Hogy szebb legyen a Föld

Ha a világ szíve fáj, a szellem örök, szabad.

De a test szenved, mint a gályarab

Igába hajt a Nagy-Bölény, Harcos Medve,

Tenger a lélek keserve, alig van élni kedve.

Magasban fecskeszárnyú remény hasít a légben,

Szabadság, vigasz, mint csillag az égen.

Már nem álmodom, a valót látom,

Mely kettévágja minden álmom.

Reménymorzsa elém hullt vigasznak,

Szemezgetem, mint madárka a magokat.

Gyászos a remény rózsakertje.

A világ szemétdombján Bölény-Medve.

Öldöklő harc, egymásba marnak,

Nem iszonyodnak. Gyilkolnak, népek pusztulnak.

Háborús hadak, sűrűn vadulnak.

Félisten királyok lapulnak, mindent igazolnak.

Ó jaj, ki gyújt egy reménysugarat,

Mielőtt végleg leáldoz a Nap?

Szemfedőnek hull egy távoli csillag.

Fátum szele holt port kavar, elhal a mag.

Nem szórok szitkot, átkot, némán kiáltok.

Mentsd meg Uram hazámat, s a világot

Sátán öleléstől, öldöklő Bölénytől-Medvétől,

Téboly félisten koponyák sötét vermétől!

Hogy szebb legyen a Föld!

Jánossomorja, 2014.május.18.

Medgyesi Imre

1514 Dózsa népe 2014

Bakócz érsek úr akkor még nem sejtette, nem hitte,

Jobbágykézben fegyver visszafele sülhet.

Nem a török ellen vonult a keresztény sereg.

Elkeseredés, tengernyi szenvedés más irányt vezényelt.                                                                   

A jobbágy nyoma nagyobb volt mint a török sereg.

Szörnyű népharagtól nem menekülhetett.

Nyomukban pusztítás, füstölgő kastély romok.

Dózsa György, mint vihar, serege élén Temesvár felé robog.

Kereszteshad kegyemet nem ad, vesz, ragad.

Megütköztek a hadak. Véres volt a hajna, az alkonyat.

Szapolyai nemesi serege győzött Temesvárnál, hatalmas

Veszteség árán. Következett rettenetes mészárlás, bosszúállás.

E hazában karóba húzott , akasztott, megkínzott emberek,

Lengtek a fákon, mint sárga levelek, rajtuk hollósereg.

Dózsa sebesülten több vezértársával fogságba esett.

Kegyetlen kínzások, éheztetés, vezérből király.

Izott Dózsa tüzes trónja, fején tüzes korona sercegett.

Féig sült testét vezértársaival marcangoltatták.

Felüvöltött. Kutyák vagytok! Vérebek, nem katonák!

Feje lehanyatlott, korona ölébe hullt, bevégeztetett.

 Sas lelke ott lebegett szelíden az izzó trón fölött.

Nézte-nézte megkínzott otthonát, mint űzött angyal.

Kezében tűzvirág. Dózsa szívét kitépték, ott ráng

Vérrel telt fatálon, nemes urak nem iszonyodnak,

Jó étvágyat kívánnak. Zene szól, tánc, kurjantás.

Megetették a kiéhezett, megkínzott hajdúval.

Testét felnégyelték, fejét lándzsára tűzte a vad indulat.

Lovaskísérettel vitték Szegedre Pálffynak.

Sörnyű út. Szegedig érő Kálvária, Golgota.

Anya térdel kereszt tövén, út peremén elfolytak már könnyei.

Égre tekint, magába roskad, drága gyermekeim,

Rátok borulok szemfedőnek a vérző föld szívén.

Ó anyai fájdalom, fekete hollóraj károg gyászodon.

Vajon mi lehetett Dózsa utolsó gondolata?

Mi zúdulhatott át szörnyű fájdalmában agyán?

Kései utód kérdezem ötszáz év múltán.

Halom lángokkal ölelt üzenetét; népem, ne tűrd a szenvedést!

Szelleme velünk, hite töretlen a világ végezetéig Emberiség!

Egy vízcsepp igazsága

Egy vízcseppben mennyi igazság rejtezik?

A nagy óceán előttem gurult, ezerévekig.

Az emberi szívekben pusztaság, üresség csendje.

Mióta, meddig? Mikor még nem voltam, mikor már nem élek.

Kiveszett a szeretet, szolgaság, rabszolgaság.

