.
Hangya szolgák piramist raknak.
Gyászolnak, sötéttollú varjak.
Csillagok fényt havaznak.
Ázott rigók, sírva búcsúznak.
Rózsák szirmot hullatnak.
Ravatalon háza, árván fehérlik,
Kivolt lakója, nem kérdik.
Ha majd a tavaszi szél kitakar,
Hóvirág kelyhe vigasztal.
Körötted, hallgat, holt avar,
Látszik mohos csigaravatal.
Fölötte fuvoláz a sármány,
Fölötte ragyog a szivárvány.
Földig érő égi jel,
Soha ne felejtsetek el.
Épül a piramis mohos mása.
Sün téli szállást készít,
Hulló levelekből épít.
Domb piramis fölmagaslik,
Öreg csiga kapaszkodik.
Fogyó hold a vágya,
Nyomában jár elmúlása.
Vén csiga mit akarhat?
Végső örök nyugodalmat.
Teljesül kívánsága, örül,
Ha meghalhat, bölcsőhelye körül.
Mohos domb jó ravatalnak.
Hangya szolgák piramist raknak.
Gyászolnak, sötéttollú varjak.
Csillagok fényt havaznak.
Ázott rigók, sírva búcsúznak.
Rózsák szirmot hullatnak.
Ravatalon háza, árván fehérlik,
Kivolt lakója, nem kérdik.
Ha majd a tavaszi szél kitakar,
Hóvirág kelyhe vigasztal.
Körötted, hallgat, holt avar,
Látszik mohos csigaravatal.
Fölötte fuvoláz a sármány,
Fölötte ragyog a szivárvány.
Földig érő égi jel,
Soha ne felejtsetek el.
Átlőtt szív
Dunapatkós kis település már a tatárjárás óta lakott. De sem a tatár, sem a török nem tudta elfoglalni, mert a Duna védelmezte. A hatalmas folyónak egyik ága, patkóalakban öleli a kis falut, a másik oldalró erdő határolja. Sokat szenvedtek lakói a gyakori áradásoktól, évszázadok óta, de mégis kitartottak. A természetet nem lehet legyőzni, de törvényeit megtartva barátságot lehet vele kötni. Földműveléssel állattartással foglalkoztak az itt élők. A második világháború a végét járta a nyilasok elől, a helyiek, az állatállományt, főleg lovakat átúsztatták a Rejtő- szigetre, így megmentették őket. Dalma Károlyék is itt laktak, de a falutól távolabb egy tanyán. Sok állatot tartottak, föld is tartozott hozzá. A nagy udvar közepén gémeskút, kemence, góré istálló ólak. Dalma Károly, szorgalmas, halkszavú, szálfatermetű, családszerető békés természetű volt. Nem rég jött haza, amerikai fogságból. Hozott vele távcsövet, egy hátizsákot, ami tele volt amerikai mosdószappannal, nagy kincs volt abban az időben. Hitvese és a család nagy örömére. Felesége jó alakú, sötét fekete haját, kontyban hordja, szép hattyúnyaka van, jól áll neki. Nagy szeretetben nevelik a három családot, lány az idősebb, a két fiú, még iskolásak. Míg Károly katona volt, apósa segített, Katónak így vészelték át a háború borzalmait. Közelgett az aratás, pár nap és lehet vágni az ősziárpát, készülődtek rozsot, vágtak néhány kévét, kicsépelték, beáztatták abból készítettek kötelet.
A Nap fönt járt az égtetején ontotta lángoló sugarait, szinte vibrált a forró levegő. Motorzúgás hallatszott a töltés felöl, majd hirtelen csönd lett. Látogatók érkeztek. Távolról szemlélték a terepet és a tanya környékét. Hozd ki fiam a távcsövet, hátha többet látunk! Károly körbepásztázta a környéket, a bokrok takarásában állt egy ponyvás teherautó. A terepet, szemlélőket a kutyák nagy csaholással fogadták, akik orosz egyenruhát viseltek, de voltak köztük civilek is.
