Ártatlan vér

Hármuk közül Telkes Palkó volt a legidősebb, 1949-ben már leszerelt. Műszaki alakulatnál szolgált, tűzszerész kiképzést kapott. Ismerte a robbanó szerkezeteket, azok hatástalanítását, sőt ezek szétszereléséből többször tartott bemutatót társainak. Ezért kapott soronkívül, tizedesi rendfokozatot. A paracsnoka kérte, maradjon a seregbe, még sokra viheti, de neki elege volt, alig várta, hogy leteljen, a két esztendő. A társai is várták ezt a napot, akár a tikkadt száraz agusztusi mező a hűsítő záport. Várták, hogy kibújhassanak az angyalbőrből.
A T. SZ. CS. szervezés, erőszakos beléptetés, kényszrítés hulláma alig, hogy leszerelt Palkó, elérte Nádorházát. Mind hármuknál csordultig telt a pohár. Szüleiknek mindent be kellett adni a közösbe. Ez akkoriban olyan felemás helyzet volt, mert nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Régóta érlelődött bennük a titkos elhatározás, hogy nyugatra szöknek. Itt laktak a határ közelében, sokszor dolgoztak, egész közel az oszrák határhoz. Szépen észrevétlen, megfigyelték a járőrök mozgását, a váltás milyen időközönként történik. Volt lovas, kutyás, nyomsávot ellenőző, járőrt ellenőrző járőr, aknamező, szögesdrót akadály, ezekkel mind számolni kellett. Biztosak akartak lenni a dolgukban. Nem is mertek beszélni róla senkinek, még a szülőknek sem.
Telkes Palkó, már udvarolgatott egy lánynak, Boros Katának, de ez még nem volt olyan mélygyökerű szerelem. Kata még nagyon fiatal gerlice volt, de korához képest fejlett. Rózsapiros arc, égő barna szemek, söprűs szempillák, formás lábak, keblek, darázsderék, egyszóval csodálatos. Kár volna még ezt a mezei virágot, idő előtt elhervasztani, leszakítani.
Telkes Palkó, külsőleg jól megtermett, göndör haj, szőke, kék szem, izmos, dolgos legény volt. Sugárzott belőle a szelídség, de mégis határozott férfias a megjelenése. A faluvégen lakott szüleivel, meg a két húgával. Az egyik rokonuk, Dombos Dénes szomszéd ságában. De ezzel nem nagyon tartották a rokonságot, mert kiszámíthatatlan akár a kígyó, nehéz rajta kiigazodni.
Már kész volt a szökési terv csak a megvalósítás hiányzott, de ami késik az nem, múlik.
Szép nyári reggel volt, amikor nekiindultak a határnak. A természet jóságos mosolyából, kijutott minden kis mezei virágnak, fűszálnak. Gyöngyharmat égszerként csillogott, a fák, bokrok mozdulatlan levelén, a füvek nyújtózkodó zöldellő pázsitján. Nos, ez volt a gond. Olyan csapást, nyomot hagytak maguk után a harmatos fűben, hogy azon egy korcs, félszemű terelő juhászkutya, könnyűszerrel végezne sikeres földerítést
Ha erre ráakad egy tapasztalt járőr, azonnal elfogásra kerül az illető. Ráadásként tíz nap szabadság, és egy csillag is lesz a másik mellé. Fél útról visszafordultak. Vissza kellett jönni, nem mertek vállalni ekkora, rizikót. Mind hárman elmentek kocsmába, nem látszott rajtuk, hogy min törik a fejüket. Délben hazamentek ebédelni, de úgy állapodtakmeg, hogy kettőkor találkoznak a háromtörzsű platánfánál, ami, a közeli erdőszélen terebélyesedett.
A nyári forró, vasárnap délutáni napsugár, álomba ringatta Nádorháza lakóit. Jól esett egy kis szunyókálás a hűvösön ebédután. Kihaltak csendesek voltak az utcák, a vadgesztenyefák, hűsítő árnyékot vetettek a házak elé, és a szürke poros köves útra.
Hárman indultak a határnak, Telkes Palkó vezetésével. Hétköznapiasan, még favillát is vittek magukkal, mintha szénarendeket mennének forgatni. Palkó zsebében lapult egy csípőfogó, meg egy kötőtű, ami az anyjáé volt, előzőleg jól kihegyezte. Az utolsó kétszázmétert kúszva tették meg. Palkó órájára pislantott, most kell jönni az ellenőrző járőrnek. A Napforrón ontotta tüzes lándzsáit, a térdígérő fűben rejtőzködőkre. Hangokra lettek figyelmesek, visszafojtott lélegzettel lapultak. Nem mertek fölnézni. A hangok egyre erősödtek. Szívük a mellüket döngette, a fűszálak rezegtek a szívük alatt. A járőr megállt, távcsővel figyelte a mozdulatlan tájat. Tarka pillangók röpködtek a kaszálatlan rét fölött. Néha egy-egy csikó szellő hajtogatta a fölmagzott fűszálakat. Megint lépések, de már a nyomsávot ellenőrző járőr léptei távolodtak. De a neheze még eztán jön, mert az aknamező hátravan. A katonák imbolygó alakja beleolvadt a forróságtól remegő, hanyi levegőbe.
Erre vártak, izgultak az utolsó akadály előtt, ami könnyen tragédiával végződhet. Patakokban folyt róluk a verejték, de ezzel most nem törődtek, csak sikerüljön, minden idegszáluk erre hangolódott. Tovább kúsztak a végső, nagy veszélyes akadály felé.
Palkó már elérte a nyomsávot, de még fedezékben maradt. Suttogva hátraszólt, addig itt várjatok, amíg nem jelzek. Hát mi tagadás, szívük a torkukban dobogott, fojtó volt a levegő. Sok vizet használt el a szervezetük, nem volt utánpótlás, kicserepesedett a szájuk széle. Nem gondolták, hogy az áldott Nap, ellenségként ontja rájuk lángoló sugarait Néha egy kóbor hűsítő szellő, zörgette a lapulók előtt a száraz fűszálakat.
Palkó előhúzta az előre kihegyezett kötőtűt, szájába vette, mint egy tőrt, és átkúszott a nyomsávon. A vasfüggöny előtt, aknamező, mozdulatlan gazzal benőtt halálos sávja. Minden négyzetméterén taposó akna lapul a föld alatt, lehet, hogy több is. Palkónak a halállal kellett farkas szemetnézni. Sietni kell, hátha jön a következő járőr. A magasfigyelőből is könnyen észrevehetik, a mozgó alakot. Egy elhibázott mozdulat, és kész a tragédia, kéznek nem szabad remegni felelős vagyok a társaimét.
Fölnézett az égre, gondolatban istenhez fohászkodott. Az osztrák oldalon akkor emelkedett föl egy dalos pacsirta, ez jó jel, mintha biztatná, gyere bátran. Kivette szájából a kötőtűt, föltérdelt és hozzáfogott az aknakutatáshoz, félméteres szélességben. A kutatás percei óráknak tűntek. Óvatosan haladt, szakszerű mozdulatokkal, ahogy a seregbe gyakorolta. Már egy métert haladt mikor az elsőre rátalált, gyere csak kis csibém, te már nem fogsz csipogni, amikor ki bibiztosította. Palkó minden idegszála erre a munkára hangolódott. Alig haladt másfél métert, szinte az orra előtt koppant a tű hegye, egy araszra verejtékező homlokától. Homályosan látott az izzadságtól, patakokba folyt a szemébe. Ezt is megszólította: fenemód lelapultál, meg szelídítlek. Távoli motorzúgást hallott, szerencsére az osztrák oldalról jött. Már csak karnyújtásnyira volt a szögesdrót, megint koppant a tű hegye. Ki biztosította, te sem fogsz senkit a halálba küldeni. Ki vette zsebéből a csípőfogót, és jókora rést vágott a szöges dróton. Társai csöndben lapultak, akár a fácáncsibék. Ő pedig kissé megkönnyebbülve jelt adott. Jöhettek! Szabad az út! De csak egymás után, kellő távolságot betartva. A nyomról egy centit sem szabad letérni, rossz lépés végzetes lehet. Sikerült mind hármuknak.
