Hazug a szó, az írás, a suttogás,
A valóság: lángokban áll ez a világ.
Hajszol, csapkod a nincskorbács határon át.
A vérző fájdalom húsodba vág, mint bárd.
Mikor lesz ezen a földön boldogság?
Ha majd, jajj helyett dal lesz,
Ha majd nem lesznek könnyek,
Ha szabadon szállhatsz, mint a madár,
Ha nem lesz már arcod búskomor,
Ha majd utószor álmodik a nyomor.
Lángol, vérzik sír a világ, mint hervadó virág!
A fél istenek nem hallják, jajj szavát.
Ez a várva-várt szabadság?
Te csak álmodban vagy szabad.
Ha fölébredsz, cseléd, szolga vagy.
Már a vágyban sem lehetsz szabad,
Mert gúzsba köt a fájó gondolat.
Te más bolygó fia vagy?
Árulkodnak arcod sokasodó redői,
Mélyülnek, mint őszi szántás,
Égbecsap jajj, a panaszkiáltás,
Bár, nyiladoznak tudatod ernyői.
Sarjadzott egy újabb váltás,
Kalászát lekaszálták.
Égig szálló, jaj kiáltás:
Mi lesz veled Árpád népe?
Ellened a törvény szava szigora,
Kinek pénze vagyona, lehet igaza?
Csapkod a nincs konok ostora.
Régi bánat, benned a gondok rozsda szigonya,
Ha mozdulsz, csattog ordasok vicsori fogsora.
A pénznek szaga van, összetart a világon,
Hegyezi fülét, lecsap, mint keselyű csapat.
Neked soha nem lehet igazad?
Te vagy a favágó mégse melegszel?
Nálad a fejsze mégse veszekszel?
Tudod, hogy hazug a szó az írás a suttogás,
Mégis inkább égbe menekszel.
Így a világon, sehol nem leszel szabad,
Ha nem küzdöl, ivadékod is rab marad.
Harcolj! Mert él a szabadság csiramag.
Ha szakad a lánc, csörren-zörren, ébred a szív,
Igaz lesz a szó az írás megint.
Legyél szabad, legyen szavad, legyen javad,
Mert te is, a FÖLD fia vagy.
2004, szept.15.
2010. június 16., szerda
Szegények gyermeke
Szabadság! Szegények gyermeke,
A mianyánk hordott szivealatt Téged.
Adj kenyeret, munkát, tápláld az éhezőket.
Mutass utat, legyél éji lámpás.
Mint jópásztor, tereld a koplalók nyáját.
Fáklyaként lobogjon tisztafényű lángod,
Melengesd a fagyott, didergő világot.
Adj hitet, reményt ne tűrd a szenvedést,
Segítsd, a tűnt igazság keresést.
Legyél fakadó bimbó az ágon,
Kelyhedben aranylóméz, csurranónektár,
Csordultig, mint megtelt kaptár.
S mégis-mégis búsong, kopár az élet,
Körötted tengernyi bánat, hunyt remények.
Csillagokról csüngő jégcsapok a fények,
Alattuk kavarog, csapong, vacog a világ.
Padon álmodik, didereg a kitaszított nyomor,
Dérlepte álmain dübörög a kegyetlen világ. Hold teríti fátylát, ködös, hűvös aranyát.
Szabadság! Döngöld kérges, kövült agyvelőket,
Szárítsd föl gyászos könnyes temetőket,
Cirógasd sápadt, fáradt öregedő, arcredőket.
Vigasztald, segítsd a szenvedőket, Téged, keresőket.
Hozzreánk ujj víg esztendőket!
A mianyánk hordott szivealatt Téged.
Adj kenyeret, munkát, tápláld az éhezőket.
Mutass utat, legyél éji lámpás.
Mint jópásztor, tereld a koplalók nyáját.
Fáklyaként lobogjon tisztafényű lángod,
Melengesd a fagyott, didergő világot.
Adj hitet, reményt ne tűrd a szenvedést,
Segítsd, a tűnt igazság keresést.
Legyél fakadó bimbó az ágon,
Kelyhedben aranylóméz, csurranónektár,
Csordultig, mint megtelt kaptár.
S mégis-mégis búsong, kopár az élet,
Körötted tengernyi bánat, hunyt remények.
Csillagokról csüngő jégcsapok a fények,
Alattuk kavarog, csapong, vacog a világ.
Padon álmodik, didereg a kitaszított nyomor,
Dérlepte álmain dübörög a kegyetlen világ. Hold teríti fátylát, ködös, hűvös aranyát.
Szabadság! Döngöld kérges, kövült agyvelőket,
Szárítsd föl gyászos könnyes temetőket,
Cirógasd sápadt, fáradt öregedő, arcredőket.
Vigasztald, segítsd a szenvedőket, Téged, keresőket.
Hozzreánk ujj víg esztendőket!
Rénye
Amit egy háborúban lerombolnak, föl lehet építeni pótolható. De aki sohasem tér haza, a háborúból, pótolhatatlan, az a fájdalom örök. Mikor egy háborúnak végevan, az anyák, nagyanyák, testvérek, feleségek, árvák síralma akkor kezdődik. Ez minden háborúra érvényes.
Végevolt a második világháborúnak, az esztelen öldöklésnek, de az oroszok itt tanyáztak, jól érezték magukat, egészen befészkelődtek, mintha otthon lennének. De a hadtáp ellátás akadozott. Vagy mégsem? Nem biztos! Az is lehet, hogy nemfért a kondér közelébe az a szegény ágrólszakadt kiskatona, szinte még gyerek volt. Egyébként Szergejnek hívták. Hát ez a Szergej mindig éhes volt. Sokszor mondta neki öreganyám: minek gyüttél te el othonrul, illen messzi elkóborogtál, hogyan találsz haza? Te, csak nem valami rossz fát tettél a tűzre? Szergej nagyon fiatal volt, még legénytoll sem pelyhedzett az állán. Olyan kis ártatlan volt a tekintete, csodálkozó nagy barna szemei voltak, vékony, mint a sarjú nád. Olyan tedd ide, tedd oda, a puskát elsem bírná, nem ártott az a légynek sem. De valahogy öreganyámmal kölcsönösen megértették, kedvelték egymást. Mamka-Mamka mondogatta. Üggyel, bajjal mindig zöldágra vergődtek, mert az egyszeű emberek mindenhol megértik egymást, bármilyen nemzetiségűek. Most is azzal jött, hogy Mamka, jejce-jejce. Ó, ezt már öreganyám ismerte, egyből tudta, hogy Szergejnek megint rénye köllene. Jó-jó mondta öreganyám: de nagy szeme van ám a tojásnak, drága ám mastanában a tojás. Tudod mit Szergel, valahonnan szerezz, hozzál jejcét, akkor sütök neked rényét, mer az én tikiam ippen mast szünetűnek.
Öreganyám nyolcvanöt évesen is önállóan gazdálkodott, libákat, csirkéket, tyúkokat
tartott. A libatöméshez nagyon értett, én szoktam segíteni a tömésnél. Sohasem tömte félre az áztatott kukoricát. Sőt még a környékről hozzá jöttek az asszonyok, ha valamelyik félre tömte a libáját. A gigájából ügyesen kiszedte, a kukoricát nehogy megfulladjon. Az ólak két részre voltak választva. Az egyikben a libacsapat a gúnárral, a másikban három tojó ült a fészkén, a tojásokon. Ide csak öreganyám mehetett, mert a ludak az idegent nem szeretik, hamar eltörik, féltik a tojást.
Szergej elment, de elég hamar visszajött, két lúdtojással a kezében. Nagyokat pislogva, letette az asztal sarkára. Hékás, ne odatedd, mer legurgul. Öreganyám redszerető, szigorú, semmit sem mondott kétszer, a nézése a termete emelte a
tekintélyét, de nagyon jó szívű. Nézegeti a tojásokat, kézbeveszi, tenyerében forgatja, te, Szergel hiszen ezek még melegek, ördögbújék beléd, ezeket az én ludaim alul szedted ki. Megösmerem űket, meg vannak számozva tintaceruzával, ez az én írásom nízd meg.
Szergej orrát megérintette az egyik tojással. Hát neked csak ennyi eszed van, ezek má nem sokára kenek. Szergej fülig piros lett, látszott rajta megbánta, amit elkövetett. Ebül nem lesz rénye Szergel, de nem ám. Gyere mutasdmeg, hogy mellikalul szedted ki. Te-te físzek rabló. Az ólhoz érve nagy gágogás, sziszegés fogatta őket, három lúd ült a tojásokon. Szergej rámutatott a középsőre, öreganyám szép óvatosan visszarakta a tojásokat, ígyni, mast csak üjjetek, szípen kis ludaim. Na gyere be, te ítlen, de mégeccer megnepróbád meg közelíteni az ólamat. Ha megzavarod a ludakat, összötörik a tojásokat abul má nem lesz kis zsiba, meg értetted, ördög bújjékbeléd. Ludaimat bíkín hadd, mert ha nem, rád eresztem a gúnarat. Szergejnek megegcsavarta a fülét, úgy jöttek egy más mellett. Érted, amit mondok, ördög bújjék beléd. Szergej bólintott, hogy mindent ért.
Öreganyámból sugárzott valami, ami láthatatlan, megfoghatatlan, mert az a szívből jön, úgyhívják, hogy szeretet emberség.
Beértek a konyhába, na, mast üle ide az asztalho. Te meg kisfiam, ezt nekem mondta öreganyám, bemész a kamrába a grádics alatt, zsomborba van tiktojás, hozzálbe hármat, de ne hogy elejtsd. Nem vigyázok, mondtam. Hoztam épségbe a tojásokat, ahogy öreganyám parancsolta. Leütötte egy tányérba. A tojások szép sárgák voltak. Mielőtt elkeverte, sót csöpkis tejet, meg egy csapott kanál lisztet, is tett bele, hogy többlegyen, meg ne esik úgy össze. Még a tojás héját is kitörölgette az úja hegyével, hogy egy csöpp se vesszen kárba. Mikor a zsír füstölgött, sistergett a lábasban beleöntötte, pillanatokalatt elkészült, meg hintette pirospaprikával, kihúzta az asztalfiát, szelt kenyeret, karét nem kapsz Szergel, mert te még nemtudsz kaszáni. Na mast csak egyél. Hálás ragyogó szemekkel nézett öreganyámra, falatozás közben, jó étvágyú gyerek volt Szergej. Mamka-Mamka, paszíva-paszíva mondogatta.
Közben öreganyám beszélt hozzá: tudod Szergel, nekem is elvüttek ám, három unokámat a háborúba, ennek a kisgyereknek a testvér bátyjait: Jóskát, a Janit meg a Mikit. Ollanrígen elmentek, de még egyik sem gyütt haza. Azokra gondútam, hátha valahun, valaki azoknak is süt rényét. Köténye sarkával, törölgette fájó könnyeit.
Végevolt a második világháborúnak, az esztelen öldöklésnek, de az oroszok itt tanyáztak, jól érezték magukat, egészen befészkelődtek, mintha otthon lennének. De a hadtáp ellátás akadozott. Vagy mégsem? Nem biztos! Az is lehet, hogy nemfért a kondér közelébe az a szegény ágrólszakadt kiskatona, szinte még gyerek volt. Egyébként Szergejnek hívták. Hát ez a Szergej mindig éhes volt. Sokszor mondta neki öreganyám: minek gyüttél te el othonrul, illen messzi elkóborogtál, hogyan találsz haza? Te, csak nem valami rossz fát tettél a tűzre? Szergej nagyon fiatal volt, még legénytoll sem pelyhedzett az állán. Olyan kis ártatlan volt a tekintete, csodálkozó nagy barna szemei voltak, vékony, mint a sarjú nád. Olyan tedd ide, tedd oda, a puskát elsem bírná, nem ártott az a légynek sem. De valahogy öreganyámmal kölcsönösen megértették, kedvelték egymást. Mamka-Mamka mondogatta. Üggyel, bajjal mindig zöldágra vergődtek, mert az egyszeű emberek mindenhol megértik egymást, bármilyen nemzetiségűek. Most is azzal jött, hogy Mamka, jejce-jejce. Ó, ezt már öreganyám ismerte, egyből tudta, hogy Szergejnek megint rénye köllene. Jó-jó mondta öreganyám: de nagy szeme van ám a tojásnak, drága ám mastanában a tojás. Tudod mit Szergel, valahonnan szerezz, hozzál jejcét, akkor sütök neked rényét, mer az én tikiam ippen mast szünetűnek.
Öreganyám nyolcvanöt évesen is önállóan gazdálkodott, libákat, csirkéket, tyúkokat
tartott. A libatöméshez nagyon értett, én szoktam segíteni a tömésnél. Sohasem tömte félre az áztatott kukoricát. Sőt még a környékről hozzá jöttek az asszonyok, ha valamelyik félre tömte a libáját. A gigájából ügyesen kiszedte, a kukoricát nehogy megfulladjon. Az ólak két részre voltak választva. Az egyikben a libacsapat a gúnárral, a másikban három tojó ült a fészkén, a tojásokon. Ide csak öreganyám mehetett, mert a ludak az idegent nem szeretik, hamar eltörik, féltik a tojást.
Szergej elment, de elég hamar visszajött, két lúdtojással a kezében. Nagyokat pislogva, letette az asztal sarkára. Hékás, ne odatedd, mer legurgul. Öreganyám redszerető, szigorú, semmit sem mondott kétszer, a nézése a termete emelte a
tekintélyét, de nagyon jó szívű. Nézegeti a tojásokat, kézbeveszi, tenyerében forgatja, te, Szergel hiszen ezek még melegek, ördögbújék beléd, ezeket az én ludaim alul szedted ki. Megösmerem űket, meg vannak számozva tintaceruzával, ez az én írásom nízd meg.