Némi tanakodás után odébb álltak. A motorzúgás egyre távolodott, majd végképp elhalkult. A három civil ruhás az oroszok, cinkosai, fölbujtók, tippadók, Dunapatkósiak. Ez volt a nagy zabrálások időszaka. Nem riadtak vissza, bármi áron véghez vitték, szenvedett tőle a civil lakóság. Az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, Sátán lelkűek. Ez a legutolsó, legaljasbb, legpiszkosabb dolog. Paraziták, élősködő, dologtalan fajták, a máséra ácsingóznak. Hát vannak ilyenek, ezek a Júdásfa gyümölcsei, azok közt is a legférgesebb. A háború része, utórezgése.
Alig hogy letörölte Nap tüzes nagy szemét, hajnalszín kendőjével, a reggeli pára ritkulni kezdett a Duna mentén. A madarak már hangicsáltak az ártérben. Hirtelen szokatlan zaj szántott bele a párás dunaparti levegőbe, megzavarta a madarak reggeli beszélgetését. Lapos vezetőfülkés ponyvás teherautó bújt elő, a töltés koronáján a ködfátyol alól. Dobtáras, géppisztolyos orosz katonák ugráltak le a gépkocsiról, köztük három civil, a szomszéd faluból. Körbevették a tanyát. A házőrzők rájuktámadtak. Géppisztolysorozat leterítette őket, ott hevertek az udvar közepén,
a kút mellett. Majd a sertésólhoz ment egyrészűk, a többiek a házfelé. Újabb lövések. Nem kimélték az apró jószágot sem. Disznók visítoztak, ludak gágogtak, kacsák hápogtak, tyúkok futkostak szerteszét az udvaron.
A háziak erre az iszonyú reggelre ébredtek. Még szerencse, hogy Évát, a nagylányt tegnap elhívták a nagyszülők, mert a szomszéd asszony belázasodott, gyermeket várt. Éva szülésznőnek tanul, a beteg mellett maradt éjszakára is.
A három falubeli, akik az oroszokat kisérték a háttérben maradtak nehogy rájuk ismerjenek. Az oroszok mennek, elöl a háziaknak, bekötik a szemüket, bezárják őket a kamrába, ez volt a terv így határoztak a fölbujtók. Erős dörömbölés hallatszott. Az ajtót betörték, puskacsövek szegeződtek rájuk. A gyerekek reszkettek, remegtek sírtak, odabújtak édesanyjukhoz. Bekötözték a szemüket, még a két gyerekét is. Kipakolták a kamrát: volt itt szalonna, kolbász sonka kétvindöl zsír, liszt. Majd
az üres kamrába betuszkolták a családot. Az édesanya, ahogy dulakodtak, letépte a kendőt, amivel a szemét bekötötték. Kifele indult a házból, a két orosz nem tudta visszatartani. Ekkor szembe taláta magát az egyik falubelijével, Bakos Pistával. Istenem hát te is itt vagy. Te patkány, hitvány gazember. Bakos egy pillanatra megtorpant, megdermedt. Erre nem számított. Sátáni tűz izzott a szemében. Ráordított a géppisztolyos katonára: Lőj már az anyád istenit,nem látod hogy fölismert. A katona tétovázott. Bakos meglökte hátulról. Hírtelen lángcsapott a dobtáras géppisztoly csövéből. Szinte perzselte az édesanya megtépázott, szakadozott ruháját, a sorozat majd nem kettéfűrészelte. A sok golyótól holtan roskadt a ház küszöbére.
A kitárt ajtón a reggeli Nap első sugarai bearanyozták a mozdulatlan holttestet. Átlőtt szívéből patakban folyt ártatlan vére. Átlőtték azt a drága anyai szívet, mely annyi jóságnak volt a forrása.