A pacsirta még ott trillázott fölöttük, mintha őket köszöntené. De nem volt idő örömre, innen minél messzebb. Hason kúszva folytatták, most már osztrák területen.
Közben egy fácánkakast is fölriasztottak, iszonyú lármát csapott, mégjobban lapultak.
Végre elértek egy kukoricást, itt mertek csak ki egyenesedni. Nem éreztek fáradságot, még a szomjúságot is elfeledték. Átölelték egy mást, már indultak tovább. Vissza-visszatekingettek, akkor látták, hogy a lovasjárőr, már ott távcsövez a határsértés helyszínén. Ők már messze jártak, bottal üthették a nyomukat.
Jelentkeztek az osztrák csendőrségen. Alaposan ki kérdezték őket, jegyzőkönyvet vettek föl, újlenyomatot rögzítettek. Majd egy osztrák város, gyűjtő lágerében kaptak elhelyezést. Palkó nehezen viselte a bezártságot, megfigyelés alatt tartották őket. Később már lehetett menni, dolgozni, egy kis pénzt keresni, itt sem volt kolbászból a kerítés. Várni-várni, hogy mikor mehetnek tovább, lassan teltek a napok. Egyszercsak jöttek, hogy lehet Kanadába menni. Palkó nem jelenkezett. De társai fölkerültek a várólistára. Egy hónapvárakozás után, már kint voltak Kanadában.
Palkót ekkor már más gondolatok foglalkoztatták, ezét maradt a táborban. Egyre többet gondolt Katára, az otthonra, szüleire, testvéreire. Hiába írt haza, nem kapták meg a levelet, a magyar hatóságok vissza tartották, mindet ellenőrizték.
A távolban Palkó szívét megérintette a szerelem. Mint az erdő lombját az esti fuvalom. Csapongtak a gondolatai, mint búcsúzó fecskék a nyugvónap bíborában a tó felett. Álmait kitöltötték a régi emlékek. Úgy ragyogott ennek a lánynak az alakja, lehunyt szemei előtt, mint hajnalcsillag a fagyos éjszakában. Honvágy gyötörte, ezt az erős derék ifjút. Összecsaptak fölötte a hullámok. A lelke sérült, nem hagyta nyugton. Haza kell mennem, de hogyan? Ezt kérdezte önmagától, nap, mint nap. Tudom, hogy börtön vár rám, de valahogy majd csak kibírom.
Toborzók érkeztek a menekült táborba, különleges feladatra kerestek önként jelenkezőket. Palkó is jelenkezett, hátha sikerül kitörni ebből a kalitkából, ahova önszántából besétált. A szerelem előtt, nincsen akadály, legyőz minden nehézséget, ha igaz szívből fakad. A jelenkezőket egy másik városba vitték. Szállodában kaptak elhelyezést, és teljes ellátást. Szerződést írtak alá, pénzt kaptak.
Folyt a kiképzésük, Palkót nagyon tehetségesnek tartották. A tél hamar elmúlt, a természet újra ki virult. A tavasz mindig csodálatos, de a szülőföldön a legcsodálatosabb. Palkóval közölték, hogy nem sokára Magyarországra kell jönni-e. Ettől kezdve, még több pénzt kapott. A feladatot majd indulás előtt közlik.
Telkes Palkó már, régóta várta ezt a napot, szíve meg könnyebbült. Végre találkozhat azzal a gyönyörű kis gerlicével, amelyik úgy befészkelődött a szívébe. Maga előtt látta ennek a barna kis lánynak, szelíd tekintetét, formás alakját ringó járását.
Elérkezett az idő. Palkóval közölték: földerítést kell végezni, bizonyos csapatmozgásokról, létszám, fegyverzet, vagyis hírszerzés kémfeladatot kell végre hajtani. Rengeteg pénzt ígértek, méghozzá dollárban. Palkó ekkor már magában eldöntötte, ebből semmisem lesz. Nincs az a kincs a világon, amiért azt a kis mezei virágot cserébe adnám. Ha most hazakerülök, fölkeresem megkérem a kezét, utána föladommagam a rendőrségen. Emlékezetes lesz az 1951-es esztendő tavasza mind kettőnknek
Éjszaka volt, az égen néha előbkkant a kíváncsi réztányérú, kerekhold. Gépkocsival vitték a határhoz, az útvonal meg volt határozva. Átdobták a határon, szaknyelven fogalmazva. Meggyorsította lépteit, végre hazai földön. Eldobta a fegyverét. Nádorháza felé vette az irányt. Egy hátizsák volt nála, térkép, fényképezőgép, meg egyéb szükséges eszközök. A Hold már nyugvóra tért, csillaggal volt tele az égbolt. Amikor elérte a falu szélét egy sötét alakot vett észre. Félre húzódott egy fa mögé, mikor közelebb ért, rögtön fölismerte. Összetalálkozott rokonával, Dombos Dénessel. Sohasem kedvelte, mert olyan Janus arcú alakvolt, de most mégis örült a találkozásnak. Tőle tudta meg, hogy a szülei elköltöztek, mert a belső elhárítás zaklatta őket. Eladták a házat, Kánya Ferkó vette meg. Látod milyen jó, hogy találkoztunk, most jövök a kocsmából, sokáig zsugáztunk. De azt előre megmondom, nem fogadlak be, nem akarom elveszíteni a jó állásomat, én lettem a pártbizalmi a Tsz-ben döngette a mellét, brigádvezető is vagyok. Ne, aggódj úgy is föladommagam, de előtte lesz egy kis dolgom, azt szeretném előbb elintézni. Teveled nem találkoztam. Köszönés nélkül váltak el.
Palkó jól ismerte a járást, kertalól bement a volt házuk udvarába, az istálló falának neki volt támasztva a létra, úgy, mint régen. Itt szokták a szénát fölkészíteni télire, a TSZ is engedett tartani egy tehenet. Gondolta reggelig meghúzom magamat az illatos széna közt. Nem akarom a kis madárkámat ilyen későn zaklatni.
Dombos Dénes megleste, hogy hovament. Elhatározta, a fejpézt fölveszi utána, a pártnak is jó szolgálatotesz. Nem mész te a rendőrségre. Alig várta, hogy virradjon, az első kakas szóra már talpon volt még kisem józanodott. Fölkeltette Kánya Ferkót a szomszédját. Menjünk az őrsre. Mi a fészkes fenének zaklatsz ilyen korán?
Telkes Palkó hazajött. Csaknem? Az istálló felé intett a fejével. Mi előtt elindultak Kánya Ferkó nem akart hinni barátjának. Fölnézett a padlásra, létra fokán állva, látta, hogy ott valaki alszik.
Szép álmok környékezték, ringatták, sokszor aludt már azelőtt is illatos szénaközt. Álmában találkozott Katával, ölelte csókolta a kis gerlicéjét. Beszélgetett vele, most már sohasem engedlek el, megkérem a kezed, köszönöm, hogy vártál rám, nem bírtam nélküled. Majd édesanyját látta. Boldog volt, átölelte, gyere fiam úgy vártalak, kész a reggeli már csak te hiányzol. Szép nyári reggel volt, a friss hanyi levegő, meg a fárdság mély álomba rigatta Telkes Palkót.
A két egyhúron pendülő, besúgó Júdás, bejelentést tettek az őrsön, azonnal jöjjenek, mert Telkes Palkó hazajött az éjjel. Előre örvendeztek, ezért komoly jutalom üti a markukat, dicséretet is kapnak. A potyát szerették ebben is hasnlítottak egy másra.
