Keresem a forrást, mely oltja szomjamat.
Önző a világ, a forrás elapadt.
Általúthoz értem, megállok útfélen.
Óh, kitárt karú fakerszet, hozzád fohászkodom!
Krisztusom, segíts nekem, az igaz utat keresem.
Csüggedt fejét lehajtva szól: kövess!
Az én országom örök, határa végtelen.
Hogy jutok hozzád? Gonosz a világ.
Ne félj, sötét éjben a csillagfény vigyáz.
Fölötted már suttognak a csillagok.
Sorsod tudják, régtől megvan írva.
Feléd fordítom orcám, kitárt karú fakereszt.
Lábadhoz borulok, zokogva másokért sírva.
Béklyózott lelkem küldöm lángolva égve.
Szárnyalj szabadon, min égi üstökös,
Mint magvető, szánts eget a végtelen mezőn.
Csillagporos barázdát húzva, s ültesd a jövendőt.
Talányos tűzmásod, majd tó tükörre írjad.
Röpülj lelkem messze, földöntúli tájra,
Légy hírmondó a csillagok honába’.
Vidd a fájdalmas hírt: kong a kamra, a hombár,
Villámként sújt, csapkod a korbács.
Gyötör az éhség kínja. Mondd el a Lázárok sorsát.
Csillagok fénye alatt hálnak a télben,
Álmaikra deres fényt szitál a hajnali hold.
Ha majd elbeszélted, hogy szívet tép a kínok kínja,
Ott az ég magasán fordulj lángolva vissza!
Lelkem! Idelent testvérmilliók várnak.
Morzsát kérnek csupán, emberi életre vágynak.
Hozz békességes szabadító reménysugarat! Önző világ!
Meglelem a forrást, mely oltja szomjamat.
Kitárt karú fakereszt, ajkam hozzád kiált.
Tengernyi szenvedés reszket latrok közt a keresztfán.
Krisztus, hisz a forrás vérző sebedből fakad.
Óh, Uram! Segítsd a szenvedőket, hitre éhezőket.
Add áldásod bölcsőre, fájó szívredőre, jövendőre!
Egy a bánat, egy testvér vagyunk. Ámen.