A lövéseket hallva odarohant a másik falubeli társa Somos Jóska. Ráförmedt: az anyád
Krisztusát, mit műveltetek! Pista! Fölismer! Sietnünk kell, már világos van. Pakoljátok ki a ruhásszekrényt , dunyhákat, a varrógépet is vigyétek.. A dunyhák ból, még langy, meleg áradt. Majd hirtelen minden elcsöndesültek. Sok lövés dördült el ma reggel. A faluba is elhallatszott. A kamrába zárt családtagok mindent hallottak. Az apa dörömbölt a kamraajtón, ezek elmentek. A gyerekek sírtak. Érezték, hogy nagy baj történt. Dalma Károly hatalmas erejével neki
dőlt az ajtónak engedett a zár, ki nyílt az ajtó. Szörnyű látvány fogadta őket. Az anya életetlen teste ott feküdt a gádor ajtóban. A gyerekek ráborultak a halott édesanyjukra, szólítgatták, csókolgatták, keltegették, az élettelen testet. Ugye nem haltál meg édesanya. Károlynak majdnem a szíve hasadt meg a fájdalomtól. Gyermekeim anyját lemészárolták. Átlőtt szívéből még patakzott a vér. De hát mit vétett? Istenem mit vétettünk? Hatalmas vértócsa volt körülötte. Károly lezárta felesége szemeit,
de előbb mindkettőt megcsókolta. A kisebbik fiú megszólalt: ugye édesapám még fölébred édesanyánk. Föl kicsi fiam. Odaviszem a diófa alá.
A megpakolt teherautó, nagy porfehőt hagyott maga után a töltésen. Meg még valamit, ott hagytak, nagy rendetlenséget, földúlt kifosztott tanyát. Legyilkolták három gyerek édesanyját. Egy varrógép árválkodott a töltésoldalban, ezt már nem tudták föltenni, egyszerűen nem fért föl, annyi mindent elzabráltak. Károly. az öklét rázta, átkozott gyilkosok. Drága feleségem mihez kezdek nélküled. Minnyájan ott térdeltek, ott zokogtak a holtest mellett.
Egy ponyvás teherautó robogott végig a falun. Az egyik ház elött hirtelen fékezett, hárman ugrottak le, valamit lepakoltak nagy sietve behordták a házba. A gépkocsi nélkülük elrobogtt Mosonmagyaróvár irányába. A korán ébredő falubeliek, kíváncsian tekingettek utána a kerítések mögül. A korareggeli órákban, futótűzként terjedt a hír, hogy gyilkosság történt Dalma Károly tanyáján az éjjel, azért volt az a nagy lövöldözés.
Éva a nagylány is értesült a tragédiáról. Hanyatt homlok, rohant a töltésen, haza. Már messziről látta, hogy testvérei ott zokognak édesanyjuk holtteste mellett. Újra együtt volt a család, együtt sírtak zokogtak nehéz fájdalmukban. Az édesapa föltekintett az égre, Istenem mit vétettem? Válasz nem jött, csak egy sárga diólevél, pörögve hullt a holtest mellé. Éva lemosta a vért az édesanya holtestéről, mintha mosolyogna, mintha azt mondaná: Szeressétek egymást, föntről vigyázok rátok. Soha ne felejtsetek el, én mindig köztetek, veletek leszek.
A falu bírója kihívatta Mosonmagyaróvárról a G-P-I-Ó-t, hogy vizsgálják ki a rablógyilkosságot. Kiszállt a katonai tényfeltáró bizottság, és a következőket állapította meg: Lehet hogy nem is csak oroszok voltak, oroszok ilyen szörnyűséget nem követnek el, tehát jobb lesz vigyázni, csöndben maradni, ha nem akarnak bonyodalmat. A tolmács figyelmeztette a családot, mert ezek nem kukoricáznak.
Azóta sokat változott a világ képe. Kilehet mondani, meglehet nevezni a gyilkosokat. Dalma Károlyné neve, márványba vésve, arany betűkkel, örökre ott ragyog a többi hősihalott nevével együtt, Dunapatkóson a templom bejáratánál.
Őröl az idő malma, hatvankétszer terítette le a véndiófa, aranyszőnyegét arra a helyre, ahol a meggyilkolt édesanya holt teste feküdt.
A Nap fönt járt az égtetején ontotta lángoló sugarait, szinte vibrált a forró levegő. Motorzúgás hallatszott a töltés felöl, majd hirtelen csönd lett. Látogatók érkeztek. Távolról szemlélték a terepet és a tanya környékét. Hozd ki fiam a távcsövet, hátha többet látunk! Károly körbepásztázta a környéket, a bokrok takarásában állt egy ponyvás teherautó. A terepet, szemlélőket a kutyák nagy csaholással fogadták, akik orosz egyenruhát viseltek, de voltak köztük civilek is.