A fölkelőnap még a távoli erdők csillogós bíborára csodálkozott, és az álmosan ébredő tájra. Nem sokára leteríti aranyszőnyegét az ezüst harmattól csillogó rétre.
Lövések dördültek! Visszhangzik tőle az erdő, a madarak elhallgattak. Újabb lövések! A galambok nagy rajokban köröznek a falu fölött, az ijedségtől. Kiabálás hallatszik: lejönni, semmi esélye, adja meg magát. Hát ilyen ébresztő, ez fogadtatás zavarta meg Telkes Palkó álmát. Lejött a padlásról, azonnal megbilincselték, nem tanúsított ellenállást, önként nyútotta kezeit. Azt rögtön tudta, Dombos Dénesnek köszönheti. Fölborította terveimet, álmaimat, hisz önként akartam jelentkezni, most egy évvel hosszabbodik majd a büntetésem.
Négy fegyveres katona vett részt az elfogásában, egy hadnagy és három határőr. A lövések hallatára, már többen kíváncsiskodtak a ház előtt. Köztük volt Boros Kata is. Szegény, kis lány, most, mint nyíló rózsabimbó, de milyen kegyetlen vele a sors, milyen borzalmaknak lesz tanúja. A fakadó bimbó letörik, már sohasem fog kinyílni.
A hadnagyot Szegőnek hívták, ő volt a politikai tiszt az őrsön. Alacsony termetű, vézna, nagy vérágas szemek, mint akinek állandó székrekedése van. Orra vörös, tokmányhoz hasonló, arca duzzadt, tányér sapkáját a fülei tartják. Ilyenre mondják faluhelyen, hogy paprikajancsi.
A három sorkatonát elküldte, Palkó hátizsákjával, a széles úton, ahol a lovas kocsik járnak. Szegő hadnagy, Palkót a keskeny gyalogúton kísérte, a falubeliek sorfala előtt. Szentisten, hisz ez Telkes Palkó Boros Kata meghallotta, az ismerős nevet, rögtön az elsősorrba furakodott. Először csak a tekintetük találkozott, vártak erre a pillanatra. Boldogok voltak. Nincs az a csillag, amelyik fényesebben ragyog, mint Kata szeme. Palkó akkor ért Kata elé. Nem törődött senkivel, bűnös, nem bűnös, nyakába ugrott, csókolt-csókolt-csókolt.
Palkó fölemelte összebilincselt kezét, és mint egy élő abroncs, szorította Boros Kata darázs derekát, szinte eggyé váltak. Mintha a távollét elmulasztott boldogságát, örömét ebben a néhány percben akarnák pótolni.
Szegő hadnagynak is tetszett Kata, tett jó néhány kísérletet, többször meg környékezte, de semmi esélye nem volt. Szeme előtt játszódott le ez a kis szerelmi vallomás, ami a szívbőljött. Szegőnek minden reménye elszállt, a feje vörös volt, mint a rák, gyűlölet lángja lobogott a szemében. Mint egy eszelős, hadonászott a csőretöltött pisztolyával, alig tudtaöket szétválasztani. Ami már összeforrt, az ő lelkük egymásba kapaszkodott, ezt senki sem tudja szétválasztani, örökké együtt marad.
Tovább-tovább, kiabált dühében, indulás, ebben a helyzetben ő volt az erősebb. Palkó nagy nehezen elindult. A fordulónál még visszanézett, tekintetük összekapaszkodott. Kata utána kiáltotta, szeretlek Palkó, várókrád megvárlak.
Szegő hadnagynak, elöntötte az agyát a vér. Töltött pisztollyal lépkedett Palkó után. Gondolta, ha az enyém, nem lehet Boros Kata a tiéd sem lesz. Hátulró meglökte Palkót
kicsit előre lódult de nem esett el. Kíváncsi tekinteteket, még a hátán érezte, fogoly volt, s mégis boldog.
A következő pillanatban, lövés dördült!. Palkó hátrafordult, látta, hogy Szegő pisztolyának, füstölög a csöve. Szólni nemtudott. Újabb lövés dördült. Palkó holtan terült el, Szegő lábaelött a földön.
A második golyó a szívét érte. Azt kiabálta Szegő: szökniakart- szökniakart. Katonák rohantak, senkit nem engedtek a holtest közelébe. Lovaskocsi jött, beszállították az őrsre. Szegő hadnagyot, még azon a napon elvezényelték.
Telkes Palkó holtestét, titokban, az éjszaka leple alatt ismeretlen helyen elföldelték..
Nem adtákmeg a halottnak a végtisztességet, abban is ellenséget láttak.
Telkes Palkó édesanyja, már másnap megérkezett. Lovas kocsi hozta a vasútállomásról, egyenesen az őrs elé vitte. Az őrs komor szürke, figyelő tornyos épülete távol a lakott településtől, egy erdő közepén magasodott. Leszállt a kocsiról, tiszta feketében volt. Megállt a kapuellőtt. Mijáratban, kérdezte az ügyeletes? Fiamért jöttem, akit agyon lőttetek. Nincs itt a maga fia, ez volt a válasz. Hova tettétek? Tudom, hogy itt van, adjátok oda, magammal viszem. Könyörgő volt Telkesnéni hangja. Az én drága fiam, miért csináltátok ezt vele. Miért-miért? A holtestéért jöttem, adjátok oda, az anyja vagyok, jogomvan hozzá! A katonák, döbbenten nézték, a fia holtestét követelő édesanyát. Ilyet még nem láttak! Telkesnéni, maradék erejével, megrázta az őrs hatalmas vaskapuját, a fiamat, az én drága fiamat akarom. A hangja egyre erőtlenebb, halk lett. Már tédre borult a kapu előtt, fiamat-fiamat akarom. Nem jött hang csak a szája mozgott. Elvesztette az eszméletét, elterült a földön. Az egyik katona vizet hozott, fölmosdatták, kicsit jobban lett. Katonák segítették föltenni a lovas kocsira, Telkesnénit. A szekér elindult Nádorháza felé.
Útközben megszólalt Telkesnéni: azt mondja a kocsisnak, mutasdmeg Károly, hólhalt meg a fiam, látni akarom azt a helyet. Mindjárt odaérünk. Az előbbi jelenet láthatóan őt is megviselte. Az állomásról jövet, Károly mindent elmondott Telkesnéninek, azt is, hogy kik árulták el. Karcsi megállította a lovakat. Itt vagyunk, itt történt.
Lesegítette a kocsiról. A látványborzasztó volt. Palkóm, drága kis fiam. Nagy tócsa vér előtt letérdelt, már meg volt feketedve. Itt vagyok, eljöttem érted, magammal viszlek, nem hagylak itt. Levette fejéről a fekete kendőt, mert a zsebkendője kicsinek bizonyult. Leterítette, abba rakta puszta kezével. Az utolsó csöppig, a lgkisebb morzsáig, fia kiontott, ártatlan vérét. Összekötötte a kendő négy sarkát, nagy nehezen fölült a szekérre. Ölébe vette a kis csomagot, most menjünk Dombos Dénes háza elé, ott álljál meg. Szemében fájdalmas elszántság tükröződött. Karcsi megállította a házelé érve a lovakat. A ház kihaltnak látszott, de az egyik ablaknál a függönymögött, mintha állna valaki.
Dombos Dénes, én segítettelek a világra, keresztvíz alá tartottalak. Most azt mondom, legyél átkozott, legyetek átkozottak, Kánya Feróval együtt. Telkesnéni minden erejét összeszedte, föl állt, öklével fenyegette, a házat. Férgekvagytok, árulók, Júdások, gyilkosok-gyilkosok. Legyetek átkozottak, itt a fiam kiontott drága, ártatlan vére, ebben a kendőben. Rajtatok szárad. Dombos Dénes, ha én, akkor ezt tudom, hogy kígyót segítettem a világra, a fürösztő vízben:- fogai közt maradtak a szavak.

