Mankának

Lelked ablakán halkan bezörgetek

Hogy szíved kapuját szélesre tárd nekem.

Feléd a szeretet forrásként fakad,

Öntözöm vele, hová lépsz, az utad.

Az ég tengernyi csillaga csak neked ragyog,

Holdsugárra fűztem minden csillagot.

Mint gyöngyök ragyognak az ég pásztortüzei,

Téged köszöntenek a mécsek lángjai.

Ismer majd az egész világ, álmodom,

Gazdag leszel, minden kincsem rád hagyom.

Mit jósolnak a hallgatag égi tüzek?

 A hajnal lángja örvendetes hírt izen.

Míg álmodom, hangzik égi hegedű.

A  szót száj ki nem ejti, de a szív hangján gyönyörű.

Oly csodálatos, mint Parnasszus csúcsán a jegygyűrű.

Magasban angyalszárny lebeg, lelkemben víg derű.

Mennybéli lángot hoz a költészet angyala.

Lelked udvarában legel már Pagazus tova,

Lassan világ, hulljon a csillagok pora.

Szívedbe fészket rak a költészet madara.

Nagy álmom valósággá válik, szükség válik, szükség van a fényre.

Kenyérkét, forró kemencét minden didergőnek.

Igaz szót, békességet, hitet emberi szívredőkbe,

Ilyet az hirdessen, ki sziromra sohasem lépett.

A költő nem hazudhat, Manka, bízz a jövendőbe!