2011. február 23., szerda

Pokol parazsán

Némaság kiált bennem, fojtogat.
Elmondom hát őrzött titkomat.
Éget a szörnyű kín, nem hallgathatok,
Lelkem heg-seb, korbácsolnak hatalmasok.

Ki-é a Föld? Sátán csipkebokra mindenütt.
Girhes lován a patkó is színezüst.
Holt apám túlpartról üzen, rám tekint,
Fiam!Vesd le piros inged, mint a vörhenyes kínt.

Messze-messze a menny, sötét az ég,
Kárhozottak földjén nincs odú, menedék.
Körötted minden-minden kénsárga iszonyú,
Fölötted gyászszalag a szivárvány koszorú.

Elefántcsont palotákban, Sátán-fiak gyűlnek,
Vidor tivornyán bamba pofák ülnek.
Nem tarthat örökké,ha kaszások jönnek tovatűnnek.
Paloták tornyai, mint Jerikó falai dűlnek.

Hitvány patkányként szökve menekülnek.
Sátán lóra ülnek, Pokol fenéken hevülnek,
Pokol parazsán,mind pirosra sülnek.
Félisten királyok, pokol füsttel semmibe tűnnek.

2011. február 9., szerda

Alkony a szülőföldemen

Az idő, mint úszó papírhajó,
Halk csendben elvonul.
A nap nyugodni tér, bíbor ágyához simul.
Az alkony aranya szülőföldemre hull.

Emlékem a virágos rétek fölött
Mint tarka pillangó röpködött.
Oly szép volt a tündöklő lebegés,
Mint alkonyi szivárvány tavasz elején.

Hamvadó színekben úszik már a táj,
Lehunyta szemét az utosó fénylő napsugár.
Sötétlő lombok közt párját hívja egy kismadár.
Az Alpok távoli havas hegycsúcsán
Izzik, vérzik a messzeségben a nyár.

Halkul a dal, csendesül a táj, az erdő is szendereg,
Lapuló ködök gyűlnek, ülnek a rétek felett.
Ha rét virága hervad, lassan elmúlik a nyár
Egy árva bokornak rezdül ága,
Madárka keres szállást éjszakára.

Ez itt a szülőföldem határa, te drága,
Mint édes álom sokszor felderengsz.
Az útravalót amit tőled kaptam, köszönöm neked.
Szívemből a sok kedves emlék, mint érett búzaszem,
Rád pereg,álmomban sokszor megjelensz.