Mehetünk Karcsi, mondta a kocsisnak. Ölébe vette a kis csomagot, beszélgetett vele, Palkóm, drága kis fiam haza viszlek. A fekete kendőben volt, fia porból összekapart, ártatlan vére. Majd velemjössz nem sokára, együtt leszünk a sírban.
Egy fehérhajú, kendőnélküli, kisírtszemü, meggyötört, idős feketeruhás, bánatos édesanya, szállt föl, fájdalmas terhével, a Hegyeshalom felé induló személyvonatra.

Kecske

Rőtszakálu bakkecske,
Átugrott a kertembe.
A káposztám megette,
Gazdája már kereste.

Megtérítem károdat,
Add nekem a lányodat.
A lánykám még fiatal,
Férjhezmenni nem akar.

Megszökött a bakkecske,
A névjegyét letette.
Sopronba ment sörgyárba,
Szűrt sört szürcsöl magába.

Megtellett a bendőcske,
Megártott a söröcske.
Ugrándozott bakkecske,
Nem nézett ő tükörbe.

Komlóvirág, maláta,
Fehérhab a pohárban.
Rátapadt a bajszára,
Törölgeti magában.


2007-1-3

Hanyi táj

Itt suttognak, kóborognak a rég elszállt szavak,
Szívem rejtett zugában visszhangzanak.
Szemérmesen lépkedve jön az ősz, zörget szele,
Jó lenne a régnyárban, erdőhajlaton sétálni veled.

Rőt leveleket borzol, kutat, keresgél az őszi szél,
Sehol nem leli ki elment e tájról rég.
Halk léptekkel nem jár már a sárguló lomb alatt,
Ajkamról fájó sóhaj fakad, ághegyen fönnakad.

Reggelente ezüstharmattól csillogó rétek,
Útszélen, fodros fehér, csipkeszegélyek.
Kaszálókon tömzsi, barna boglyák, mint kotlósok ülnek,
Lábukhoz tejszín fehér, ködök települnek.

Őszi égen vadlúdcsapat, kiáltva kanyarog,
Szívem udvarában a régnyár emléke ragyog.
Kóválygó ködök sűrűsödve csöndtengerré nőnek,
Emlékeim, mint gyöngyhalászok, benne elmerülnek.


2004-10-29

Európa

Európa rozzant csárda,
Nincsen benne huszárvágta.
Kinek van most betyárkedve,
Hogy búját-baját elfeledje?

Magyar legény jár bent táncot,
Fölszítja a fáklyalángot.
Fölvirradt a napja, holdja,
De rosszul áll csillagzatja.

Láncszem csörren - nem óralánc
Abbamaradt tüstént a tánc.
Legény kurjant: ó szabadság, éltemet,
Ne hagyd el sebzett szívemet.