Szergej orrát megérintette az egyik tojással. Hát neked csak ennyi eszed van, ezek má nem sokára kenek. Szergej fülig piros lett, látszott rajta megbánta, amit elkövetett. Ebül nem lesz rénye Szergel, de nem ám. Gyere mutasdmeg, hogy mellikalul szedted ki. Te-te físzek rabló. Az ólhoz érve nagy gágogás, sziszegés fogatta őket, három lúd ült a tojásokon. Szergej rámutatott a középsőre, öreganyám szép óvatosan visszarakta a tojásokat, ígyni, mast csak üjjetek, szípen kis ludaim. Na gyere be, te ítlen, de mégeccer megnepróbád meg közelíteni az ólamat. Ha megzavarod a ludakat, összötörik a tojásokat abul má nem lesz kis zsiba, meg értetted, ördög bújjékbeléd. Ludaimat bíkín hadd, mert ha nem, rád eresztem a gúnarat. Szergejnek megegcsavarta a fülét, úgy jöttek egy más mellett. Érted, amit mondok, ördög bújjék beléd. Szergej bólintott, hogy mindent ért.
Öreganyámból sugárzott valami, ami láthatatlan, megfoghatatlan, mert az a szívből jön, úgyhívják, hogy szeretet emberség.
Beértek a konyhába, na, mast üle ide az asztalho. Te meg kisfiam, ezt nekem mondta öreganyám, bemész a kamrába a grádics alatt, zsomborba van tiktojás, hozzálbe hármat, de ne hogy elejtsd. Nem vigyázok, mondtam. Hoztam épségbe a tojásokat, ahogy öreganyám parancsolta. Leütötte egy tányérba. A tojások szép sárgák voltak. Mielőtt elkeverte, sót csöpkis tejet, meg egy csapott kanál lisztet, is tett bele, hogy többlegyen, meg ne esik úgy össze. Még a tojás héját is kitörölgette az úja hegyével, hogy egy csöpp se vesszen kárba. Mikor a zsír füstölgött, sistergett a lábasban beleöntötte, pillanatokalatt elkészült, meg hintette pirospaprikával, kihúzta az asztalfiát, szelt kenyeret, karét nem kapsz Szergel, mert te még nemtudsz kaszáni. Na mast csak egyél. Hálás ragyogó szemekkel nézett öreganyámra, falatozás közben, jó étvágyú gyerek volt Szergej. Mamka-Mamka, paszíva-paszíva mondogatta.
Közben öreganyám beszélt hozzá: tudod Szergel, nekem is elvüttek ám, három unokámat a háborúba, ennek a kisgyereknek a testvér bátyjait: Jóskát, a Janit meg a Mikit. Ollanrígen elmentek, de még egyik sem gyütt haza. Azokra gondútam, hátha valahun, valaki azoknak is süt rényét. Köténye sarkával, törölgette fájó könnyeit.
Napraforgó
Csókot adok,csókot kapok,
Napraforgó aranytála vagyok.
Rámcsókolja a nap forró melegét,
Aranytálba rejtem hevét.
Illatomat kelő szellőnek adom,
Aranyporom ingyen adom.
Pillangóknak, méhecskéknek kínálgatom,
Ha fáradtak, álmukat elringatom.
Zöld kabátom árnyátadó takaró,
Száram erős, mint egy szőlőkaró.
Fordítgatom gyöngyharmatos aranytálam,
Oda, honnan a hajnalpírját várom.
Ölelem,őrzöm a Nap izzó sugarát,
Követem, kisérem vigyázom járását.
Ha a nyári égen ősz zokog,
Aranytálamra hideg eső csorog.
Az én szívem a messze erdőbe ízen.
Jönnek a cinegék, lesznek tizen.
Ízletes magjaim egyre fogynak,
Madárbegyek dombborodnak.
Kiürül az aranytálam,
Madárkáktól nem sajnálom.
Kórószáram jólesz tüzelőnek,
Égbeszálló kígyózó füstlesz belőlem.
2005-7-14.
Napraforgó aranytála vagyok.
Rámcsókolja a nap forró melegét,
Aranytálba rejtem hevét.
Illatomat kelő szellőnek adom,
Aranyporom ingyen adom.
Pillangóknak, méhecskéknek kínálgatom,
Ha fáradtak, álmukat elringatom.
Zöld kabátom árnyátadó takaró,
Száram erős, mint egy szőlőkaró.
Fordítgatom gyöngyharmatos aranytálam,
Oda, honnan a hajnalpírját várom.
Ölelem,őrzöm a Nap izzó sugarát,
Követem, kisérem vigyázom járását.
Ha a nyári égen ősz zokog,
Aranytálamra hideg eső csorog.
Az én szívem a messze erdőbe ízen.
Jönnek a cinegék, lesznek tizen.
Ízletes magjaim egyre fogynak,
Madárbegyek dombborodnak.
Kiürül az aranytálam,
Madárkáktól nem sajnálom.
Kórószáram jólesz tüzelőnek,
Égbeszálló kígyózó füstlesz belőlem.
2005-7-14.
Melencés
Valamikor réges-régen, éldegélt egy szegény öreg anyóka a fiával, a falutól távol az erdő közepén, egy kis házikóban. Nagyon szegények voltak. Az erdőben tiszta volt a levegő, nem volt por, korom. Nem is voltak betegek sohasem. Olyan egészségesek voltak akár a makk. A fiúcskát Melencésnek kereszteltette az édesanyja, a falucska templomában. Sajnos korán elveszítette édesapját. Már pici kora óta melencéket faragott. Ezeket sok mindenre lehetett használni: mosakodni, a kútról vizet hozni, megitatni a kecskét, mert az is volt ám, Zsóka volt a neve, nagyon finom habos tejet adott. Egész nap legelészett, mindent megevett. Az erdei tisztás tele volt gyógyfüvekkel, azokat különösen kedvelte. Volt egy házőrző kutyusuk is, a Bogi, no meg a Luca cica, és a Gyuri kakas, meg néhány szem tyúkocska. Ennyi volt minden vagyonkájuk meg a becsület, ami mindennél fontosabb. A házuk közelében lakott egy százesztendős remete térdig ért a szakálla, nagyon okos ember volt. Melencést sok mindenre megtanította. Írni, olvasni, számolni is. Sokszor bejárták az erdőt, tőle tanulta meg a fák, bokrok, madarak, állatok neveit. Megjósolta Melencésnek, hogy még nagy ember lesz, ha megnő, de azt is mondta neki, hogy akkor el kell hagynia az erdőt. „Ne feledd, a becsületed semmi kincsért cserébe ne add. Mindig igazat kell mondani. Ha éhezőt látsz, kenyered törd ketté, add oda felebarátodnak, mert mindannyian a Föld gyermekei vagyunk.” – tanácsolta neki. Melencés meg is fogadta az öreg remete intelmeit, tanácsait.
Telt-múlt az idő, Melencés szép szál legénnyé cseperedett, olyan piros volt, mint a rózsa, erős, akár a vasgyúró. Nem volt hiába a sok kecsketej. Egyre gyakrabban gondolt arra, amit a százesztendős remete mondott. Egy csendes estén a petróleumlámpa pislákoló fényénél édesanyjával beszélgettek. Megemlítette titkos elhatározását. Nagy meglepetésére ő nem marasztalta, sőt biztatta. Csupán annyit kért, tüzelőt készítsen télire, ha nagy hideg lesz, ne kelljen a hó alól előkapirgálni. Melencésnek nagy kő esett le a szívéről anyja szavai hallatán.
Elérkezett a várva várt nap, elindult a vándorútra. Édesanyja hamuban sült pogácsát sütött, ezzel rakta tele a tarisznyáját. „Vigyázz magadra kisfiam, visszavárlak” – búcsúzott. Melencés az út hajlatánál visszanézett, édesanyja ott állt a ház előtt, érezte szeme simítását, látta köténye sarkával törölgeti fájó könnyeit. Neki is könny csillogott a szemében. Az öreg remetét is útba ejtette, aki adott neki néhány jó tanácsot, meg egy furkós botot. „Ennek még hasznát veszed, ha bajba kerülsz. Ez nem akármilyen bot ám, majd meglátod.” Kezet fogtak, megölelték egymást, Melencés elindult a hosszú útra.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rókával. A róka meglátta a furkós botot és megijedt. Melencés azonban nem bántotta. A róka hálából adott neki egy sípot, s így szólt: „Ha bajba kerülsz, fújd meg, megyek segíteni.” Melencés megköszönte, bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Találkozott a farkassal, aki ahogy meglátta a furkósbotot máris könyörgőre, fogta: „Jaj ne bánts, kicsi gyerekeim várnak odahaza” Melencés őt sem bántotta, így tőle is kapott egy sípot. „Ha bajba kerülsz fújd meg, megyek a segítségedre.” – mondta búcsúzóul az ordas. Melencés ezt is bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Mendegélt az erdei úton, amikor találkozott egy hatalmas barna medvével, éppen lompos mézet keresett. Meglátta melencés furkós botját és mindjárt meg jámborodott: „Jaj csak meg ne üss, van két kis bocsom azoknak viszek mézecskét… Mivel ilyen jó szíved van adok egy sípot, ha bajba kerülsz, megfújod, megyek segíteni.” Ezzel a medve elcammogott. Melencés ment, mendegélt, már majdnem kiért az erdőből, hát kivel találkozik? Nem akart hinni a szemének! Az oroszlán meg a tigris beszélgetnek az út közepén, valami közös vadászatról. Na, ezek engem most fölfalnak gondolta. Meg akarta fújni a sípokat, ám a két hatalmas fenevad már észrevette, így a furkósbot után nyúlt. „Csak azt ne” - szinte egyszerre mondták. „Leszünk a barátod - morogta az oroszlán - még sípot is adunk, ha bajbakerülsz megfújod megyünk a sgítségedre, csak most kegyelmezz.” „Jó nem bánom, de rosszat ne haljak felőletek.” Eltette a sípokat és tovább indult. Nemsokára kiért az erdőből, és egy város határához ért. Fekete lobogók lengtek mindenfelé, nem tudta, mi történhetett. Egyszercsak mepillantott egy rőzsét cipelő anyókát. Illedelmesen köszönt.
„Szívesen segítek.” – ajánlotta. „Hozzászoktam én a cipekedéshez édes fiam” – jött a válasz. „Miért van gyászlobogókkal fellobogózva a város?” – kérdezte. Megtudta, hogy a város másik végén van egy mély kút, abban van a hétfejűsárkány, a föld alatt van a palotája. Azt üvölti éjjel-nappal: „Én vagyok a tüzes sárkány, jéghegy olvad tüzem láttán, torkomban a tüzes láva, tűzeső hull a világra. Ha nem hoztok nekem lánykát, rombadöntöm a király várát és a város minden házát.” Már minden lányt oda adtak neki, a városból, holnap viszik a király egyetlen lányát, ezért az a sok fekete lobogó. Az öreg király fölajánlotta királyságát annak, aki legyőzi a sárkányt, de eddig senki, sem mert vállalkozni. „Én megküzdök vele - szólt Melencés - egy életem egy halálom” „Életeddel játszol, édes fiam, de áldjon meg az ég.” – így az anyó, aki lassacskán elballagott.
Melencés nem sokat gondolkodott, fölkereste a kutat. Nem is kellett sokat keresgélni, már messziről hallatszott az üvöltés. Valóban félelmetes volt. Melencés leült egy útszéli kőre, a botját maga mellé tette, elővette tarisznyájából a sípokat, és sorjába megfútta őket. Lett is erre nagy zirgés-zörgés. Ott termett a róka, a farkas, a medve, a tigris és az oroszlán. Melencés ismertette a haditervet. „Hajlandók vagytok-e vállalni” – kérdezte tőlük. Egyszerre mondták: „Azért jöttünk, hogy segítsünk, barátunk” Ezzel megkezdődött az élet-halál küzdelem, a jó és a gonosz harca. A fölkelő Nap első sugarai bearanyozták a csatateret. Fölsorakoztak úgy, hogy a sárkánynak mindig a nappal szembe kelljen nézni, ez is zavarja a látását. A róka táncolt, a farkas rohangált a sárkány előtt, aki ezeket figyelte, míg a medve, a tigris és oroszlán odaugrottak és leharaptak egy-egy sárkány fejet. Melencésnek a botja karddá változott, az is levágott egyet. A sárkány hatalmasat üvöltött fájdalmában, szórta a tüzes parazsat fújta a lángot. Meg is perzselődtek szegények, de bátran küzdöttek. Egésznap folyt a küzdelem, a amikor a Nap nyugvóra tért az utolsó sárkányfej is lehullt a porba. Örültek a győzelemnek.
A sárkány élettelen teste visszazuhant a kútba. Kinyílt a földalatti palota ajtaja a lánykák mind kiszabadultak és hazamentek. Az állatok igen elfárdtak elaludtak. Melencés kivágta a sárkányfejekből a nyelveket, beletette a tarisznyájába, majd ő is pihenni tért.