Csak az én, az enyém. A nap nekem süssön!

Aranyvánkosod szolgák verejtékével bélelt.

Az én kincsem gyarapodjon, fényesedjen üdvöm!

Az én váram emelkedjen, égig magasodjo,

Lesz hová menekülni ha jön a nagy ár.

S mégis retteg a gazdag?Mit féltsen a szegény?

Körötte rothadás, bűz, bűn, mocsár. Süllyed a vár.

Vértől nehezül a föld, vízcsepp holtak szívéig csorog,

Az idő rövid, a végzet angyala sürög-forog.

Undor angyala, mit sas lebeg a süllyedő vár felett.

Magam ácsoltam a bárkám, erősebb,min a vár.

Lépjetek a bárkába Lázár könnyedséggel,

Szelek szárnyán vitorla dagad, vihar árbócot feszít.

Halál öléből a békesség, szeretet ölébe röpít.

Ha majd eljön az ítélet napja, a Bíró előtt állsz.

Pucéra, mint mikor megszülettél, ítéletre vársz.

Megtudod a vízcsepp igazságát.

Küldetésem

Réges-rég fa szerettem volna lenni.

Út peremén állni, nem világgá menni.

Erős tölgy, vagy sudár jegenye,

Kit nem tiporhat le lánctalpak kereke.

De a sors mást rendelt nekem,

Fölvettem hát próféta köpenyem.

Hirdettem: testvériség, egyenlőség, szabadságot!

Hegytetőről messze látok, prófétálok.

Fájdalmas és nehéz az én küldetésem,

Akár réges-rég volt születésem.

Irány váltás, korszakváltás, folyt mint zúgó patak

Szép szavak, nagy szavak, mégis a régi ing maradt.

Hegyet jártam, kőtáblára törvényt véstem,

Völgyben a sokaság bálványt imád, őket féltem.

Szennyes ingben dáridóztak, táncot jártak, dombra fel.

Őnékik a régi gazda, égből hulló manna kell.

Ha a régi gazda, mint a tél, lopakodva vissza tér,

Kőtáblára vésett törvényem mit sem ér.

De ne örüljetek nagyon a konc legjaván,

Asztal alatt koppan a csont, Lázárok lesztek a vacsorán.

Hazafelé

Megrakott szekér a Hanyból

Lassan ballag hazafelé

Patakként csobog nyomában

A széna jó szaga.

Vadvirágos rét ma a szívem,

Hová bokor alján cinke bujdokol.

Gatyás kaszások víg dalára,

Széna jó szagára gondol a bokor.

Szénaszag szelíden teríti léptét,

Csönddel telt vidék szunnyadoz,

Édesült verejték szénára csorog,

A sok emlék köröttem kódorog.

Emlékek szárnya lelkemben verdes,

Kék egű est nyújtja sötét csápjait.

Ég kupolája fölém hajolva, lágyan

Gyújtogatja apró mécseslángjait.

Mankának

Lelked ablakán halkan bezörgetek

Hogy szíved kapuját szélesre tárd nekem.

Feléd a szeretet forrásként fakad,

Öntözöm vele, hová lépsz, az utad.

Az ég tengernyi csillaga csak neked ragyog,

Holdsugárra fűztem minden csillagot.

Mint gyöngyök ragyognak az ég pásztortüzei,

Téged köszöntenek a mécsek lángjai.

Ismer majd az egész világ, álmodom,

Gazdag leszel, minden kincsem rád hagyom.

Mit jósolnak a hallgatag égi tüzek?

 A hajnal lángja örvendetes hírt izen.

Míg álmodom, hangzik égi hegedű.

A  szót száj ki nem ejti, de a szív hangján gyönyörű.

Oly csodálatos, mint Parnasszus csúcsán a jegygyűrű.

Magasban angyalszárny lebeg, lelkemben víg derű.

Mennybéli lángot hoz a költészet angyala.

Lelked udvarában legel már Pagazus tova,

Lassan világ, hulljon a csillagok pora.

Szívedbe fészket rak a költészet madara.

Nagy álmom valósággá válik, szükség válik, szükség van a fényre.

Kenyérkét, forró kemencét minden didergőnek.

Igaz szót, békességet, hitet emberi szívredőkbe,

Ilyet az hirdessen, ki sziromra sohasem lépett.

A költő nem hazudhat, Manka, bízz a jövendőbe!