Európa népek vára - rozzant csárda,
De szuvas a gerendája.
Új világ van vajúdóban,
Magyar ajkon szomorú dal.

Sírva vigad most a magyar,
Magyar sorsban sok a csavar.
Európa rozzant csárda,
Ránk szakadt szuvas gerendája.

Elhalkult a magyar nóta.
Hogy mászunk ki alóla?
Van e kiút, hol a kiút? Böjti szél fú,
Szemünkbe hord pernyét, hamut.

Hallgatag hant alatt, hősök nyugszanak,
Várjuk,várjuk, mikor jő a violás pirkadat?
Drága vérünk, ezredévünk veszendőben,
Az óra üt, sír a harang délidőben.

Szakadék szélén

Szakadék szélén, mint rém táncol a világ,
Rút tánc, sátáni, torz vágta, galopp ráng.
Üszök lelkek, bűnbankok, buknak a mélybe.
Lent izzó tűz, kegyetlen fekete láng.

Ki szította, táplálta a pokoli lángot?
Megfeszítették az emberi álmot!
Kiszegezték szivárvány kupola lehelet ívére,
Kalászért már ne menj, a vérző mezőre.

Hajnal, mint hamvadó tűz, haldoklik az égen,
Pokol füstje terül, margarétás réten.
Ember! Pokol katlanba csak zuhanni lehet,
Hol feketék a lángok, lelkek, mert bankóval, fűtenek.

Jákob grádicsán nincs helyed, kivet a Menny,
Kezeden pénz mocska, korma, lehúz a szenny.
Dagonyázol, fetrengsz, mint disznó a mocsárban?
Ember! Önmagad taszítod a mammon mocskába.

Ó, Ég! Szennyes démonoktól mentsd meg a világot!
Hulljanak, mint férges gyümölcs, félisten királyok!
Ott fönt, szövik tiszta szálból a békét, hogy lent védjék.
Látni ifjú szemekben, mint tükörben a kékjét.

Gyötrelem az élet

Megálmodott, megkövezett álmok
Mint fölszakadt seb, véreznek, fájnak.
Rég tört tüskék lelkem közepében,
Súlyos a keresztem, nagy ennek az ára,
Már nincs visszaút föl a golgotára.

Megfeszített álmok, kereszt alatt állok,
Golgotáról látom a hazug bűnös világot.
Mint Szodomán, Gomorán, szenny a földi élet.
Mint árva csónakot korbácsol a végzet.

Meggyalázott földnek nincsen nyugodalma,
Sátáni világnak nagy a karma, latrok hatalma.
De a csillagoknak lészen fordulása,
Megremeg a Föld, kihányja üszke mocskát,
Gábriel tüzes karddal lyukasztja a rostát.

Márvány palotákban hamvadnak a fények,
Tornyok inognak, reszketnek sátáncselédek.
Rég megfogant átok, mint zápor hullik rájok.
De azért lelkemben él egy reményszikra,
Mint árva búzaszemben a kalász, új élet titka.

Ha majd, új hajnal hasad golgotai égen,
Talán még egyszer lesz emberibb az élet.
Lesz üdve a keresztnek, tenger szenvedésnek,
Mert latrok közt, kín, gyötrelem a földi élet.

Érted kiáltok

Szeretnék egy szabad, igazabb világot,
Hol béke, rend s igazság világol.
Az élet sötét szenny, dudva, mint pokoli árok.
De én átlátok dudva közt a rostán,
Nem leszek rőt mézesmáz a tortán.

Hidat verek a sötétség mély árkán,
Szívem forró, mint tűző napon a márvány.
Föláldozom sebzett szívem érted,
Latrok előtt nem hajtok térdet.

Sorsom útja lehet: fátum, tövis, bogas ágas,
Lelkem heg, seb; Ember, érted kiáltok!
Viharban nagyok a villámok, ingások,
Kifosztva, de már látva-látok.

Maroknyi kincsem hintem,
Osztom, vigye a szél széjjel,
Fáklyaként lobogok csillagtalan éjben.
Megrabolt lélekkel viharban kiállok,
Szeretnék egy szabad, igazabb világot.

Hova az Igazság angyala leszállhat.
Szárnya alatt hozza Égiek örök igazságát,
Már hallom szárnya suhanását, csattogását.
Mint magvető hinti Földiek vágyát, álmát.
Földre hozza, Égiek igazabb világát.

Hogyha e gyötrő vágyam valósággá válna,
Fölragyogna az Igazság legszentebb oltára.
Megrabolt lélekkel roskadnék elébe,
Kard, pajzs, már nem volna emberi kézben,
Mert födreszállt a mennyei Béke.

Vasvirágos vakablak

Kedves szülőházam, hol napvilágot láttam,
Édes, kicsi hajlék - pici ablaka volt három.
Kettőnek volt ablakszeme, mint angyaloknak szárnya,
Harmadiknak, csukva volt vasvirágos szempillája.

Látóknak ragyogott apró fényes üvegszeme,
Százszorszépek, szívvirágok nyíltak benne,
Csillagokra, zöld mezőre láttam vele.
S mégis-mégis, a vasvirágos vakot szerettem,
Polcain régi, kopott könyvek, ezeket kedveltem.

Ez volt apám egyetlen firhangos könyvespolca,
Legfelsőn lapult, nyeles beretvájának tokja,
Mellette gubbasztott kopott rőt fenőszíja.
Itt álmodott anyám kincsetőrző, réges-régi varrósa.
Fogyott a kincs, mert gobjaimnak gyakran volt híja.

Vasvirágos vakablaknak nem volt kitárt szárnya,
Ha székre álltam, ragyogott, kinyílt a világra.
Könyvekben a képeket, kíváncsian néztem,
Betűit, mint galamb a búzát szemeztem.

Vasvirágos vakablaknak, nem volt kitárt szárnya,
Csak hervadozó vasvirágos, csukott szempillája.
Polcain rejtett titkait, kincseit éhezőnek, bőséggel kínálta.
Vakon is vezetett, tanított, kinyílt a világra!

Mankának

Tó a tükre, fésülködő márciusi napsütés,
Szeles-felhős borús ég,
Susog-susog, lapátol a szélkerék.
Virágos ág zöld remény,
Megérkeztél várva -várt kis jövevény.

Télben nyíló piros bimbó Rózsaszál,
Nekünk Te vagy a fényes napsugár.
Két szemed mint hajnalcsillag meseszép,
Hajnalt hoztál közénk s reményt.

Mama tudja, érti pille gondolatod,
Lágy öle, karja, mint csöndes hullám elringatott.
Szivárványszín udvara van a Holdnak,
Csillagok kék fénnyel Neked ragyognak.