Reggel korán ébredtek. Látta ám, hogy a fejek eltűntek az éjjel. Nem is törődött vele, egyenesen a királyi palotába ment. Megállt a kapu előtt, kopogtatott. Látták, hogy kard van az oldalán tarisznya a vállán. „Hát téged meg honnan szalasztottak?” - kérdezte a kapuőr. „A királyhoz jöttem vele, szeretnék beszélni.” „Jókor jöttél épp lakodalom, készül, jó kedvében van a király.” – ezzel odavezette a trón elé. Melencés tisztelettudóan meghajolt. „Felséges királyom: én vagyok az, aki legyőzte a sárkányt.” „Itt valami nincs rendjén, hisz a kincstárnokom hozta a fejeket. Rögtön tisztázzuk a helyzetet. Hívjátok elő azonnal! – mondta a király - Döntsétek el, hogy melyiktek győzte le a sárkányt!” „Felség, hát nem én hoztam a fejeket trónod elé bemutatni?” – kérdezte behízelgőn a kincstárnok. Ekkor aztán megszólalt Melencés is: „És igaz-e hogy ennek a te sárkányodnak nem voltak nyelvei?” A kincstárnok csak nézett. „Itt vannak az én tarisznyámban, miután legyőztem kivágtam őket.” Rögtön kiderült a hazugság. „Tömlöcbe vele, minden vagyona téged illet.” – ordított a király. „Felséges királyom nem kell a vagyona, osszák szét a szegények között.” – mondta Melencés. „Tied az egész királyságom is, én már úgyis öreg vagyok, és a lányom is tiéd.” A fiatalok első látásra egymásba szerettek, egymáshoz illettek, a lelkük is rokon volt. Meg is tartották a lakodalmat.
Erőskezű, igazságos király lett Melencés, aki természetesen az édesanyjáról sem feledkezett meg. Négy lovas hintón ment érte, sőt még az öreg remetét is befogatta, ő lett az egyik tanács adója. A Zsóka kecskét, Bogi kutyát, Luca cicát, Gyuri kakast is magukkal vitték. A házikójukat meg oda ajándékozta egy szegény embernek. Királyként is sokszor visszatért a szülői házhoz feleségével, nem szégyellte származását. Mindenki tisztelte, mert igazságos volt.
Telt-múlt az idő, Melencés szép szál legénnyé cseperedett, olyan piros volt, mint a rózsa, erős, akár a vasgyúró. Nem volt hiába a sok kecsketej. Egyre gyakrabban gondolt arra, amit a százesztendős remete mondott. Egy csendes estén a petróleumlámpa pislákoló fényénél édesanyjával beszélgettek. Megemlítette titkos elhatározását. Nagy meglepetésére ő nem marasztalta, sőt biztatta. Csupán annyit kért, tüzelőt készítsen télire, ha nagy hideg lesz, ne kelljen a hó alól előkapirgálni. Melencésnek nagy kő esett le a szívéről anyja szavai hallatán.
Elérkezett a várva várt nap, elindult a vándorútra. Édesanyja hamuban sült pogácsát sütött, ezzel rakta tele a tarisznyáját. „Vigyázz magadra kisfiam, visszavárlak” – búcsúzott. Melencés az út hajlatánál visszanézett, édesanyja ott állt a ház előtt, érezte szeme simítását, látta köténye sarkával törölgeti fájó könnyeit. Neki is könny csillogott a szemében. Az öreg remetét is útba ejtette, aki adott neki néhány jó tanácsot, meg egy furkós botot. „Ennek még hasznát veszed, ha bajba kerülsz. Ez nem akármilyen bot ám, majd meglátod.” Kezet fogtak, megölelték egymást, Melencés elindult a hosszú útra.
Ahogy ment, mendegélt, találkozott a rókával. A róka meglátta a furkós botot és megijedt. Melencés azonban nem bántotta. A róka hálából adott neki egy sípot, s így szólt: „Ha bajba kerülsz, fújd meg, megyek segíteni.” Melencés megköszönte, bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Találkozott a farkassal, aki ahogy meglátta a furkósbotot máris könyörgőre, fogta: „Jaj ne bánts, kicsi gyerekeim várnak odahaza” Melencés őt sem bántotta, így tőle is kapott egy sípot. „Ha bajba kerülsz fújd meg, megyek a segítségedre.” – mondta búcsúzóul az ordas. Melencés ezt is bele tette a tarisznyájába és tovább indult. Mendegélt az erdei úton, amikor találkozott egy hatalmas barna medvével, éppen lompos mézet keresett. Meglátta melencés furkós botját és mindjárt meg jámborodott: „Jaj csak meg ne üss, van két kis bocsom azoknak viszek mézecskét… Mivel ilyen jó szíved van adok egy sípot, ha bajba kerülsz, megfújod, megyek segíteni.” Ezzel a medve elcammogott. Melencés ment, mendegélt, már majdnem kiért az erdőből, hát kivel találkozik? Nem akart hinni a szemének! Az oroszlán meg a tigris beszélgetnek az út közepén, valami közös vadászatról. Na, ezek engem most fölfalnak gondolta. Meg akarta fújni a sípokat, ám a két hatalmas fenevad már észrevette, így a furkósbot után nyúlt. „Csak azt ne” - szinte egyszerre mondták. „Leszünk a barátod - morogta az oroszlán - még sípot is adunk, ha bajbakerülsz megfújod megyünk a sgítségedre, csak most kegyelmezz.” „Jó nem bánom, de rosszat ne haljak felőletek.” Eltette a sípokat és tovább indult. Nemsokára kiért az erdőből, és egy város határához ért. Fekete lobogók lengtek mindenfelé, nem tudta, mi történhetett. Egyszercsak mepillantott egy rőzsét cipelő anyókát. Illedelmesen köszönt.
„Szívesen segítek.” – ajánlotta. „Hozzászoktam én a cipekedéshez édes fiam” – jött a válasz. „Miért van gyászlobogókkal fellobogózva a város?” – kérdezte. Megtudta, hogy a város másik végén van egy mély kút, abban van a hétfejűsárkány, a föld alatt van a palotája. Azt üvölti éjjel-nappal: „Én vagyok a tüzes sárkány, jéghegy olvad tüzem láttán, torkomban a tüzes láva, tűzeső hull a világra. Ha nem hoztok nekem lánykát, rombadöntöm a király várát és a város minden házát.” Már minden lányt oda adtak neki, a városból, holnap viszik a király egyetlen lányát, ezért az a sok fekete lobogó. Az öreg király fölajánlotta királyságát annak, aki legyőzi a sárkányt, de eddig senki, sem mert vállalkozni. „Én megküzdök vele - szólt Melencés - egy életem egy halálom” „Életeddel játszol, édes fiam, de áldjon meg az ég.” – így az anyó, aki lassacskán elballagott.
Melencés nem sokat gondolkodott, fölkereste a kutat. Nem is kellett sokat keresgélni, már messziről hallatszott az üvöltés. Valóban félelmetes volt. Melencés leült egy útszéli kőre, a botját maga mellé tette, elővette tarisznyájából a sípokat, és sorjába megfútta őket. Lett is erre nagy zirgés-zörgés. Ott termett a róka, a farkas, a medve, a tigris és az oroszlán. Melencés ismertette a haditervet. „Hajlandók vagytok-e vállalni” – kérdezte tőlük. Egyszerre mondták: „Azért jöttünk, hogy segítsünk, barátunk” Ezzel megkezdődött az élet-halál küzdelem, a jó és a gonosz harca. A fölkelő Nap első sugarai bearanyozták a csatateret. Fölsorakoztak úgy, hogy a sárkánynak mindig a nappal szembe kelljen nézni, ez is zavarja a látását. A róka táncolt, a farkas rohangált a sárkány előtt, aki ezeket figyelte, míg a medve, a tigris és oroszlán odaugrottak és leharaptak egy-egy sárkány fejet. Melencésnek a botja karddá változott, az is levágott egyet. A sárkány hatalmasat üvöltött fájdalmában, szórta a tüzes parazsat fújta a lángot. Meg is perzselődtek szegények, de bátran küzdöttek. Egésznap folyt a küzdelem, a amikor a Nap nyugvóra tért az utolsó sárkányfej is lehullt a porba. Örültek a győzelemnek.
A sárkány élettelen teste visszazuhant a kútba. Kinyílt a földalatti palota ajtaja a lánykák mind kiszabadultak és hazamentek. Az állatok igen elfárdtak elaludtak. Melencés kivágta a sárkányfejekből a nyelveket, beletette a tarisznyájába, majd ő is pihenni tért.
Reggel korán ébredtek. Látta ám, hogy a fejek eltűntek az éjjel. Nem is törődött vele, egyenesen a királyi palotába ment. Megállt a kapu előtt, kopogtatott. Látták, hogy kard van az oldalán tarisznya a vállán. „Hát téged meg honnan szalasztottak?” - kérdezte a kapuőr. „A királyhoz jöttem vele, szeretnék beszélni.” „Jókor jöttél épp lakodalom, készül, jó kedvében van a király.” – ezzel odavezette a trón elé. Melencés tisztelettudóan meghajolt. „Felséges királyom: én vagyok az, aki legyőzte a sárkányt.” „Itt valami nincs rendjén, hisz a kincstárnokom hozta a fejeket. Rögtön tisztázzuk a helyzetet. Hívjátok elő azonnal! – mondta a király - Döntsétek el, hogy melyiktek győzte le a sárkányt!” „Felség, hát nem én hoztam a fejeket trónod elé bemutatni?” – kérdezte behízelgőn a kincstárnok. Ekkor aztán megszólalt Melencés is: „És igaz-e hogy ennek a te sárkányodnak nem voltak nyelvei?” A kincstárnok csak nézett. „Itt vannak az én tarisznyámban, miután legyőztem kivágtam őket.” Rögtön kiderült a hazugság. „Tömlöcbe vele, minden vagyona téged illet.” – ordított a király. „Felséges királyom nem kell a vagyona, osszák szét a szegények között.” – mondta Melencés. „Tied az egész királyságom is, én már úgyis öreg vagyok, és a lányom is tiéd.” A fiatalok első látásra egymásba szerettek, egymáshoz illettek, a lelkük is rokon volt. Meg is tartották a lakodalmat.
Erőskezű, igazságos király lett Melencés, aki természetesen az édesanyjáról sem feledkezett meg. Négy lovas hintón ment érte, sőt még az öreg remetét is befogatta, ő lett az egyik tanács adója. A Zsóka kecskét, Bogi kutyát, Luca cicát, Gyuri kakast is magukkal vitték. A házikójukat meg oda ajándékozta egy szegény embernek. Királyként is sokszor visszatért a szülői házhoz feleségével, nem szégyellte származását. Mindenki tisztelte, mert igazságos volt.
Kusza ország
Király trónja kusza kéve,
Kusza ország kusza népe.
Tülekedik trón elébe,
Kavarog a vak sötétben.
Király ül a trónján szépen,
Bókol, hajlong, kusza népe.
Oda térdel zsámolyára.
Dolgozzatok, üres a kincsesláda.
Menjetek munkára szépen,
Már kopott, térdem,székem.
Kesze-kusza kevert népem.
Fáklyát gyújsatok sötétben.
Búza érett aratásra,
Éles kaszák villanása,
Marokszedők hajlongása,
Cséphadarók csapkodása,
Telik-telik kincsesláda.
Tiszta búza a zsákba,
Telezsák a magtárba,
Lesz mit tömni a szájba.
Nem járunk már csatába,
Hallgassatok, kuszakirály szavára.
Kusza ország kusza népe.
Tülekedik trón elébe,
Kavarog a vak sötétben.
Király ül a trónján szépen,
Bókol, hajlong, kusza népe.
Oda térdel zsámolyára.
Dolgozzatok, üres a kincsesláda.
Menjetek munkára szépen,
Már kopott, térdem,székem.
Kesze-kusza kevert népem.
Fáklyát gyújsatok sötétben.
Búza érett aratásra,
Éles kaszák villanása,
Marokszedők hajlongása,
Cséphadarók csapkodása,
Telik-telik kincsesláda.
Tiszta búza a zsákba,
Telezsák a magtárba,
Lesz mit tömni a szájba.
Nem járunk már csatába,
Hallgassatok, kuszakirály szavára.
Kencefice
Kencefice fagykenőcs,
Nagy csizmába belenősz.
Fű között hangyajárás,
Égen van csillagjárás.
Viharfehő, villámjárás,
Föntről jön az égiáldás.
Vízvezető árokásás,
Házépítés kapavágás,
Ha elkészül örömvárás,
Abban lesz a gyermekáldás.
2007-01-20
Nagy csizmába belenősz.
Fű között hangyajárás,
Égen van csillagjárás.
Viharfehő, villámjárás,
Föntről jön az égiáldás.
Vízvezető árokásás,
Házépítés kapavágás,
Ha elkészül örömvárás,
Abban lesz a gyermekáldás.
2007-01-20
CSALÁNLEVÉL
Csalánlevél pipitér,
Betegnek sokat ér,
Ha kerülget a betegség,
Tüdőd-májad oda ég.
Oktaéder lomposméz.
Vadászkutya keresgél,
Ha megleli sokat ér.
Zsebedbe is belefér,
Az lesz ám a nyeremény,
Ha visszajön az egészség.
Betegnek sokat ér,
Ha kerülget a betegség,
Tüdőd-májad oda ég.
Oktaéder lomposméz.
Vadászkutya keresgél,
Ha megleli sokat ér.
Zsebedbe is belefér,
Az lesz ám a nyeremény,
Ha visszajön az egészség.
Kéményseprő
Kéményseprő buzogány,
Útilapu, bojtorján.
Tyúk lépeget tyúklétrán.
Mákos rétes Somorján.
Kiadták a körözvényt,
Megfogták a szökevényt,
Megadta mit kölcsönkért.
