Szállnak az évek,
Mint vadlúd őszi égen.
Reményeim szalmalángja,
Hamvában holt régen.
Átölel az árnyékkarja.
Emlékezem, régeljajdult,
Vadlud-jajjra,
Szívemben bánat sarja.
Hetvenkedő éveimközt,
Morzsolgatok-szemezgetek.
A rég elhullt könnyek,
Gyémántporát rejtegetem.
Ó, hova lett a violás pirkadó derű?
Izzó alkony korona, vértóba merül.
Vad hullámon ring a fájdalom,
Sűlyedő csónakban kapaszkodom.
Ó, mijutott itt nekem?
Foltozgatom maradék életem.
Izzó kínjaim lugasán,
Bánat fürtjeit szemezgetem.
Fábri induló
Szól a nóta, a Fábri "sóban",
Beléptünk az UNIÓ-ba,
Úgy járunk a Fábri "sóba".
Sándorunknak nincs dolmánya,
Csak egy árva mellénye,
Szívefölött jelvénye.
Magyarország a hazája
Ő a humor nagy királya.
Kacagás a koronája,
UNIÓ-ban nincsen párja,
Minden magyar büszke rája.
Sándorunk-Sándorunk,
Tevagy lelki támaszunk.
Vág a szavad, mint a penge,
Cifra, mint a huszármente.
Kimondod az igazságot,
Nem tűröd a hazugságot.
Sándorunk-Sándorunk
Tevagy lelki támaszunk,
Növekszik a táborunk.
Mint est harang szava szállt,
Hangtalan repült a szán
Csillagok, csillámfény haván.
Elém jött rég elment anyám.
Förgeteg kavargott vadul.
Házunkban pisla mécsvilág,
Ablakon zúzmara, jégvirág.
Fagyos fényt szitált, ezüstös holdvilág.
Kapunk nyitva-tárva állt,
Udvaron egy fény imbolyogva járt.
Elém jött, rég elment anyám,
Csillagok, csillámfény haván.
Ölelném, de már messze járt,
Mint est harag, szava szállt.
Csillagok csillámfény haván,
Hangtalan repült, tovaszállt.
Hársfa volt a bölcsőm rácsa,
Anyám könnye hullott rája.
Két szemében könny csillogott,
Mikor engem ringatgatott.
Folyt a könnye, mint a zápor,
Óvott, féltett a világtól.
Könnyeinek sírja voltam
Akkor ezt még nem tudhattam.
Most már tudom, de már nincs Ő.
Jóvátenném de már késő.
A Jóistent arra kérem,
Örök békét, nyugodalmat adjon neki.
Nincs bennem magamért szánalom,
Érte szívemben tengermély a fájdalom.
Lelkem őrző fátyla lebben,
Égő vérző sebet takar,
Feledni nem tud, s nem akar.
Lángol bennem a fájdalom,
A sötét sírból visszahozni nem tudom.
Fáradt arcát most is látom,
Szívem mélyén drága képe,
Karácsonyi csendességben
Fölragyog a gyertyafényben.
Van, aki ácsol-kovácsol, van, aki korbácsol.
Van, aki épít, van, aki rombol, fajtáját írtja.
Van, aki szánt, vet, de sohasem arat, urak csősze.
Nem azé a kalász, kit dolgozni látsz.
Ki, köti a kévét, az köti a békét, ki, a háborút szítja,
A csatában téged küld előre, neki kényes a bőre.
Ő, mindég melegszik, ha szorít a kapca, előremenekszik.
Fodított a világ, mint hortobágyi délibáb.
A folyók visszafele folynak, tengerek kiapadnak.
Csillagok hullnak szégyenükbe eléd a földre,
Láthatod reszketni őket a ráncolt víztükörbe.
Van, aki csókol, van, aki hajbókol,
Van, aki téglát rakja, van, aki ruhát szabja-varrja.
Van, aki bűnét takarja, van, aki védi.
Van, aki társát igába hajtja, ostort pattogtatja,
Kapzsi, telhetetlen fajta, folyton markát tartja.
Mindig présel, nem sajnál téged.
Fordított a világ, mint hortobágyi délibáb.
Hegyek, mint trónok inognak,
Tűzhányók rengnek, gyúlnak.
Csillagok hullnak szégyenükbe eléd a földre,
Láthatod reszketni őket a ráncolt víztükörbe.
Van, aki ígér, de soha be nem tartja,
Ő csak azt akarja, legyen tele a marka.
Ha fordul a kocka, jobbra vagy balra,
Színét változtatja, zöldre, pirosra.
Sok a szolga, lelkük csorba, hullnak sorba.
Ha erőd fogytán, kihullsz a rostán.
Véged nincs segítséged!
Fordított a világ, mint hortobágyi délibáb.
Erdők zúgnak, szegények múllnak.
Csillagok hullnak szégyenükbe eléd a földre,
Láthatod reszketni őket a ráncolt víztükörben.
Lelked bolyonghat, a csillagtalan űrben.
Elmondom hát őrzött titkomat.
Éget a szörnyű kin, nem hallgathatok,
Lelkem heg-seb, korbácsolnak hatalmasok.
Ki-é Föld? Sátán csipkebokra mindenütt.
Girhes lován a patkó is színezüst.
Holt apám túlpartról üzen, rámtekint,
Fiam! Vesd le kármeninged, mint vörhenyes kínt.
Messze-messze a menny, Káin csillaga ég,
Kárhozottak földjén nincs odú menedék.
Körötted minden-minden kénsárga iszonyú,
Fölötted gyászszalag, hervatag szivárvány koszorú.
Elefántcsont palotákban, Sátán-fiak gyűlnek,
Vidor tivornyán, paraziták prédahalmon ülnek.
Tikkadt hegedűsök némán hegedülnek,
Szikár szolgák, szolgaföldbe dűlnek.
Nem tarthat örökön, ha kaszások, kürtösök jönnek,
Paloták tornyai, mint Jerikó falai dűlnek.
Hitvány patkányként, szökve menekülnek,
Sátán-lóra ülnek, pokol fenéken hevülnek.
Pokol parazsán, paraziták ülnek.
Császárok, félisten királyok vad pokolba tűnnek