Bandukol a kormos este,
Álmot hoz egy pici gerle.
Télben nyíló piros rózsa,
Cirógat álmos szellő, édesanya csókja.

Csillag ég vén diófánk ágbogán,
Ablakodban tulipános talizmán.
Minden álmod tündérálom,
Legdrágább kincs vagy a világon.

Kertben ébred, tavaszt várja almafád,
Tündérálmodra ki vigyáz?
Őrt állnak az angyalkák,
Melletted, van édes drága jó anyád.


2009.dec.20

Szívben félelem

Kazal mellet horkantak a lovak,
Fülüket hegyezik, lábaik dobognak.
Társam szól, mi lehet az?
Gondolatok, mint kerekek forognak.

Fölkapaszkodom a töltés koronára,
Semmit nem látok, hang dübörög, morajlik.
Az útszélét két hatalmas kőris vigyázza.
Agyamban gondolat szélvészként viharzik.

Már futnék, menekülnék, nincs hova, merre,
Látvány bénít, dermeszt, géppuska rám mered,
Nézek vele szembe, várok égi jelre.
Árnyékvilág, ez a vég, búcsúzom ég veled.

Harci jármű közelít, géppuska fához szegez.
Ha meg kell halnom bátran, szembenézek vele.
Mongol katona néz rám, velem egyívású lehet.
Elfordítja lassan-lassan a csövet. Dübörgés, kerekek.

Ők elporoztak, Szt.János fele, mi némán hazafele.
Szergej! Ázsiai testvér, kezedben volt életem!
Alkonyodott, árnyak lopakodtak Ausztria egén.
Tódult vér lüktet, feszíti homlokom, szívemben félelem.


Hanságfalva -Kendergyár, 1956-november.

Borjúkötél

Szamosi Sándor a régi rendszer embere, de szaktudására szüksége volt az új rendszernek is, intéző volt a főhercegi uradalomban. Háború után földet kaptak a volt cselédek, de nem sokáig örülhettek az újsütetű gazdák a földtulajdonnak. Már szépen kezdtek gyarapodni, föntről belepiszkáltak álmaikba. Annyit megengedett a hatalom választhattak: állami gazdaság vagy termelőszövetkezet. Az állami gazdaságot választották, hasonlított a régi uradalomhoz. És azt, hogy a volt intéző legyen a kerületigazgató. A hatalom ebbe is beleegyezett, csak legyen közös gazdaság. Szamosi úr, sokan így hívták, akik már a régi időkből ismerték, nem haragudott érte. De legtöbben Szamosi elvtársnak, ez volt a hivatalos. Ezt nem szerette, el kellett tűrni, ha szerette, ha nem. Azt meg kell hagyni, hogy a régi rendszerben is kedvelték a cselédek, akik a keze alatt dolgoztak. Most is bíztak benne, nem csalódtak. Az ötvenes évek elején nagyot változott a helyzet. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelték. A felső vezetés a régi rendszer embereit okolta. A járásnál elégedettek voltak, sőt a megyei mezőgazdasági osztálynál is. A pártbizottságon, más véleményen voltak. Szamosi Sándor nem volt párttag, sokszor agitálták, de nem ált kötélnek. Szép szál embervolt, nem hajladozó fajta, megsem látszott rajta, hogy közelít a hetvenhez. Egyik napról a másikra, felsőbb utasításra leváltották. A helyi párttitkár hiába bizonygatta, hogy kiváló szakember, nem maradhatott vezető beosztásban. Sürgősen el kellett hagyni, a szolgálati lakást. Vas megyébe költöztek, pontosabban csak a felesége, a szülői házba. Szamosi Sándort, letartóztatták. Társadalmi tulajdon hűtlen kezelése volt a vád, mindenki tudta, hogy ez hazugság. Még ki sem hűlt a helye, új igazgató érkezett a régi helyett. Méghozzá egy harminc körüli, nem éppen csinos nő, de azért megjárja a traktorosok szerint. A kocsisok óvatosan mustrálgatták, mogorvának látszik, pedig ennek is lehet gyengéje, mondogatták. Most végzett valamilyen gyorstalpaló, mezőgazdász tanfolyamot, előtte pedig, pártiskolát. Sóvári Sárának hívták. Azt megkövetelte szigorúan, igazgató elvtársnőnek szólítsák, még a közvetlen munkatársaitól is. Igazat megvallva, tartottak tőle. Fekete haj, bogár fekete szemek, közepes termet, kissé görbe szőrös lábak, de ez kimondottan jól állt neki. Ha tehette mindig hosszú fehér nadrágot, kék köpenyt viselt. A nyári forróságban levetette a nadrágot, hosszú szoknyát hordott. A szőrös lábak csak-csak elővillantak. A kocsisok, kíváncsiskodtak, vajon milyen lehet följebb. Lehet, hogy ennek még a mellköze is szőrös. Azt meg kell hagyni, hogy szép kerek, hegyes mellekkel ajándékozta meg a teremtő. A gazdálkodáshoz nem sokat értett, nem volt gyakorlata. Városon nőt föl, a párt akarta, hogy igazgató legyen, lényeg a munkás származás. Szebeni Jóska sokáig volt, orosz hadifogságban. Fiatal házasok voltak, mikor bevonult. A fogsággal együtt öt évet volt távol, ebből négy év szibériai szénbánya. Megismerte az orosz paradicsomot, de túlélte. Sok bajtársa nem jöhetett a hazafelé vezető úton, idegen földben alusszák örök álmukat. Mikor hazaérkzett, már megalakult az állami gazdaság. A régi világban is kocsis volt. Szamosi úr innen ismerte. Amikor hazajött, egy darabig anyósánál laktak cselédházban. Hamarosan szobakonyhás lakást kaptak, Szamosi úr jóvoltából. Két hét után munkára jelenkezett, de hát olyan gyenge volt, mint a májusi harmat, a répalevélen, így lett belőle parádéskocsis. Hosszú időbe telt mire összeszedte magát, csont bőr volt mikor hazajött. Feleségének a rózsamosolyú Katónak, sok hálával tartozik, mert várt rá, hosszú éveken keresztül hűségesen. Egyszer már a halálhírét is keltették. Kérője is akadt a feleségének. Szemrevaló menyecske volt, akire rámosolygott sohasem felejtette el, ezért hívták rózsamosolyúnak. Amíg férje távol volt, ráfagyott arcára a mosoly. A női szív csodálatos, érezte Jóska egyszer, betoppan, és igaza lett. Azt a boldogságot leírni nem lehet. Jóskának is lassacskán visszatért az ereje. Szép sudár termet, barnahajú fiatalember, már nem látszottak meg a fogság nyomai, fiatal szervezet kiheverte regenerálódott. Szerette a feleségét, mindketten vágyakoztak család után. Most már úgy érezte, minden nyavalyát, betegséget, amit a fogságból hozott, kiköhögött magából. Jöhet Katám a gyerek! Olyan volt a lelkük, mint a virágos rét, boldogsággal tele. Meg is lett hamarosan az eredménye.
Az igazgató elvtársnő, korán kelő, nem tudott aludni, mint a vénlányok, szeretett kekeckedni. Reggelente ellenőrzést tartott. A tehénistállóban kezdte, hogy pontosan kezdik-e az etetést-fejést. Utána a lóistálló, végül a traktorosok, műhelyesek. A brigádvezetőknek szabad kezet adott, mert tudta, hogy rajtuk nagyon sok múlik. Ők a gazdaság kulcsemberi, sarokkövei, rájuk lehetett építeni. Szamosi úr jó csapatot kovácsolt össze. Nem is értem, hogy lehetett ilyesmivel vádolni, hűtlen kezelés, nevetséges. Lehet, hogy rám is ilyen sors vár?
Az igazgató elvtársnő, kellő távolságot megtartotta, egyetlen egy kivétel volt Szebeni Jóska, frontharcos parádés kocsis. Mások előtt őse volt kivétel. Ahogy közeledett feleségének, a szülési idő, az igazgató elvtársnő egyre gyakrabban vitette magát, a kiserdőn keresztül a nyári forróságban. Ilyenkor kinyílt, mint tavasszal a mandulafa. Gondolta Jóska, lopakodik a kis huncut, mint az esti holdfény a felhős éjszakában.
Szövögette titkos tervét, csak a kivitelezést kell kidolgozni. Talán maga sem tehetett róla. Az anyai ösztön erősebb volt minden párthatározatnál. Gyereket szeretett volna, méghozzá Szebeni Jóskától. Titkon bele- szeretett, de nem akart mást, csak egy aranyos kisbabát. Így akart kiszakadni a párt karmaiból. A kiserdőn keresztül lépésben mentek a lovak, ilyenkor a hátsó ülésen, a szoknyát, a blúzt szétgombolta. Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta. A férfinak gyakran elég egy mosoly, egy nő szíves mosolygása, arra már lehet alapozni, építeni. Szebeni Jóskát másfából faragták, ő hűséges típus. Nem szokta ő a szivárvány kaput hajszolni, döngetni. De azért ő is csak, hűséget fogadott, vakságot nem. Néha-néha hátra pislogott, az igazgatónő idomaira, mert folyton beszélt hozzá, a kis huncutka. Mintha a vére is pezsegni kezdene, mint amikor a must erjedni kezd. A felesége már jó terhes volt, sokszor megsimogatta a pocakját, hogy izeg-mozog. Ilyenkor tiszteletben kell tartani, az anyai elvárásokat, minden valamirevaló férfinak, ki kell bírni azt a néhány hetet. Szebeni Jóska többet is kibírt, fiatal éveiből föláldozott öt kemény esztendőt. Nem eshetek a szenvedélyek kútjába, Istenem ne hagyj eltévedni. Egyre gyakrabban ismételgette, halk volt a hangja, akár a hangfogós hegedű. Mindig más gondolatok fészkelődtek az agyába.
A kocsisok sokszor ugratták, hogy tényleg szőrös a mellköze az igazgató elvtásnőnek? Még nekem nem vetkőzött le, honnan tudjam. Van nekem feleségem, azt tudom, hogy ő csodálatos. Jó-jó, de most borjúkötélen vagy. Ez nem tartozik rátok. Még ha úgy is lenne, kinek mi köze hozzá. Olyan hírtelen elszaladt az idő, hosszúra nyúlt az értekezlet, a központban. Leereszkedett az este, mint a menekülő pók a kútba. Későn indultak. A távoli Alpokra, fátyol borult. Az igazgatónővel és kocsisával csöndesen poroszkáltak a lovak hazafelé. Szép csillagos agusztusi este volt. Egy hulló csillag, tüzes csóvája villant, belehasított az ég sötét bársonyába. Az igazgatónő a kocsisát, már harmadszor kínálta, valami jó féle itókával, néha ő is belekóstolt.