Ánizsmagos sütemény,
Postásnál küldemény.
Faiskola ültetvény,
Megengedte a törvény.
Nyugodt ott a körülmény.
Sínen van a szerelvény.
Csodálatos gyűjtemény,
Kezdődik a rendezvény,
Faültetés nagy élmény.
Útilapu, bojtorján.
Tyúk lépeget tyúklétrán.
Mákos rétes Somorján.
Kiadták a körözvényt,
Megfogták a szökevényt,
Megadta mit kölcsönkért.
Ánizsmagos sütemény,
Postásnál küldemény.
Faiskola ültetvény,
Megengedte a törvény.
Nyugodt ott a körülmény.
Sínen van a szerelvény.
Csodálatos gyűjtemény,
Kezdődik a rendezvény,
Faültetés nagy élmény.
Igazság fája
Ott sajog a csonk, sok-sok éve,
Századok évgyűrűjén, fájdalma vére.
Hol az igazság fája sarjadt,
Taroltak fejszés hatalmak.
Öntözte, mint zápor szolgaverejték,
Eltűnt, mint dér, e földtájról rég.
Hányszor sarjadt zöldellt újra?
Folyton gázolt rajta, csülkeivel a csorda.
Föld embere igazságra vágyott,
Sarkából is kidönti érte a világot.
Fölhasgatni az igazságot!
Didergő ember, máglyatűzre vágyott.
Lángja hevít, tisztít, mint imacsokrok,
Amit a megholt lelkekért mondok.
Ó milyen ez világ? Fertő, bűn dudva-pudva.
Fölkelt Káin romlott üszkös csillaga,
Koromsötét az értelem hajnala.
Már az égbolt is védtelen,
Ránk zúdult a bűn s a förtelem.
Írva vagyon régtől, réges-rég,
Sírod ásod, hontalan emberiség.
Századok évgyűrűjén, fájdalma vére.
Hol az igazság fája sarjadt,
Taroltak fejszés hatalmak.
Öntözte, mint zápor szolgaverejték,
Eltűnt, mint dér, e földtájról rég.
Hányszor sarjadt zöldellt újra?
Folyton gázolt rajta, csülkeivel a csorda.
Föld embere igazságra vágyott,
Sarkából is kidönti érte a világot.
Fölhasgatni az igazságot!
Didergő ember, máglyatűzre vágyott.
Lángja hevít, tisztít, mint imacsokrok,
Amit a megholt lelkekért mondok.
Ó milyen ez világ? Fertő, bűn dudva-pudva.
Fölkelt Káin romlott üszkös csillaga,
Koromsötét az értelem hajnala.
Már az égbolt is védtelen,
Ránk zúdult a bűn s a förtelem.
Írva vagyon régtől, réges-rég,
Sírod ásod, hontalan emberiség.
Tavaszi szél
A kicsi cselédházak, egymás mellet álltak, összebújva, mint a fázós juhok, nyírás után. Egymást melegítették, nádfedelük majdnem összeért, mint a haragos fekete emberek szemöldöke. De lakói nem haragudtak egymásra soha, még a régi világban sem. Az egyik házban, Botos Gyuri szülei, a másikban Bársony Bandi szülei laktak.
Már végevolt a cseléd világnak, földetkaptak 1945-ben, meg a cselédház is az övöké lett. Meg kezdődött az egyéni gazdálkodás, először szántott a magáén az a béres. Fáradságot nem ismerték, szépen fejlődött az egyéni gazdaság, állatállomány. Az öröm nem sokáig tartott. Megkezdődött a kollektivizálás, a gazdákat terelgették a TSZCS-be pontosabban kényszerrel. Az adók egyre növekedtek, a beszolgáltatás éles karmai, mély sebeket ütöttek, a volt cselédekben. Becsapottnak érezték magukat, áldozatnak. Pedig már volt három tehenük, meg két ökrük Botos Gyuriéknak, Bársony Bandiéknak is három tehén meg egy szép erős sárga ló a Bátor. Nagyon jó ló volt, még a háború után hagyták itt az oroszok, mert olyan gyengevolt, szilánkos, alig tudott megállni saját lábán, így került hozzájuk. De úgy összeszedte magát, rásem lehet ismerni, a bentrekedt szilánkok ki forrtak, ki hullottak. A hanyi legelőn kikupálódott. Az ekét egyesben is vitte, természtesen az abrakot is meg követelte, keményen megdolgozott érte.
A volt cselédek alig bírták a rájuk nehezedő terheket, pedig az adottságok jók voltak. Titkon már arról álmodoztak, hogy házat építenek, ebbe a mostaniba, valahogy nem érezték jól magukat, a hatszázöles telek megvolt, sőt építőanyagnak egy része is. De sokszor összezavarták föntről, dédelgetett álmaikat.
Az 1951-es esztendő sok hóval, hideggel köszöntött rájuk. Mikorra olvadel ez a fehér sivatag? Vészesen fogyott a takarmány, meg a tüzelő. A múlt rendszerben kaptak illetményfát, meg a Hany tele volt tőzeggel, Villanytelepet
ezzel fűtötték, egy-két kockát el-elcsentek senki sem szólt érte. A rakott tűzhely reggelig melegített, de nem csak a konyhát, még a szobát is. Mostanra minden megváltozott. A tőzeg kiégett, el sem tudták oltani, évekig füstölgött, még a hó alatt is égett a Hany. Téli tüzelőről előre kellet gondoskodni, de nincs az a sok, ami egy szer el ne fogyjon. A tél körmeit a jégen, élesre köszörülte, nap-mint-nap. Soká enged ki a februári fagy. A tűzrevalónak nagy szeme volt, mert ilyenkor jobban kell, mint a kenyér, pedig a kenyér is fontos. Be kellett osztani, hogy kitartson, még a kukorica torzsát, meg a napraforgószárat, izéket is eltüzelték. Izék, amit a tehenek meg hagynak, mert a jó gazda, mielőtt nyugvóratér, kimegy az istállóba, ad egy-két kéve kukoricaszár kórót az állatoknak, hogy ne az üres jászol mellett kérődzenek. Reggelre elfogy, csak az ízék marad, összekötik kicsit szárad, lehetvele kemencét fűteni. De ebből sok kel, mert minden héten van közös kenyérsütés népes, nagy a család.
Az udvari kemence a házak mögött volt megépítve, a tűzvédelmi előírásokra ügyeltek, mert a nádtető hamar tüzet fog, a kellő távolságot be kell tartani. Tudták ezt a gyerekek is fegyelmezettek értelmesek voltak, segítő készek
Egy ivásúak voltak, hetedik osztályosok, nem kellett tartani tőlük, hogy tüzeskednek a tanítójuk, szerette őket, ti megéltek még a jég hátán is, fiaim.
Már említettem, 1951-ben a szigorú tél volt, szorítása nem akart engedni. Vészesen fogyott a tüzelő, alig maradt jobbára nyárfagyökér, azzal meg nem szabad kemencét fűteni, akkor mivel főznek, mosáshoz is kellett vizet melegíteni. A kukoricakóró is elfogyott, csak szénát kaptak a tehenek meg árpaszalmát. Bátor zizegő zabszalmát szénával keverten, meg egy kis abrakot, hogy bírja a tavaszi munkát. A zabszalmát különösen szerette, mert édeskés az íze meg kemény a szára. Botosék- Bársonyék alig győzték kivárni a tavaszt. A tehenek egyre kevesebb tejet adtak, mert a szénával is takarékoskodni kellett. Igen csak fénylett, Gyertyaszentelő, február második napján. Az ízéket is szedd elő, mert még hátravan a tél. A medve is meg látta az árnyékát, visszament a barlangjába. Hosszan tartó hideget, már unta, sokallta ember és állat.
Ha nehezen is de azért eljött a várvavárt tavasz. A mohás nádtetőket a hajnal puha fénye színezte. A napsugarak, simogatták, cirógatták a fekete hanyi földet. A madarak vidáman fürödtek az útszéli tócsákban, ez már bíztató jel, a pacsirta is megszólalt. A tavasz mindig szép, mert a természet csodálatos. Egy hét után a fű sarjadzott, növekedésnek indult. Március második felében, már délutánonként kihajtották, a teheneket a gyerekek a rétre, mikor hazajöttek az iskolából. Hű de boldogok voltak. El-elbődültek, örültek nem csak a sarjadzó rétnek, a szabadságnak is. Az őrzés nem okozott különösebb gondot, legelő volt bőven. Néhány nap után, már a fejésen is meglátszott, hogy kijárnak a legelőre, kevesebb széna kellett, így a haszon is növekszik, mindjárt jobb a kedve a gazdának.
Erdővel körbe voltak véve, de az állami, pontosabban tásadalmi tulajdon. Még a szárazágot sem szabadott össze szedni. Az igazsághoz tartozik nem is nagyon volt, mert titokban mindenki csak szedegette, este meg hazavitte a hátán. Ez olyan felemás helyzet volt, mert másképp cselekedtek az ország vezetői, mint amit hirdettek.
Vasárnaponként, már egésznap kint legeltek a tehenek, Gyuri meg Bandi, közben az erdőt járták, estefelé ha behajtották az állatokat, sohasem mentek haza üreskézzel. Egy jókora petrencerúd nagyságú száraz fával a vállukon tértek haza
A gyerekek látták a favágóktól, ha jöttek az erdőből hazafelé, hónuk alatt a fejsze, vállukon egy darab száraz fa. Ki miben dolgozik, az ragadrá tartja a mondás. Egyre gyakrabban hallották a szülőktől, alig van kemencére való, az is szívós nem ad meleget, csak füstöt. A jövő héten kenyeret kell sütni. Akkor még nem lehetett a boltba kenyeret kapni, még a csizmatalpat is csak pult alól. Annak a gazdának szerencséje volt, örülhetett, ha a fejadagot, vetőmagot meghagyták, sok helyen a padlást is lesöpörték. Sőt, még a volt cselédet is kuláknak minősítették. Nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal.
A reggeli tavaszi napsugár, arany szőnyeget terített a hanyi tájra. Vasárnap volt. Mire kivirradt, a szél elcsendesedett, pedig az éjjel úgy süvöltött, zúgott, attól féltek Botosék-bársonyék, hogy kikezdi a nádtetőt, egész éjjel résen voltak, alig aludtak, csak akkorát, mint a nyúlfarka. Szerencse, hogy sűrűn volt csaptatva, ellenállt a viharnak. Ezek a szelek hozzák meg igazából a tavaszt. Hasznot is hoznak, mert a talajt szárítják, a magokat időben ellehet vetni, ez már fél sikernek számít, a terméshozam szempontjából, a gazda megnyugodhat.
A két gyerek annak a rendje módjaszerint, kihajtották a teheneket, a harmatos rétre, már szépen zöldellt fű. A kövér réten, lábújhegyen lépegetett a tündérszép tavasz. Őrzés közben, szokásuk szerint, bebarangolták a közeli erdőt. Hát ez a tavaszi szél, nem csak a földet pirította, nádtetőket borzolta, sok száraz ágat is letördelt. A gulyás gyerekek meg összeszedték, idejük volt bőven. Ilyen kincset nem lehetett veszni, hagyni, elkorhadni. Szedtek is két jó oldal közzel. Vasárnap nem járt arra senki, de nem lehet itt hagyni, háromszor, sőt talán még négyszer is be lehet vele fűteni a kemencét. Befogják a Bátort, és haza fuvarozzák. De meg kell beszélni a szülőkkel az örömhírt, lesz fűteni való. Behajtották a teheneket, elmondták mit gyűjtöttek az erdőn, őrzés közben. Ők is örültek, bár némi aggodalom bujkált a lelkükben. A kenyér kell. A szükség törvényt bont. De csak estefelé fogták be a Bátort azt modják, hogy megjártatjuk, ha valaki megkérdezi hovámentek? Mire hazaértek a száraz ággal sötétedett, nem is bánták, testvériesen elfelezték, nem találkoztak senkivel. Hétfőn kenyérsütés, mindkét családnál közösen, így szokták meg évek óta, mert így olcsóbb, akkora hat kenyér fért el kényelmesen a kemencében, mint egy taligakerék. A száraz gallyal hamar kifűtötték a kemencét, kóróból, ízékből, sok kellett ezért fogyott el olyan hamar, nem volt kiadós.
A kemence akkorjó, mikor már elég heves, forró, mint a tavaszi szerelem. A piszkafával megkotorják a kemence fenekét, ha csillagokat, tüzes csóvát húz magaután mint égen az üstökös, akkor be lehet vetni a kenyeret. De előbb kuruglyával ki kell húzni a parazsat, vizes pemettel összeszedni a pernyét, csak ezután kezdődhetett a bevetés. Zsomborból sütőlapátra tették, hosszú nyelű kerek lapát, megmosdatták a kenyereket, ezután vetették be, Istennevébe, még keresztet is vetettek a kemencére. A maradék tésztából, ami a sütőteknő oldaláról, aljáról összekotortak, ebből készült a vakarcs, ezért modták faluhelyen az utolsó szülöttre, tevagy a vakarcs. Ha a tésztát ki sodorták, ezvolt a langalló. A kenyérrel együtt tették a kemencébe, csak előbb ki kellett szedni. A kenyerek szép pirosra, ropogósra sültek, szinte mosolyogtak, akár a tavaszi napfény az ébredő természetre. A nyárfa gally, kitűnő fűtőanyag volt, még maradt három sütetre való. A ház végibe volt lerakva, hogy kéznél legyen, ne keljen sokat cipekedni legközelebb. Nem volt eldugva. Ebből lett a baj. De még mekkora.