Némi tanakodás után odébb álltak. A motorzúgás egyre távolodott, majd végképp elhalkult. A három civil ruhás az oroszok, cinkosai, fölbujtók, tippadók, Dunapatkósiak. Ez volt a nagy zabrálások időszaka. Nem riadtak vissza, bármi áron véghez vitték, szenvedett tőle a civil lakóság. Az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, Sátán lelkűek. Ez a legutolsó, legaljasbb, legpiszkosabb dolog. Paraziták, élősködő, dologtalan fajták, a máséra ácsingóznak. Hát vannak ilyenek, ezek a Júdásfa gyümölcsei, azok közt is a legférgesebb. A háború része, utórezgése.
Alig hogy letörölte Nap tüzes nagy szemét, hajnalszín kendőjével, a reggeli pára ritkulni kezdett a Duna mentén. A madarak már hangicsáltak az ártérben. Hirtelen szokatlan zaj szántott bele a párás dunaparti levegőbe, megzavarta a madarak reggeli beszélgetését. Lapos vezetőfülkés ponyvás teherautó bújt elő, a töltés koronáján a ködfátyol alól. Dobtáras, géppisztolyos orosz katonák ugráltak le a gépkocsiról, köztük három civil, a szomszéd faluból. Körbevették a tanyát. A házőrzők rájuktámadtak. Géppisztolysorozat leterítette őket, ott hevertek az udvar közepén,
a kút mellett. Majd a sertésólhoz ment egyrészűk, a többiek a házfelé. Újabb lövések. Nem kimélték az apró jószágot sem. Disznók visítoztak, ludak gágogtak, kacsák hápogtak, tyúkok futkostak szerteszét az udvaron.
A háziak erre az iszonyú reggelre ébredtek. Még szerencse, hogy Évát, a nagylányt tegnap elhívták a nagyszülők, mert a szomszéd asszony belázasodott, gyermeket várt. Éva szülésznőnek tanul, a beteg mellett maradt éjszakára is.
A három falubeli, akik az oroszokat kisérték a háttérben maradtak nehogy rájuk ismerjenek. Az oroszok mennek, elöl a háziaknak, bekötik a szemüket, bezárják őket a kamrába, ez volt a terv így határoztak a fölbujtók. Erős dörömbölés hallatszott. Az ajtót betörték, puskacsövek szegeződtek rájuk. A gyerekek reszkettek, remegtek sírtak, odabújtak édesanyjukhoz. Bekötözték a szemüket, még a két gyerekét is. Kipakolták a kamrát: volt itt szalonna, kolbász sonka kétvindöl zsír, liszt. Majd
az üres kamrába betuszkolták a családot. Az édesanya, ahogy dulakodtak, letépte a kendőt, amivel a szemét bekötötték. Kifele indult a házból, a két orosz nem tudta visszatartani. Ekkor szembe taláta magát az egyik falubelijével, Bakos Pistával. Istenem hát te is itt vagy. Te patkány, hitvány gazember. Bakos egy pillanatra megtorpant, megdermedt. Erre nem számított. Sátáni tűz izzott a szemében. Ráordított a géppisztolyos katonára: Lőj már az anyád istenit,nem látod hogy fölismert. A katona tétovázott. Bakos meglökte hátulról. Hírtelen lángcsapott a dobtáras géppisztoly csövéből. Szinte perzselte az édesanya megtépázott, szakadozott ruháját, a sorozat majd nem kettéfűrészelte. A sok golyótól holtan roskadt a ház küszöbére.
A kitárt ajtón a reggeli Nap első sugarai bearanyozták a mozdulatlan holttestet. Átlőtt szívéből patakban folyt ártatlan vére. Átlőtték azt a drága anyai szívet, mely annyi jóságnak volt a forrása.