Ami hajolni nem akar, annak törni kell, gondolta az igazgatónő. Lelkében az ördög fészkelt, de onnan az angyalt üldözte ki. Közben azt mondta Jóskának, kanyarodjunk a Tordosa felé, meg nézzük, hogy végeztek-e a lucernahordással. Rátértek egy keskeny földútra. Hamarosan a helyszínen voltak. Száradt lucerna illat terjengett, vékony meleg pára lebegett a tájon. Néhány petrence sötétlett a sápadt holdfényben. Itt álljon meg Jóska. A kocsis megállította a lovakat. Az igazgatónő leszállt a hátsó ülésről. De már útközben megszabadult néhány ruhadarabtól, észrevétlen levetkőzött. A keble úgy ringott, mint az akác fürtös virága, ha a szél lengeti. Jóska figyelt, mint a gyíkleső, dörgölte a szemeit, hogy jobban lásson. Nevető sugár villant pillái alól.
Ekkor szólította az igazgatónő, gondolta, hát jöjjön, aminek jönni-e kell. Jóska vigyen egy kis lucernát a lovaknak. Már én is gondoltam. Akkor egyre gondoltunk. Jóska leszállt a bakról, dobogó szívvel közeledett, a lucerna petrencéhez, ahol az igazgatónő állt. Mintha egy virágcsokrot akarna átnyújtani. Egy marék lucerna volt az igazgatónő kezében. Nézze csak Jóskám, milyen finom az illata. Jóska nyúlt a lucernáért, az igazgatónő elejtette és megfogta a kezét. A parádés kocsisnak, eszébe jutott valami, arcára kiült a homályos bűntudat. De nem volt vissza út. Átölelte az igazgatónőjét.
Úgy ragyogott ennek a nőnek a két fekete szeme, mint a gyémánt, mint a csillagok. A nő magához szorította, szeretlek Jóska. Halk volta hangja, akár a madarak éjjeli beszélgetése. Ölelte kocsisát, kereste az ajakát. Szebeni Jóska szép szál fiatalember volt, nem akart ő semmit az igazgatónőtől, csupán arra volt kíváncsi, valóban szőrös-e a mellköze? Holdfénynél ez nem látszott, meg kell érinteni, különben sohasem tudja meg. Az igazgatónő mintha csak megérezte volna Jóska gondolatait. Megfogta a bátortalan kezet, ráhelyezte a mellére. Formás keblei voltak, illettek Jóska tenyerébe. Az igazgatónőn már csak egy rövid csipkés kombiné volt, pillanatok alatt Jóska megfosztotta ettől a ruhadarabtól. Szeretlek Jóska, suttogta. Jóska csókjai szavak nélküli üzenet, csókolt, csókolt. Még midig a petrence előtt álltak. A kocsisnak eszébe jutott valami. Egy pillanat Sárika, lekapta a petrence süvegét, odahajította a lovak elébe. Levette a hátulsó ülésről az egyik pokrócot, leterítette vele a petrencét, mint egy oltárt, valóban az is volt, a szerelem oltára. Tudod Jóskám, hogy mióta vártam erre a percre, tőled akarok gyereket, anya szeretnék lenni. Megértelek Sárika, anya leszel, erre megesküszöm. Szebeni Jóska nem árokparti fűz, hanem tölgy a dombtetőn.
Teljesítette az igazgatónő minden kívánságát. Elszakadt a borjúkötél, apró darabokra. Olyan lapos lett a petrence, mintha úthenger ment volna rajta keresztül, mintha össze lenne préselve. Eltört, ami hajolni nem akart. Csodálatos volt az este, csak a csend hangjai hallatszottak, a természet lágy ölében, meg ezer tücsök muzsikája. A parádés lovak jó ízűen ropogtatták, az eléjük vetett lucernát. A szerelem lassan elhamvadt, haza indultak. Jóskám a boltíves Tordosa hídfele menjünk, arra közelebb. A hogy parancsolod Sárika.
Az időnek nincs kezdete, nincs vége, mindent visz, mindent hoz. Szebeni Jóskától is elvitt valamit, amire fogadalmat tett, megesküdött: holtomiglan-holtodiglan. Úgy érezte valami összetört benne, egy gyönyörű kép. Olyan mogorva lett, mint a félszemű varjú a karón. De valami hozadéka is volt. Agusztus-20-án Alkotmány napján, megkapta a kiváló dolgozó jelvényt, pénzjutalommal. Az igazgatóevtársnő adta át, személyesen. Jóska dobogó szívvel, lesütött szemmel nyúlt a borítékért. Eszébe jutott a szerelem oltára, szégyellte magát, pedig csodálatos volt. Gratulálok Szebeni elvtárs. Köszönöm, igazgató elvtársnő. Mintha áram futott volna át a testén a kézfogásnál. Szebeni Jóska augusztus végén kivette egész évi szabadságát, mert megszületett a kis fia. Mire letelt a szabadsága az igazgatónő elhelyeztette magát, mert áldott állapotba került. Jóska a vezetőségtől kérte, hogy tegyék a többi kocsis közé, mert több pénzt akar keresni, családjavan. Teljesült a kérése. A borjúkötelet egyetlen egyszer szakította el, soha többet. A mukatársai sokszor szekálták, hogy szőrösvolt-e az igazgatónő mellköze? Huncut mosoly jelent meg szája szögletében. Valóban ő sem látta csak érezte, de ez a gyönyörség, nem tartozik senkire.
Évek multán véletlenül összetalálkotak, az Országos Mezőgazdasági Kiállításon, az igazgatónő a férjével és két gyerekkel volt. Bemutatta a férjét és a gyermekeit. A barnahajú fiú, hasonlított az ő nagybbik fiára. Mindketten örültek a váratlan találkozásnak. Az egri pincészet sátránál megálltak, bikavért rendelt a volt igazgatónő, koccintottak, mindketten a régi szép időkre gondoltak. A titkukat megőrzik örökké, köztük marad.