A második szomszédban lakott a Júdás Janó, mindenki így ismerte. A régi világban is, mindig árulkodott az urodolom intézőjének, a többi béresre, saját fajtájára. Ekkor ragasztották rá a Júdás nevet. Ennek még a szeme se volt jó, irigy, dörzsölt alattomos ember volt, mindenki utálta. Olyan mogorva volt, mint egy félszemű varjú. Mindent kifigyelt, akár a gyíkleső. Sötét lelkében az ördög vert tanyát, bele fészkelődött. Föl is jelentette, Botosékat-Bársonyékat, így akart jó pontot szerezni, a hatóságnál. Mindenki tudta, hogy ő tette. Kedden délben megjelent, két rendőr, lefoglalta a törvény nevébe, maradék fűteni valót. Be kellett szállítani a Tanácsháza udvarába, mint bűnjelet. Onnan meg ez Júdás Janó, haza hordta, ez lett a följelentése jutalma. Nem volt kép a bőrén. Botosék-bársonyék még pénzbüntetést is kaptak. Híjába mondták, a szülők hogy a szél tördelte le a szárazágot, azt szedték össze a gyerekek. De a tavaszi szelet nem lehet büntetni. Tásodalmi tulajdon szándékos megkárosítása volt a vád. Ha ott rothad, el a hatalomnak az a jó. Nem is tudom, hogy lehetett ezt, felemás helyzetet elviselni. El lehetett, mert a józan paraszti ésszel minden megoldható.
A kis falu lakói, már nappal nem is merték az erdőt megközelíteni, valósággal rettegtek. Teltek múltak a napok, fogyott a kenyér, elérkezett az újabb kenyérsütés ideje. De nincs mivel fűteni a kemencét. Ekkor történt a csoda. Megint szélvihar söpört végig a hanyi tájon, az Alpok felöl. A segíség akkorjön, mikor az ember nem is számítrá. Ez tavaszi szél, segített aranyat hozott, illetve tördelt. A két szomszéd gyereklegeltetés közben, megint összeszedte a letört ágakat nem, vétetek ezzel senkinek. Ezúttal óvatosobbak voltak, mert csak egy sütésrevalót gyűjtöttek. Estefelé a Bátort megint megjártatták, és szép csöndesen haza fuvarozták, méghozzá egyenesen a kemence mellé, hogy ne keljen cipekedni. A tavaszi szél segített, a kemence már kora reggel hevített. Volt: vakarcs, langalló meg gyönyörű, hat darab illatos kenyér akkorák, mint egy taligakerék.
Hát ez az 1951-es, tavasz felemásra sikeredett, ebben volt szép is, jó is, de volt rossz is. Mára a sebek begyógyultak, rosszat elfeledték, így a jó. De az a csodás tavaszi szél, meg maradt az emlékezetükben.
Már végevolt a cseléd világnak, földetkaptak 1945-ben, meg a cselédház is az övöké lett. Meg kezdődött az egyéni gazdálkodás, először szántott a magáén az a béres. Fáradságot nem ismerték, szépen fejlődött az egyéni gazdaság, állatállomány. Az öröm nem sokáig tartott. Megkezdődött a kollektivizálás, a gazdákat terelgették a TSZCS-be pontosabban kényszerrel. Az adók egyre növekedtek, a beszolgáltatás éles karmai, mély sebeket ütöttek, a volt cselédekben. Becsapottnak érezték magukat, áldozatnak. Pedig már volt három tehenük, meg két ökrük Botos Gyuriéknak, Bársony Bandiéknak is három tehén meg egy szép erős sárga ló a Bátor. Nagyon jó ló volt, még a háború után hagyták itt az oroszok, mert olyan gyengevolt, szilánkos, alig tudott megállni saját lábán, így került hozzájuk. De úgy összeszedte magát, rásem lehet ismerni, a bentrekedt szilánkok ki forrtak, ki hullottak. A hanyi legelőn kikupálódott. Az ekét egyesben is vitte, természtesen az abrakot is meg követelte, keményen megdolgozott érte.
A volt cselédek alig bírták a rájuk nehezedő terheket, pedig az adottságok jók voltak. Titkon már arról álmodoztak, hogy házat építenek, ebbe a mostaniba, valahogy nem érezték jól magukat, a hatszázöles telek megvolt, sőt építőanyagnak egy része is. De sokszor összezavarták föntről, dédelgetett álmaikat.
Az 1951-es esztendő sok hóval, hideggel köszöntött rájuk. Mikorra olvadel ez a fehér sivatag? Vészesen fogyott a takarmány, meg a tüzelő. A múlt rendszerben kaptak illetményfát, meg a Hany tele volt tőzeggel, Villanytelepet
ezzel fűtötték, egy-két kockát el-elcsentek senki sem szólt érte. A rakott tűzhely reggelig melegített, de nem csak a konyhát, még a szobát is. Mostanra minden megváltozott. A tőzeg kiégett, el sem tudták oltani, évekig füstölgött, még a hó alatt is égett a Hany. Téli tüzelőről előre kellet gondoskodni, de nincs az a sok, ami egy szer el ne fogyjon. A tél körmeit a jégen, élesre köszörülte, nap-mint-nap. Soká enged ki a februári fagy. A tűzrevalónak nagy szeme volt, mert ilyenkor jobban kell, mint a kenyér, pedig a kenyér is fontos. Be kellett osztani, hogy kitartson, még a kukorica torzsát, meg a napraforgószárat, izéket is eltüzelték. Izék, amit a tehenek meg hagynak, mert a jó gazda, mielőtt nyugvóratér, kimegy az istállóba, ad egy-két kéve kukoricaszár kórót az állatoknak, hogy ne az üres jászol mellett kérődzenek. Reggelre elfogy, csak az ízék marad, összekötik kicsit szárad, lehetvele kemencét fűteni. De ebből sok kel, mert minden héten van közös kenyérsütés népes, nagy a család.
Az udvari kemence a házak mögött volt megépítve, a tűzvédelmi előírásokra ügyeltek, mert a nádtető hamar tüzet fog, a kellő távolságot be kell tartani. Tudták ezt a gyerekek is fegyelmezettek értelmesek voltak, segítő készek
Egy ivásúak voltak, hetedik osztályosok, nem kellett tartani tőlük, hogy tüzeskednek a tanítójuk, szerette őket, ti megéltek még a jég hátán is, fiaim.
Már említettem, 1951-ben a szigorú tél volt, szorítása nem akart engedni. Vészesen fogyott a tüzelő, alig maradt jobbára nyárfagyökér, azzal meg nem szabad kemencét fűteni, akkor mivel főznek, mosáshoz is kellett vizet melegíteni. A kukoricakóró is elfogyott, csak szénát kaptak a tehenek meg árpaszalmát. Bátor zizegő zabszalmát szénával keverten, meg egy kis abrakot, hogy bírja a tavaszi munkát. A zabszalmát különösen szerette, mert édeskés az íze meg kemény a szára. Botosék- Bársonyék alig győzték kivárni a tavaszt. A tehenek egyre kevesebb tejet adtak, mert a szénával is takarékoskodni kellett. Igen csak fénylett, Gyertyaszentelő, február második napján. Az ízéket is szedd elő, mert még hátravan a tél. A medve is meg látta az árnyékát, visszament a barlangjába. Hosszan tartó hideget, már unta, sokallta ember és állat.
Ha nehezen is de azért eljött a várvavárt tavasz. A mohás nádtetőket a hajnal puha fénye színezte. A napsugarak, simogatták, cirógatták a fekete hanyi földet. A madarak vidáman fürödtek az útszéli tócsákban, ez már bíztató jel, a pacsirta is megszólalt. A tavasz mindig szép, mert a természet csodálatos. Egy hét után a fű sarjadzott, növekedésnek indult. Március második felében, már délutánonként kihajtották, a teheneket a gyerekek a rétre, mikor hazajöttek az iskolából. Hű de boldogok voltak. El-elbődültek, örültek nem csak a sarjadzó rétnek, a szabadságnak is. Az őrzés nem okozott különösebb gondot, legelő volt bőven. Néhány nap után, már a fejésen is meglátszott, hogy kijárnak a legelőre, kevesebb széna kellett, így a haszon is növekszik, mindjárt jobb a kedve a gazdának.
Erdővel körbe voltak véve, de az állami, pontosabban tásadalmi tulajdon. Még a szárazágot sem szabadott össze szedni. Az igazsághoz tartozik nem is nagyon volt, mert titokban mindenki csak szedegette, este meg hazavitte a hátán. Ez olyan felemás helyzet volt, mert másképp cselekedtek az ország vezetői, mint amit hirdettek.
Vasárnaponként, már egésznap kint legeltek a tehenek, Gyuri meg Bandi, közben az erdőt járták, estefelé ha behajtották az állatokat, sohasem mentek haza üreskézzel. Egy jókora petrencerúd nagyságú száraz fával a vállukon tértek haza
A gyerekek látták a favágóktól, ha jöttek az erdőből hazafelé, hónuk alatt a fejsze, vállukon egy darab száraz fa. Ki miben dolgozik, az ragadrá tartja a mondás. Egyre gyakrabban hallották a szülőktől, alig van kemencére való, az is szívós nem ad meleget, csak füstöt. A jövő héten kenyeret kell sütni. Akkor még nem lehetett a boltba kenyeret kapni, még a csizmatalpat is csak pult alól. Annak a gazdának szerencséje volt, örülhetett, ha a fejadagot, vetőmagot meghagyták, sok helyen a padlást is lesöpörték. Sőt, még a volt cselédet is kuláknak minősítették. Nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal.
A reggeli tavaszi napsugár, arany szőnyeget terített a hanyi tájra. Vasárnap volt. Mire kivirradt, a szél elcsendesedett, pedig az éjjel úgy süvöltött, zúgott, attól féltek Botosék-bársonyék, hogy kikezdi a nádtetőt, egész éjjel résen voltak, alig aludtak, csak akkorát, mint a nyúlfarka. Szerencse, hogy sűrűn volt csaptatva, ellenállt a viharnak. Ezek a szelek hozzák meg igazából a tavaszt. Hasznot is hoznak, mert a talajt szárítják, a magokat időben ellehet vetni, ez már fél sikernek számít, a terméshozam szempontjából, a gazda megnyugodhat.
A két gyerek annak a rendje módjaszerint, kihajtották a teheneket, a harmatos rétre, már szépen zöldellt fű. A kövér réten, lábújhegyen lépegetett a tündérszép tavasz. Őrzés közben, szokásuk szerint, bebarangolták a közeli erdőt. Hát ez a tavaszi szél, nem csak a földet pirította, nádtetőket borzolta, sok száraz ágat is letördelt. A gulyás gyerekek meg összeszedték, idejük volt bőven. Ilyen kincset nem lehetett veszni, hagyni, elkorhadni. Szedtek is két jó oldal közzel. Vasárnap nem járt arra senki, de nem lehet itt hagyni, háromszor, sőt talán még négyszer is be lehet vele fűteni a kemencét. Befogják a Bátort, és haza fuvarozzák. De meg kell beszélni a szülőkkel az örömhírt, lesz fűteni való. Behajtották a teheneket, elmondták mit gyűjtöttek az erdőn, őrzés közben. Ők is örültek, bár némi aggodalom bujkált a lelkükben. A kenyér kell. A szükség törvényt bont. De csak estefelé fogták be a Bátort azt modják, hogy megjártatjuk, ha valaki megkérdezi hovámentek? Mire hazaértek a száraz ággal sötétedett, nem is bánták, testvériesen elfelezték, nem találkoztak senkivel. Hétfőn kenyérsütés, mindkét családnál közösen, így szokták meg évek óta, mert így olcsóbb, akkora hat kenyér fért el kényelmesen a kemencében, mint egy taligakerék. A száraz gallyal hamar kifűtötték a kemencét, kóróból, ízékből, sok kellett ezért fogyott el olyan hamar, nem volt kiadós.
A kemence akkorjó, mikor már elég heves, forró, mint a tavaszi szerelem. A piszkafával megkotorják a kemence fenekét, ha csillagokat, tüzes csóvát húz magaután mint égen az üstökös, akkor be lehet vetni a kenyeret. De előbb kuruglyával ki kell húzni a parazsat, vizes pemettel összeszedni a pernyét, csak ezután kezdődhetett a bevetés. Zsomborból sütőlapátra tették, hosszú nyelű kerek lapát, megmosdatták a kenyereket, ezután vetették be, Istennevébe, még keresztet is vetettek a kemencére. A maradék tésztából, ami a sütőteknő oldaláról, aljáról összekotortak, ebből készült a vakarcs, ezért modták faluhelyen az utolsó szülöttre, tevagy a vakarcs. Ha a tésztát ki sodorták, ezvolt a langalló. A kenyérrel együtt tették a kemencébe, csak előbb ki kellett szedni. A kenyerek szép pirosra, ropogósra sültek, szinte mosolyogtak, akár a tavaszi napfény az ébredő természetre. A nyárfa gally, kitűnő fűtőanyag volt, még maradt három sütetre való. A ház végibe volt lerakva, hogy kéznél legyen, ne keljen sokat cipekedni legközelebb. Nem volt eldugva. Ebből lett a baj. De még mekkora.
