2018. április 1., vasárnap

Egy csupor tej


Egy csupor tej

A feledés keményre kövült magjának burkát szétroppantotta az emlékezés éledő csírája. Itt növekedett, gyökeret eresztett, őrizgettem hetvennégy évig a szívem közepén. Zöldellő lombjai között érlelte a tanúság igaz gyümölcsét az emberiség számára. Nem mondhatok el mást, mint ami az emlékezetemben él.

Fáradt szürke a novemberi égbolt. Ezen a borongós reggelen kimentem az istállóba megnézni édesanyámat, hogy mikor végez a fejéssel. Láttam, hogy félig van a fejősajtár, egyébként tele szokott lenni. Tehát a finom, habos tejecskére még várni kell. Gondoltam, kimegyek az utcára, mert ott mindig van látnivaló, főleg háborús időkben. Maroknyi kis csoport álldogált szótlanul, lehajtotta fejjel a szomszédunk háza előtt. Néhányan közülük a kettes villanyoszlopnak támaszkodtak, ami az út szélén állt. Egy fegyveres őr vigyázott rájuk. Közelebb mentem, mustrálgattam őket, lehangoló látványt nyújtottak. Rongyosak, szőrösek voltak, éhesek lehettek. A nyakukban lapos tarisznya lógott. Némelyik kabátján lehetett látni a sárga csillagot. Fölhajtott gallérral, behúzott nyakkal topogtak az őrrel együtt. Csípős volt a reggel, érződött a közelgő tél hűvös lehelete. Egy váratlan pillanatban, amikor az őr hátat fordított, az egyik fogoly magához intett. Valaha szebb napokat látott, hosszú fekete kabát volt rajta, szíve fölött sárga csillag. A kabátja alól egy ruhaakasztót húzott elő, és a kezembe adta.

– Ez a tied, vidd haza!

Bánatos mosolyt láttam az arcán. Megörültem a nem várt ajándéknak. Mire az őrszem megfordult, én már nyargaltam hazafelé a ruhaakasztóval.

Büszkén mutattam orrhon édesapámnak. Kezébe vette, nézegette, elmosódva tintaceruzával rá volt írva a fogoly neve és címe. Ekkor már édesanyám végzett a fejéssel, elszűrte a tejet. Nekem egy csuporba ki volt készítve a finom, habos tejecske. Édesapám még mindig a kezében tartotta a ruhaakasztót. Egyszer csak megszólalt:

– Ezért neked is kell ám valamit adni.
– De hát mit, nekem nincs semmim – válaszoltam. Első osztályba jártam.
– Dehogy nincs, ott az a csupor tej. A tied. Vidd, biztos éhes.

Ránéztem apámra, láttam, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Fogtam én a csuprot, kipirult arccal boldogan vittem az ajándékot viszonozni. Biztosan örülni fog az a szegény fogoly - ezt gondoltam menet közben.

Az utcára érce láttam, hogy sorban állanak a foglyok, többen vannak, mint az előbb voltak. Nem mehettem a közelükbe, mert az őrök is többen voltak. Akkor haladt el a csoport mellett egy cukorrépával megrakott lovasszekér. A zötyögős úton néhány répa leesett, a foglyok gyorsan fölkapkodták, és a tarisznyájukba rakták. Többen a megrakott szekér tetejéről szedték a répát, rakták tarisznyájukba. De olyat is láttam, aki harapta mint az állatok. A megrendítő látványtól szomorúan ballagtam hazafelé.

Hazaérve elmondtam édesapámnak, hogy mit láttam. Nem tudtam átadni a csuprot, akinek szerettem volna. Édesanyámnak mondta:

– Szelj egy karéj kenyeret, talán azt oda tudod adni.

Édesanyám kihúzta az asztal fiát, amelyben a kenyeret tartottuk. Előző nap volt a kemencében kenyérsütés. Mielőtt megszegte, keresztet vetett a kenyér alsó felére, és egy jó karéjt szelt az illatos, finom, puha kenyérből. Papírba csomagolta, mellé egy marék sót is tett külön papírba. Már futottam is vele.

Az utcára érve vezényszavak röpködtek a levegőben, elhangzott az indulási parancs. Én a járdán haladtam a menet mellett.. Tekintetem kereste a sok meggyötört ember között azt a foglyot, akinek a kenyeret szántam. Arra gondoltam, ha nem látom meg, odaadom az egyik szélen haladó fogolynak. Az elcsigázott menet ekkor haladt el a falu közepén álló templom mellett. Az út itt összeszűkült, így közelebb kerültem a csoporthoz, és ekkor megpillantottam, akit kerestem. Az őrökkel nem törődve belepréselődtem a menetbe, átadtam a kenyeret a sóval együtt. Egymásra néztünk, mindketten boldogok voltunk. A fogoly megsimogatott, halvány mosoly futott végig az arcán. Ha a szem a lélek tükre, ez a tükör homályos volt a könnytől. Néhány lépést tettem a botladozó menettel, erős kéz szorította a vállamat, és kiemelt a sorból:

– Takarodj haza!

Nem ijedtem meg, továbbra is a menet mellett maradtam. Többen voltunk, egészen az országútig kísértük őket. A menet elkanyarodott Sopron irányába. Még egyszer találkozott a tekintetünk. Rám mosolygott búcsúzóul. Ez a mosoly örökre megmarad az emlékezetemben. Ebben a mosolyban a fájdalom és az öröm együtt volt látható a fogoly arcán.

És még valami volt a tekintetében: soha ne felejts el!

Sokáig néztem imbolygó alakjukat, sötét folttá olvadtak az országút ködös messzeségében. Hideg, csípős, novemberi szél fújt az Alpok felől.

Hazaindultam.

A látottak mély nyomot hagytak bennem, végtelen szomorú lettem. Ahogy beléptem a konyhába, láttam, a csupor tej még ott volt az asztalon, de nem nyúltam hozzá. Szüleimnek elmondtam, hogy a csomagot sikerült átadnom, örültek neki.

A tej nem kellett, pedig nagyon szerettem. Kenyeret kértem reggelire abból a kenyérből, amelyikből a fogolynak is vittem.