Arcodhavára fényt szitál a Hold

Emléked már csak álom,
Homáyban elhaló távoli zene.
Emléked húrjai rég elszakadtak,
Szívemhez szólt mindegyike.

Sóhaj fakad, útra kél a szélben,
Messze száll, mint futóhomok.
Halvány emlék maradt utánad,
Már nem tudom merre van otthonod.

Arcod, mint alkony puha fénye,
Nyugvó nap bíbor bársonyán,
Felém ring, mint hánykódó hajó.
Szép voltál az est aranytaván,

Ködfátyolban fölbukkant hajó.
Utánad emlékhullámok maradtak,
Arcod havára fényt szitál a Hold.
Emléked húrjai rég elszakadtak.

Ég veled messzeringó hánykódó hajó.
Homokóra halkan hull az éjben,
Emlékedből homok lesz a szélben,
Arcod havára fényt szitál a Hold.

Öreg anyóka

A ház előtti kispadon öreg anyóka ül,
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
Réges-rég volt fiatal, arca földerül.
Eszébe jut a régnyár, ablaka alatt cigány hegedült.

Hold ezüstje ragyogott, dal szívéhez ért,
Visszajár még az a nyár, csillaggal volt tele az ég.
Rég elszállt ifjúság emlékcsónakon elring hozzá még.
Elmúlik a bánata, csak maradj vele még.

A ház előtti kispadon öreg anyóka ül,
Szíve mélyén valahol, még szól a hegedű.
Szemében könny szökik, lelke megremeg,
Feje felett kék égen úsznak sötét fellegek.

Lábaihoz hűséges kutyája odatelepül,
Éldegélnek kettecskén, szíve még földerül.
Bánata elől emlékcsónakon múltba menekül.
A házelőtti kispadon öreg anyóka ül,
Tűnt ifjúsága emlékeivel, csendben, álomba szenderül.

Ó, szülőföld

Mint nyugvó tenger oly szelíd vidék!
Szülőföldem erdőkkel karolt határa.
Tűnt évek ködfala homálya takart,
Itthon vagyok, veled vagyok valahára.

Emlékezni hozzád jöttem szülőföld.
Távolból három torony int felém.
Sok kedves régi pajtás, jó barát,
Tőletek távol élek, már túl éltem delén.

A sors szele fölkapott, sodort-sodort,
Mint gyönge ernyős bóbitás virágot,
De az útszéli öreg hárs még tudja, hallom,
Pengeti a régidalt, mint az imádságot.

Itthon vagyok megint, szelíd csendes vidék.
Alpok havas-ormára, nyugvó Nap bíbora terül.
Az alkony, mint rég, int felém lágy kezével,
Tűnődésem aranyvödre, múlt tavába merül.

Hamvadó alkonyi árnyak, fonják be lassan a tájat,
Sok kedves pajtás jó barát, merre járhat?
Emlékeim fáklyalángja kigyúl,
Föllobban, mint lápifény,
Ó, szülőföld, köszönet, köszönet mindenért!