A második szomszédban lakott a Júdás Janó, mindenki így ismerte. A régi világban is, mindig árulkodott az urodolom intézőjének, a többi béresre, saját fajtájára. Ekkor ragasztották rá a Júdás nevet. Ennek még a szeme se volt jó, irigy, dörzsölt alattomos ember volt, mindenki utálta. Olyan mogorva volt, mint egy félszemű varjú. Mindent kifigyelt, akár a gyíkleső. Sötét lelkében az ördög vert tanyát, bele fészkelődött. Föl is jelentette, Botosékat-Bársonyékat, így akart jó pontot szerezni, a hatóságnál. Mindenki tudta, hogy ő tette. Kedden délben megjelent, két rendőr, lefoglalta a törvény nevébe, maradék fűteni valót. Be kellett szállítani a Tanácsháza udvarába, mint bűnjelet. Onnan meg ez Júdás Janó, haza hordta, ez lett a följelentése jutalma. Nem volt kép a bőrén. Botosék-bársonyék még pénzbüntetést is kaptak. Híjába mondták, a szülők hogy a szél tördelte le a szárazágot, azt szedték össze a gyerekek. De a tavaszi szelet nem lehet büntetni. Tásodalmi tulajdon szándékos megkárosítása volt a vád. Ha ott rothad, el a hatalomnak az a jó. Nem is tudom, hogy lehetett ezt, felemás helyzetet elviselni. El lehetett, mert a józan paraszti ésszel minden megoldható.
A kis falu lakói, már nappal nem is merték az erdőt megközelíteni, valósággal rettegtek. Teltek múltak a napok, fogyott a kenyér, elérkezett az újabb kenyérsütés ideje. De nincs mivel fűteni a kemencét. Ekkor történt a csoda. Megint szélvihar söpört végig a hanyi tájon, az Alpok felöl. A segíség akkorjön, mikor az ember nem is számítrá. Ez tavaszi szél, segített aranyat hozott, illetve tördelt. A két szomszéd gyereklegeltetés közben, megint összeszedte a letört ágakat nem, vétetek ezzel senkinek. Ezúttal óvatosobbak voltak, mert csak egy sütésrevalót gyűjtöttek. Estefelé a Bátort megint megjártatták, és szép csöndesen haza fuvarozták, méghozzá egyenesen a kemence mellé, hogy ne keljen cipekedni. A tavaszi szél segített, a kemence már kora reggel hevített. Volt: vakarcs, langalló meg gyönyörű, hat darab illatos kenyér akkorák, mint egy taligakerék.
Hát ez az 1951-es, tavasz felemásra sikeredett, ebben volt szép is, jó is, de volt rossz is. Mára a sebek begyógyultak, rosszat elfeledték, így a jó. De az a csodás tavaszi szél, meg maradt az emlékezetükben.
Furcsa álom
Nagyon furcsa álma volt, Kosár Kázmérnak az éjjel, talán még a valóságnál is furcsább volt. Azt tudni kell, Kázmér a város nagyra becsült köztiszteletben álló személyisége. Sokat tett a városért, jelentős összeget ajánlott fel a közjavára. De csak azért, hogy a piszkos ügyeit kendőzze, sántított a dolog, súrolta a becsületesség határát, mert a látszat néha csal. Valahol ő azt beszedte a megrendelőitől, drágán dolgozott, a munkásait alulfizette. A számlaadás sem volt mindig tisztességesen kiállítva, vagy sehogy sem, ez volt a gyakoribb. Abban az időben ez nagy divat volt. Beleesett a mohóság, feneketlen kutjába. Természetesen tisztelet a kevés kivételnek, mert kivételek mindig vannak, nem lehet egy véka alá söpörni mindenkit.
Nos, Kosár Kázmér álma előre kalandozott, úgy tíz esztendőt. Vajon kitudná manapság megmondani, megjósolni, hogy mi lesz egy évtized múlva, hisz az sem biztos, hogy megérjük a holnapot. De Kázmér álma előre mutatott. Tudat alatt szégyellte magát, ez sokszor meglátszott a viselkedésén. Nos az is lehet, hogy a lelke mélyét, furdalta a dolog, mégis mi lesz, ha kitudódik, rájönnek, akkor összeomlik alatta a hazugságra épülő birodalma. Amit ő a bevételek a valós jövődelem, eltitkolásából, mohóságból, mások szorult helyzetének kihasználásából harácsolt össze.
Azt álmodta: 20015-ben jártunk, és egy ház fölújítása közben a munkások, a romok között a hivatal udvarán egy ládikót találtak, fóliába csomagolva, listát tartalmazott. Egy hivatalnok rejtette el. Azok neve szerepelt a listán, akik 2001-től eltitkolták az adóhatóság elől a valós jövedelmüket. Továbbá: korrupcióba keveredtek, vagyis sundám-bundám, módon jogosulatlan pénzhez jutottak, ebből könnyű-volt gavallérkodni. Volt, aki följegyezte és összegyűjtötte, de akkor nem merte nyilvánosságra hozni. Kázmér neve az elsők között szerepelt. Ezt a szégyent. A munkások, mint talált tárgyat, leadták a hivatalnak, ahol jegyzőkönyv készült róla. Záradékként szerepelt: fölhívják az adóhatóság figyelmét a revízió utólagos lefolytatására. A Parlament megszavazta visszamenőlegesen a revíziót. Ez nem új keletű dolog, bizonyára még sokan emlékeznek a kamatadó bevezetésére, tehát ez is lehetséges. Minden kormány érdeke a titkos jövödelmek földerítése és a kiskapuk bezárása, mert a költségvetésnek szüksége van minden forintra. A kormány eltökélt szándéka, hogy fölszámolja a szegénységet, a plusz bevételek mindig jól jönnek.
Kosár Kázmért nagyon megviselte, ez az álomlátás, bár ne is álmodott volna. Ha már egyszer álmodik, annyi mindent gyönyörűséget, lehetne vissza álmodni: a csodás Bahamákat, Madagaszkárt, Ausztrália, ahol a közelmúltban megfordultak. De álmodhatott volna a gyönyörű barna bőrű nőkről, akik útjaik során mindig úgy elbűvölték. Pont ezzel a listával kellett álmodnom. Az igaz, hogy van a fülem mögött jócskán, megoldást kell találni, valamilyen gyógyírt, de hát erre van még bőven idő. De mi lesz, ha előbb folytassák le a revíziót, ez szörny-mód idegesítette.
Azt nem lehet tudni mi lesz egy évtized múlva, de a biztos, hogy nagy revízió kezdődik, Kosár Kázmér álomlátása szerint. Annak idején Jákobnak is volt egy álomlátása lehet, hogy ez is beteljesül, mint az övé. Elmesélte az egyik jó ismerősének, akivel együtt nyaraltak Krétaszigetén. Őróla tudta, mert elmondta neki milyen módszert használt az áfa visszaigényléshez, mindig bejött, tejelt fizetett a hatóság. Most már ketten rettegtek az adóhatóságtól. Azon studéroztak, hogy valamilyen titkos tervet közösen kidolgoznak. De azt már most megfogadták, ezen túl mértékletesebb életvitelt folytatnak. A rettegés miatt nem akarnak idő előtt leszállni a föld mélyébe, bár a temetők csendje, békéje előbb utóbb mindenkit ölébe zár, ezt hagyjuk későbbre. Ők ugyan megfogatták a visszafogottabb életvitelt, de a két asszony ezt nem akarta megérteni, nem is lehetett őket szerényebb életvitelre fogni. Egyszerűen ezekkel az asszonyokkal nem bírtak. Elszakadt a gyeplő, ha ti nem jöttök mi, akkor is megyünk, méghozzá Kubába, nem lehetett őket visszatartani. Úgy elhúztak, mint a vadlibák. Úgy érezte magát, mint egy agglegény, egyedül volt, akár a szélkakas. Belső indulat, tépte, marcangolta fojtogatta.
Kosár Kázmérnak újabb álomlátása volt. Hosszú álomvolt kínlódott egészéjjel, nem volt, aki fölébressze. Szóval azt álmodta, hogy aki adót csal, nem fogadja be a mennyország, mert az ott fönt főbejáró bűnnek számít, sőt az ilyenek még az ördögnek sem kellenek. A barátjával ők is ott álltak, álmában a mennyország kapujába, és egy angyal kérdezte a nevüket. Számítógép segítségével pillanatok alatt meg állapította, hogy rajt vannak az adócsalók listáján, a túlvilági jólétnek lőttek. Gábriel tüzes kardja fölemelkedett, és a pokol felé irányította mind kettőjüket. A pokol kapujában egy jól megtermett nagyszarvú szőrös ördög, támaszkodott a szigonyos villája nyelén, gyanakvóan mustrálta őket. Kérdezte: adócsalók vagytok? Ne tagadjátok, látom, lesír rólatok, a pokol már tele van, megtelt ilyen rusnya alakokkal. Menjetek, ahova akartok, és jól hátba verte őket a villájával. Lelkük bolyongott a világmindenségben. Ezt a szégyent kellett elviseniük. A mikor az ördög végig suhintotta föl ébredt. Ha nem vágja hátba a kínlódás még tovább tartott, volna, de a fájdalom megmaradt, még most is sajog a helye.
Másnap reggel telefonált a barátjának, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. Megjelent a barát, ezt el kell mondanom, de előbb ülj le, igyunk egy konyakot, mert nehéz lesz megemészteni.. Mond már, miért hivattál, csak nem az asszonyokkal van valami baj, nem, még annál is rosszabb. Kezdte mesélni Kázmér az álmot. Képzeld együtt voltunk, a pokol kapuja előtt álltunk, még az örgögnek se kellettünk. Mi legyen? Nem tudok egyedül dönteni, Tele öntötte ismét a poharakat. Most aztán kéttűzközé kerültünk, az asszonyokat nem is számítva, ezek miatt vagyunk ilyen nehéz helyzetben. Bárcsak meg se nősültem volna, hova jutottunk, még a pokolból is kivertek bennünket. Ne búslakodj nincs minden veszve, ha fizetünk, lekerülünk a listáról, és az a szép kapu kinyílik előttünk, vigasztalta a barátja koccintottak, úgylegyen. Éreztem, sejtettem, hogy ebből még egyszer baj lehet.
A figyelmeztetőztető álomlátás óta nem volt nyugodt északja Kosár Kázmérnak. Éjjeleket nem aludt, nembírta megemészteni, hogy ő a város köztiszteletben álló polgára az ördögnek sem kellett. Azóta sajog a háta azon a részen, ahova az ütéseket kapta, amitől hirtelen fölébredt álmából. Szégyellte magát, hogy az ő lelke, mint kivert kutya bolyongni fog a világmindenségben. Sötét szemeiben a mennyország visszfénye tündökölt, látta a gyönyörű kaput, minden vágya, hogy kinyíljék előtte, ha majd sorkerül rá.
Az asszony még nem tért haza Kubából. Egyedül élt, magányosan, családjuk nem volt. Többször mondta a nejének, fogadjunk örökbe egy testvérpárt, legalább elfoglalod magad, de hallanise akartróla. Kereshetett ő bár mennyit a felesége mohóságát nem lehetett kielégíteni, fékezhetetlen volt. Életvitele hóbortja, alacsony műveltségről tanúskodott, mindig többnek akart látszani. Lelki világa egy holt tenger fenékhez hasolított. Színházba járt , ez nem is volna baj, de csak azért ment, hogy a ruháit, gyűrűket, meg a csingilingiket amit magára aggatott mutogassa. Kázmérnak ezért is kellett adótcsalni, korrupciós ügyekbe gabalyodni. Ha valaki ebbe a sodrásba kerül, a forgó örvény magával ragadja, s egyre mélyebbre húzza, ebből a csónakból nehéz a kiszállás szinte lehetetlen.
A felesége nem volt valami elragadó szépség. Az évek során egyre több zsírpárna rakódott rá, hordó has, mozsár lábak az ilyen hiába áll órákat a tükör előtt. Ken heti magára a drága festékeket, aggathatja a függőket, nem fordulnak meg utána a férfiak. Valljuk meg az igazat, hát Kázmér azért ment vele szívesen nyaralni, legalább a szemeit kedvére legeltethette az arany homokos tengerparton. Az asszony mindig gondosan ügyelt, nehogy a férje meglépjen mellőle. De azt sohasem vette észre, mikor elszökött tőle. Éjszaka gyakran magára hagyta, nem kellett félnie, hogy keresni fogja, mert ha párnára hajtotta a fejét, még a tenger dörejesem tudta fölébreszteni, nyugodt volt, mint az aludttej. Éjszakai pillangók mindenhol röpködnek, vonzóak tudnak lenni értik a szakmát, Kázmérnak is volt néhány kalandja, amiről a neje semmitsem tudott.
Kosár Kázmér változtatni akar eddigi, életvitelükön. Az anyagi javak, könnyű sikerek hajszolása helyett, a teljes emberi élet a cél. Nem az a gazdag, akinek nagy a vagyona, hanem az, akinek kevés a vágya. El kell választani az élet utját, válalnikell a kereszt és az üdvözlés utját. Arcára kiült a homályos bűntudat. Nincs értelme az anyagi javak mértéktelen hajszolásának. Úgy érezte beteg a lelke, nincs nyugta, megszólalt egy belső hang, úgyhívják lelki ismeret. Elismert ember a városban, s mégis eltitkolta a valós jövödelmét, éveken keresztül. Ezzel nemcsak az adóhatóságot csapta be, hanem ebertársait akik bérből és fizetésből élnek, minden forint után adóznak. Ezt kell megérteni ezzel zavarodott asszonnyal. Nagy levertséget érzett. Nem az okos, aki a földön akar jój élni, hanem aki öröklétben akar boldog lenni. Ha megjön közlöm vele elhatározásomat, ez a gondolat fészketrakott az agyában.