A lövéseket hallva odarohant a másik falubeli társa Somos Jóska. Ráförmedt: az anyád
Krisztusát, mit műveltetek! Pista! Fölismer! Sietnünk kell, már világos van. Pakoljátok ki a ruhásszekrényt , dunyhákat, a varrógépet is vigyétek.. A dunyhák ból, még langy, meleg áradt. Majd hirtelen minden elcsöndesültek. Sok lövés dördült el ma reggel. A faluba is elhallatszott. A kamrába zárt családtagok mindent hallottak. Az apa dörömbölt a kamraajtón, ezek elmentek. A gyerekek sírtak. Érezték, hogy nagy baj történt. Dalma Károly hatalmas erejével neki
dőlt az ajtónak engedett a zár, ki nyílt az ajtó. Szörnyű látvány fogadta őket. Az anya életetlen teste ott feküdt a gádor ajtóban. A gyerekek ráborultak a halott édesanyjukra, szólítgatták, csókolgatták, keltegették, az élettelen testet. Ugye nem haltál meg édesanya. Károlynak majdnem a szíve hasadt meg a fájdalomtól. Gyermekeim anyját lemészárolták. Átlőtt szívéből még patakzott a vér. De hát mit vétett? Istenem mit vétettünk? Hatalmas vértócsa volt körülötte. Károly lezárta felesége szemeit,
de előbb mindkettőt megcsókolta. A kisebbik fiú megszólalt: ugye édesapám még fölébred édesanyánk. Föl kicsi fiam. Odaviszem a diófa alá.
A megpakolt teherautó, nagy porfehőt hagyott maga után a töltésen. Meg még valamit, ott hagytak, nagy rendetlenséget, földúlt kifosztott tanyát. Legyilkolták három gyerek édesanyját. Egy varrógép árválkodott a töltésoldalban, ezt már nem tudták föltenni, egyszerűen nem fért föl, annyi mindent elzabráltak. Károly. az öklét rázta, átkozott gyilkosok. Drága feleségem mihez kezdek nélküled. Minnyájan ott térdeltek, ott zokogtak a holtest mellett.
Egy ponyvás teherautó robogott végig a falun. Az egyik ház elött hirtelen fékezett, hárman ugrottak le, valamit lepakoltak nagy sietve behordták a házba. A gépkocsi nélkülük elrobogtt Mosonmagyaróvár irányába. A korán ébredő falubeliek, kíváncsian tekingettek utána a kerítések mögül. A korareggeli órákban, futótűzként terjedt a hír, hogy gyilkosság történt Dalma Károly tanyáján az éjjel, azért volt az a nagy lövöldözés.
Éva a nagylány is értesült a tragédiáról. Hanyatt homlok, rohant a töltésen, haza. Már messziről látta, hogy testvérei ott zokognak édesanyjuk holtteste mellett. Újra együtt volt a család, együtt sírtak zokogtak nehéz fájdalmukban. Az édesapa föltekintett az égre, Istenem mit vétettem? Válasz nem jött, csak egy sárga diólevél, pörögve hullt a holtest mellé. Éva lemosta a vért az édesanya holtestéről, mintha mosolyogna, mintha azt mondaná: Szeressétek egymást, föntről vigyázok rátok. Soha ne felejtsetek el, én mindig köztetek, veletek leszek.
A falu bírója kihívatta Mosonmagyaróvárról a G-P-I-Ó-t, hogy vizsgálják ki a rablógyilkosságot. Kiszállt a katonai tényfeltáró bizottság, és a következőket állapította meg: Lehet hogy nem is csak oroszok voltak, oroszok ilyen szörnyűséget nem követnek el, tehát jobb lesz vigyázni, csöndben maradni, ha nem akarnak bonyodalmat. A tolmács figyelmeztette a családot, mert ezek nem kukoricáznak.
Azóta sokat változott a világ képe. Kilehet mondani, meglehet nevezni a gyilkosokat. Dalma Károlyné neve, márványba vésve, arany betűkkel, örökre ott ragyog a többi hősihalott nevével együtt, Dunapatkóson a templom bejáratánál.
Őröl az idő malma, hatvankétszer terítette le a véndiófa, aranyszőnyegét arra a helyre, ahol a meggyilkolt édesanya holt teste feküdt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