A nyár már a végéhez közeledett, de azéért még forróvolt a vasárnap délután. Ebéd után elálmosodott, leengedte a redőnyt lehunyta pilláit, sárgás lilás aranykarikák úszkáltak forogtak lehunyt szempillái mögött. Lepihent, mert az éjjel is nyugtalanul aludt. Megszólalt a kapucsengő, ki a fészkes fenelehet, kinézett a lefüggönyzött ablakon, a felesége állt az ajtóba, minden baj okozója, de most eligazítom.
Álmosan sietett eléje. Hűvösen üdvözölte, hát, ahogy elnézlek, megint fölszedtél néhány kilót. Az asszony gyönyörrel gondolt a felhőtlen zabálásokra, a roskadozó asztal felhőtlen örömeire. A férje rögtön tájékoztatta, hogy milyen álma volt a távolléte alatt. A neje tudatáig elsem jutott férjének, aggódó őszinte szavai. Neki is volt jelenteni valója, mégpedig az, hogy a barátnőjével Jáva szigetére mennek legközelebb.
A férjét dühroham kerülgette, ököllel döngette a mellét, tudod hovamészte, a pokolfenekére. Tőlem többet nemkapsz egy vasatsem. Még egy lehetőséged van, ha nem változol vissza mész a jó édesanyádhoz. Annak a nyugdíjából ketten is megéltek. Beadta a húsz hektár földjét életjáradékért, úgy sem tud mit kezdeni vele, választhatsz. Vagy ezután minden úgylesz ahogy én mondom. Szerényebb életvitel megértetted, ez parancs.
Az asszony összerezzent, megriadt a férje határozott kijelentésétől. Összekuszálódtak egy pillanat alatt, tervei álmai. Te Kázmér, mitörtént a távollétem a lat, te jó ég, csak nem valami nőt hoztál a házamba? Hogy mitörtént, hátmegmondóm: lelki földrengés, még annál is, rosszabb rágondolni is, borzasztó.
Tudod, mit álmodtam: meghaltunk mind a ketten, balesetet szenvedtünk. Na ne mond. De mondom. Hát álmodtál felőlem, gondoltál rám? Igen gondoltam. Mitörtént? Mind ketten meghaltunk, ott álltunk egy gyönyörű kapu előtt, de nem mehettünk be, mert rajtavoltunk azon a listán, amelyiken az adócsalók neve szerepelt. Na és meséld, mitörtént? Nem mehettünk be, az angyalnak lágolt a kardja és a pokol felé mutatott.
Egy nagy szőrös ördög állt a pokol kapujába rögtön észrevette, hogy adócsalók vagyunk. És velem mitcsinált? Körbe tapogatott, fogdosott azzal a nagy szőrös mancsával. Azt is mondta, hogy kisüti a zsírodat, meg van köztük egy nagyszarvú, téged az vesz majd kezelésbe. Engemmeg jól hátbevert, aztán bolyonghattam a végtelenbe. Nem is találkozhattunk? Nem hát. Kázmér te még az ördögnek sem kelessz, akkor mégiscsak te vagy a rosszabb. Én hülye, mert neked szótfogattam. És még mit mondott az ördög? Mitmondott-mitmondott, azt mondta:, hogy elvesz feleségül. De hát én nem akarlak elhagyni Kázmér. Ha nem akarsz különutaslenni, egyedül maradni van kiút. Nincs mese, meg kell fizetni becsülettel az adót, visszamenőlegesen önként, akkor még engedményt is kapunk.
Tudodmit Kázmér, eladom az égszereimet, nembánom mindenről lemondok. Félek attól a szőrös ördögtől, amelyik úgy hátba vágott téged, egemet meg a nagyszarvúnak ajánlott a figyelmébe. Nem akarlak elveszíteni. Kosár Kázmér nem gondolta, hogy az asszony ilyen hamar beadja a derekát. Úgylátszik az álomlátást rávetítve, részese lett a szenvedéseknek, megrettent. Hiába mindenkinek van gyöngéje, csak rá kell tapintani. Ettől a naptól kezdődően egész máslett az életvitelük. Az asszony nagyon félt az ördögtől és a haláltól. Férje ezt akarta, ezért keverte bele álmaiba. Kázmér nembírt, tovább élni a teherrel, azon fáradoztak, minél előbb sikerüljön megszabadulni tőle. Az asszony még az örökbe fogadást is pótolta, föltámadt a lelki ismerete. Ezután boldog házastársként élték, visszafogott életüket. Az adót rendesen fizették, nem kellett tartani, ha jön a revízió, és a szigorú új pénzügyminiszter.
Ha majd megszólal a kápolna kis harangja, s a nagy útra elindulnak könnyítsenek a lelkükön. Azon a szép kapun, ők is beléphessenek ne keljen szégyenkezni. Mindennap közösen imádkoztak nejével a meghalt hívek lelki üdvéért. Az embernek a lelki békéje a legfontosabb, csak ígylehet nyugodt az álmuk. Az élet még tartogatott számukra örömöket. A megnyugvás és a gyermeknevelés boldog örömét. Megmaradt köztiszteletben álló polgárnak, Kosár Kázmér emelt fővel járhat, őszülő fejjel, élete végéig.
2005.04.02.
Nos, Kosár Kázmér álma előre kalandozott, úgy tíz esztendőt. Vajon kitudná manapság megmondani, megjósolni, hogy mi lesz egy évtized múlva, hisz az sem biztos, hogy megérjük a holnapot. De Kázmér álma előre mutatott. Tudat alatt szégyellte magát, ez sokszor meglátszott a viselkedésén. Nos az is lehet, hogy a lelke mélyét, furdalta a dolog, mégis mi lesz, ha kitudódik, rájönnek, akkor összeomlik alatta a hazugságra épülő birodalma. Amit ő a bevételek a valós jövődelem, eltitkolásából, mohóságból, mások szorult helyzetének kihasználásából harácsolt össze.
Azt álmodta: 20015-ben jártunk, és egy ház fölújítása közben a munkások, a romok között a hivatal udvarán egy ládikót találtak, fóliába csomagolva, listát tartalmazott. Egy hivatalnok rejtette el. Azok neve szerepelt a listán, akik 2001-től eltitkolták az adóhatóság elől a valós jövedelmüket. Továbbá: korrupcióba keveredtek, vagyis sundám-bundám, módon jogosulatlan pénzhez jutottak, ebből könnyű-volt gavallérkodni. Volt, aki följegyezte és összegyűjtötte, de akkor nem merte nyilvánosságra hozni. Kázmér neve az elsők között szerepelt. Ezt a szégyent. A munkások, mint talált tárgyat, leadták a hivatalnak, ahol jegyzőkönyv készült róla. Záradékként szerepelt: fölhívják az adóhatóság figyelmét a revízió utólagos lefolytatására. A Parlament megszavazta visszamenőlegesen a revíziót. Ez nem új keletű dolog, bizonyára még sokan emlékeznek a kamatadó bevezetésére, tehát ez is lehetséges. Minden kormány érdeke a titkos jövödelmek földerítése és a kiskapuk bezárása, mert a költségvetésnek szüksége van minden forintra. A kormány eltökélt szándéka, hogy fölszámolja a szegénységet, a plusz bevételek mindig jól jönnek.
Kosár Kázmért nagyon megviselte, ez az álomlátás, bár ne is álmodott volna. Ha már egyszer álmodik, annyi mindent gyönyörűséget, lehetne vissza álmodni: a csodás Bahamákat, Madagaszkárt, Ausztrália, ahol a közelmúltban megfordultak. De álmodhatott volna a gyönyörű barna bőrű nőkről, akik útjaik során mindig úgy elbűvölték. Pont ezzel a listával kellett álmodnom. Az igaz, hogy van a fülem mögött jócskán, megoldást kell találni, valamilyen gyógyírt, de hát erre van még bőven idő. De mi lesz, ha előbb folytassák le a revíziót, ez szörny-mód idegesítette.
Azt nem lehet tudni mi lesz egy évtized múlva, de a biztos, hogy nagy revízió kezdődik, Kosár Kázmér álomlátása szerint. Annak idején Jákobnak is volt egy álomlátása lehet, hogy ez is beteljesül, mint az övé. Elmesélte az egyik jó ismerősének, akivel együtt nyaraltak Krétaszigetén. Őróla tudta, mert elmondta neki milyen módszert használt az áfa visszaigényléshez, mindig bejött, tejelt fizetett a hatóság. Most már ketten rettegtek az adóhatóságtól. Azon studéroztak, hogy valamilyen titkos tervet közösen kidolgoznak. De azt már most megfogadták, ezen túl mértékletesebb életvitelt folytatnak. A rettegés miatt nem akarnak idő előtt leszállni a föld mélyébe, bár a temetők csendje, békéje előbb utóbb mindenkit ölébe zár, ezt hagyjuk későbbre. Ők ugyan megfogatták a visszafogottabb életvitelt, de a két asszony ezt nem akarta megérteni, nem is lehetett őket szerényebb életvitelre fogni. Egyszerűen ezekkel az asszonyokkal nem bírtak. Elszakadt a gyeplő, ha ti nem jöttök mi, akkor is megyünk, méghozzá Kubába, nem lehetett őket visszatartani. Úgy elhúztak, mint a vadlibák. Úgy érezte magát, mint egy agglegény, egyedül volt, akár a szélkakas. Belső indulat, tépte, marcangolta fojtogatta.
Kosár Kázmérnak újabb álomlátása volt. Hosszú álomvolt kínlódott egészéjjel, nem volt, aki fölébressze. Szóval azt álmodta, hogy aki adót csal, nem fogadja be a mennyország, mert az ott fönt főbejáró bűnnek számít, sőt az ilyenek még az ördögnek sem kellenek. A barátjával ők is ott álltak, álmában a mennyország kapujába, és egy angyal kérdezte a nevüket. Számítógép segítségével pillanatok alatt meg állapította, hogy rajt vannak az adócsalók listáján, a túlvilági jólétnek lőttek. Gábriel tüzes kardja fölemelkedett, és a pokol felé irányította mind kettőjüket. A pokol kapujában egy jól megtermett nagyszarvú szőrös ördög, támaszkodott a szigonyos villája nyelén, gyanakvóan mustrálta őket. Kérdezte: adócsalók vagytok? Ne tagadjátok, látom, lesír rólatok, a pokol már tele van, megtelt ilyen rusnya alakokkal. Menjetek, ahova akartok, és jól hátba verte őket a villájával. Lelkük bolyongott a világmindenségben. Ezt a szégyent kellett elviseniük. A mikor az ördög végig suhintotta föl ébredt. Ha nem vágja hátba a kínlódás még tovább tartott, volna, de a fájdalom megmaradt, még most is sajog a helye.
Másnap reggel telefonált a barátjának, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. Megjelent a barát, ezt el kell mondanom, de előbb ülj le, igyunk egy konyakot, mert nehéz lesz megemészteni.. Mond már, miért hivattál, csak nem az asszonyokkal van valami baj, nem, még annál is rosszabb. Kezdte mesélni Kázmér az álmot. Képzeld együtt voltunk, a pokol kapuja előtt álltunk, még az örgögnek se kellettünk. Mi legyen? Nem tudok egyedül dönteni, Tele öntötte ismét a poharakat. Most aztán kéttűzközé kerültünk, az asszonyokat nem is számítva, ezek miatt vagyunk ilyen nehéz helyzetben. Bárcsak meg se nősültem volna, hova jutottunk, még a pokolból is kivertek bennünket. Ne búslakodj nincs minden veszve, ha fizetünk, lekerülünk a listáról, és az a szép kapu kinyílik előttünk, vigasztalta a barátja koccintottak, úgylegyen. Éreztem, sejtettem, hogy ebből még egyszer baj lehet.
A figyelmeztetőztető álomlátás óta nem volt nyugodt északja Kosár Kázmérnak. Éjjeleket nem aludt, nembírta megemészteni, hogy ő a város köztiszteletben álló polgára az ördögnek sem kellett. Azóta sajog a háta azon a részen, ahova az ütéseket kapta, amitől hirtelen fölébredt álmából. Szégyellte magát, hogy az ő lelke, mint kivert kutya bolyongni fog a világmindenségben. Sötét szemeiben a mennyország visszfénye tündökölt, látta a gyönyörű kaput, minden vágya, hogy kinyíljék előtte, ha majd sorkerül rá.
Az asszony még nem tért haza Kubából. Egyedül élt, magányosan, családjuk nem volt. Többször mondta a nejének, fogadjunk örökbe egy testvérpárt, legalább elfoglalod magad, de hallanise akartróla. Kereshetett ő bár mennyit a felesége mohóságát nem lehetett kielégíteni, fékezhetetlen volt. Életvitele hóbortja, alacsony műveltségről tanúskodott, mindig többnek akart látszani. Lelki világa egy holt tenger fenékhez hasolított. Színházba járt , ez nem is volna baj, de csak azért ment, hogy a ruháit, gyűrűket, meg a csingilingiket amit magára aggatott mutogassa. Kázmérnak ezért is kellett adótcsalni, korrupciós ügyekbe gabalyodni. Ha valaki ebbe a sodrásba kerül, a forgó örvény magával ragadja, s egyre mélyebbre húzza, ebből a csónakból nehéz a kiszállás szinte lehetetlen.
A felesége nem volt valami elragadó szépség. Az évek során egyre több zsírpárna rakódott rá, hordó has, mozsár lábak az ilyen hiába áll órákat a tükör előtt. Ken heti magára a drága festékeket, aggathatja a függőket, nem fordulnak meg utána a férfiak. Valljuk meg az igazat, hát Kázmér azért ment vele szívesen nyaralni, legalább a szemeit kedvére legeltethette az arany homokos tengerparton. Az asszony mindig gondosan ügyelt, nehogy a férje meglépjen mellőle. De azt sohasem vette észre, mikor elszökött tőle. Éjszaka gyakran magára hagyta, nem kellett félnie, hogy keresni fogja, mert ha párnára hajtotta a fejét, még a tenger dörejesem tudta fölébreszteni, nyugodt volt, mint az aludttej. Éjszakai pillangók mindenhol röpködnek, vonzóak tudnak lenni értik a szakmát, Kázmérnak is volt néhány kalandja, amiről a neje semmitsem tudott.
Kosár Kázmér változtatni akar eddigi, életvitelükön. Az anyagi javak, könnyű sikerek hajszolása helyett, a teljes emberi élet a cél. Nem az a gazdag, akinek nagy a vagyona, hanem az, akinek kevés a vágya. El kell választani az élet utját, válalnikell a kereszt és az üdvözlés utját. Arcára kiült a homályos bűntudat. Nincs értelme az anyagi javak mértéktelen hajszolásának. Úgy érezte beteg a lelke, nincs nyugta, megszólalt egy belső hang, úgyhívják lelki ismeret. Elismert ember a városban, s mégis eltitkolta a valós jövödelmét, éveken keresztül. Ezzel nemcsak az adóhatóságot csapta be, hanem ebertársait akik bérből és fizetésből élnek, minden forint után adóznak. Ezt kell megérteni ezzel zavarodott asszonnyal. Nagy levertséget érzett. Nem az okos, aki a földön akar jój élni, hanem aki öröklétben akar boldog lenni. Ha megjön közlöm vele elhatározásomat, ez a gondolat fészketrakott az agyában.
A nyár már a végéhez közeledett, de azéért még forróvolt a vasárnap délután. Ebéd után elálmosodott, leengedte a redőnyt lehunyta pilláit, sárgás lilás aranykarikák úszkáltak forogtak lehunyt szempillái mögött. Lepihent, mert az éjjel is nyugtalanul aludt. Megszólalt a kapucsengő, ki a fészkes fenelehet, kinézett a lefüggönyzött ablakon, a felesége állt az ajtóba, minden baj okozója, de most eligazítom.
Álmosan sietett eléje. Hűvösen üdvözölte, hát, ahogy elnézlek, megint fölszedtél néhány kilót. Az asszony gyönyörrel gondolt a felhőtlen zabálásokra, a roskadozó asztal felhőtlen örömeire. A férje rögtön tájékoztatta, hogy milyen álma volt a távolléte alatt. A neje tudatáig elsem jutott férjének, aggódó őszinte szavai. Neki is volt jelenteni valója, mégpedig az, hogy a barátnőjével Jáva szigetére mennek legközelebb.
A férjét dühroham kerülgette, ököllel döngette a mellét, tudod hovamészte, a pokolfenekére. Tőlem többet nemkapsz egy vasatsem. Még egy lehetőséged van, ha nem változol vissza mész a jó édesanyádhoz. Annak a nyugdíjából ketten is megéltek. Beadta a húsz hektár földjét életjáradékért, úgy sem tud mit kezdeni vele, választhatsz. Vagy ezután minden úgylesz ahogy én mondom. Szerényebb életvitel megértetted, ez parancs.
Az asszony összerezzent, megriadt a férje határozott kijelentésétől. Összekuszálódtak egy pillanat alatt, tervei álmai. Te Kázmér, mitörtént a távollétem a lat, te jó ég, csak nem valami nőt hoztál a házamba? Hogy mitörtént, hátmegmondóm: lelki földrengés, még annál is, rosszabb rágondolni is, borzasztó.
Tudod, mit álmodtam: meghaltunk mind a ketten, balesetet szenvedtünk. Na ne mond. De mondom. Hát álmodtál felőlem, gondoltál rám? Igen gondoltam. Mitörtént? Mind ketten meghaltunk, ott álltunk egy gyönyörű kapu előtt, de nem mehettünk be, mert rajtavoltunk azon a listán, amelyiken az adócsalók neve szerepelt. Na és meséld, mitörtént? Nem mehettünk be, az angyalnak lágolt a kardja és a pokol felé mutatott.
Egy nagy szőrös ördög állt a pokol kapujába rögtön észrevette, hogy adócsalók vagyunk. És velem mitcsinált? Körbe tapogatott, fogdosott azzal a nagy szőrös mancsával. Azt is mondta, hogy kisüti a zsírodat, meg van köztük egy nagyszarvú, téged az vesz majd kezelésbe. Engemmeg jól hátbevert, aztán bolyonghattam a végtelenbe. Nem is találkozhattunk? Nem hát. Kázmér te még az ördögnek sem kelessz, akkor mégiscsak te vagy a rosszabb. Én hülye, mert neked szótfogattam. És még mit mondott az ördög? Mitmondott-mitmondott, azt mondta:, hogy elvesz feleségül. De hát én nem akarlak elhagyni Kázmér. Ha nem akarsz különutaslenni, egyedül maradni van kiút. Nincs mese, meg kell fizetni becsülettel az adót, visszamenőlegesen önként, akkor még engedményt is kapunk.
Tudodmit Kázmér, eladom az égszereimet, nembánom mindenről lemondok. Félek attól a szőrös ördögtől, amelyik úgy hátba vágott téged, egemet meg a nagyszarvúnak ajánlott a figyelmébe. Nem akarlak elveszíteni. Kosár Kázmér nem gondolta, hogy az asszony ilyen hamar beadja a derekát. Úgylátszik az álomlátást rávetítve, részese lett a szenvedéseknek, megrettent. Hiába mindenkinek van gyöngéje, csak rá kell tapintani. Ettől a naptól kezdődően egész máslett az életvitelük. Az asszony nagyon félt az ördögtől és a haláltól. Férje ezt akarta, ezért keverte bele álmaiba. Kázmér nembírt, tovább élni a teherrel, azon fáradoztak, minél előbb sikerüljön megszabadulni tőle. Az asszony még az örökbe fogadást is pótolta, föltámadt a lelki ismerete. Ezután boldog házastársként élték, visszafogott életüket. Az adót rendesen fizették, nem kellett tartani, ha jön a revízió, és a szigorú új pénzügyminiszter.
Ha majd megszólal a kápolna kis harangja, s a nagy útra elindulnak könnyítsenek a lelkükön. Azon a szép kapun, ők is beléphessenek ne keljen szégyenkezni. Mindennap közösen imádkoztak nejével a meghalt hívek lelki üdvéért. Az embernek a lelki békéje a legfontosabb, csak ígylehet nyugodt az álmuk. Az élet még tartogatott számukra örömöket. A megnyugvás és a gyermeknevelés boldog örömét. Megmaradt köztiszteletben álló polgárnak, Kosár Kázmér emelt fővel járhat, őszülő fejjel, élete végéig.
2005.04.02.
Emlékeim
Szülőföldem, erdőd, meződ aranygyékényt terített elém,
Nem áraszt sehol ennyi meleget szívemre,
Más hazának földje, más ég, más vidék.
Szülőföld, szép vagy nekem, mint virágzó almaág.
Emlékeim szitáló aranyesője, hullik rád.
Szívemben, zakatol, őröl az idő malma,
Tűnődöm a templomdomb tövén,
Távoli emlékek gyűlnek, koszorút fonnak körém.
Utcákat járom, itt-ott homályos víztükör,
Az ifjúkkor benne tündököl.
Kislány, kék ibolya volt szemed színe régen,
Édes volt az ajkad, hamvas harmat bőröd fehérsége.
Sok év távlatából, emlékszem még rája,
Hogy a régi tavaszok májusának,
Te voltál a legszebb, illatos virága.
Útszélen nyílt, piros pipacs, kéklett a sok szarkaláb,
Most is érzem, ifjúkorunk hársméz illatát.
Mintha mese lenne, úgy szállnak az évek,
Néhány perc volt csupán, míg szeretni lehetett téged.
Csillag voltál, szívembe zártam ragyogó fényed.
Visszajárnak, mint költöző madarak a távoli emlékek.
Ezt a csöndes kis dalt itt hagyom neked,
Ha rágondolsz, dúdolod mindig veled leszek.
Bárhová megyek, őrzöm ibolyaszemed,
Utamon, rózsáknak, csillagoknak suttogom neved.
Magammal viszem, szemed színét, virágillatod,
Emlékezz: ki régen itt lakott, s a füledbe suttogott.
Itt hagytam szívem álmát, azt a fényes csillagot,
E csöndes kis dal legyen vigaszod.
Ütött az óra, üzentek a túlpartról, most már elmegyek.
Az örök hazából, csillagfénnyel üzenek neked.
Édes ajkad, ha már mindent eldalolt,
Lelkemben a csillagfény kialszik, szívem puszta, néma, holt.
Isten áldjon szülőföld, a szív holtában is hazatalál, visszahúz.
Emlékeim szitáló aranyesője, szülőföldemre hull.
2005-09-17.
Nem áraszt sehol ennyi meleget szívemre,
Más hazának földje, más ég, más vidék.
Szülőföld, szép vagy nekem, mint virágzó almaág.
Emlékeim szitáló aranyesője, hullik rád.
Szívemben, zakatol, őröl az idő malma,
Tűnődöm a templomdomb tövén,
Távoli emlékek gyűlnek, koszorút fonnak körém.
Utcákat járom, itt-ott homályos víztükör,
Az ifjúkkor benne tündököl.
Kislány, kék ibolya volt szemed színe régen,
Édes volt az ajkad, hamvas harmat bőröd fehérsége.
Sok év távlatából, emlékszem még rája,
Hogy a régi tavaszok májusának,
Te voltál a legszebb, illatos virága.
Útszélen nyílt, piros pipacs, kéklett a sok szarkaláb,
Most is érzem, ifjúkorunk hársméz illatát.
Mintha mese lenne, úgy szállnak az évek,
Néhány perc volt csupán, míg szeretni lehetett téged.
Csillag voltál, szívembe zártam ragyogó fényed.
Visszajárnak, mint költöző madarak a távoli emlékek.
Ezt a csöndes kis dalt itt hagyom neked,
Ha rágondolsz, dúdolod mindig veled leszek.
Bárhová megyek, őrzöm ibolyaszemed,
Utamon, rózsáknak, csillagoknak suttogom neved.
Magammal viszem, szemed színét, virágillatod,
Emlékezz: ki régen itt lakott, s a füledbe suttogott.
Itt hagytam szívem álmát, azt a fényes csillagot,
E csöndes kis dal legyen vigaszod.
Ütött az óra, üzentek a túlpartról, most már elmegyek.
Az örök hazából, csillagfénnyel üzenek neked.
Édes ajkad, ha már mindent eldalolt,
Lelkemben a csillagfény kialszik, szívem puszta, néma, holt.
Isten áldjon szülőföld, a szív holtában is hazatalál, visszahúz.
Emlékeim szitáló aranyesője, szülőföldemre hull.
2005-09-17.
Csodapék
Mit csinál a csodapék?
Fűti már a kemencét,
Mire ébred furanép,
Kisüti a kenyerét.
Hajlong,hajlong kétrét,
De meleg a pékség.
Felesége szépség,
Meglesi a vércsét.
Ha majd jön a vénség,
Elmúlik a szépség.
Sajnálja a cinkét,
Elhajtja a vércsét.
Várja már az estét,
Megfeji a kecskét.
Elültek a fecskék,
Kihűlt már a pékség.
Előkerült csodapék,
Bőrdíványon heverész.
Kisült már a keverék,
Csodapéknek nyereség,
Vígan tolja szekerét.
Fűti már a kemencét,
Mire ébred furanép,
Kisüti a kenyerét.
Hajlong,hajlong kétrét,
De meleg a pékség.
Felesége szépség,
Meglesi a vércsét.
Ha majd jön a vénség,
Elmúlik a szépség.
Sajnálja a cinkét,
Elhajtja a vércsét.
Várja már az estét,
Megfeji a kecskét.
Elültek a fecskék,
Kihűlt már a pékség.
Előkerült csodapék,
Bőrdíványon heverész.
Kisült már a keverék,
Csodapéknek nyereség,
Vígan tolja szekerét.
Alkony
Bíbor nyári alkony,
Holdselyem a parton.
Csoszog, oson az este,
Lehellethomály a teste.
Fátylat vet a kertre,
Arany subában,
Csönd jár nyomában.
Csillag ágon világol,
Denevérnek szárnya,
Két szeme pillája.
Holdselyem a parton.
Csoszog, oson az este,
Lehellethomály a teste.
Fátylat vet a kertre,
Arany subában,
Csönd jár nyomában.
Csillag ágon világol,
Denevérnek szárnya,
Két szeme pillája.
Bátor
Volt egy lovunk Bátor,
Tele volt szilánkkal,
Sohasem viháncolt,
Hómezők lánya volt.
Sokszor ostorozták,
Nem bírta a bricskát,
Hámból kifogták,
Elcsapták a muszkák.
Azért lett ő Bátor,
Hullott aknazápor,
Bombatölcsér tátong,
Nem bújt el, pedig lány volt.
Azt súgta Bátor,
Nem kell aknazápor.
Szaporodjon inkább barázda,
Én meg járjak nyomában.
Tele volt szilánkkal,
Sohasem viháncolt,
Hómezők lánya volt.
Sokszor ostorozták,
Nem bírta a bricskát,
Hámból kifogták,
Elcsapták a muszkák.
Azért lett ő Bátor,
Hullott aknazápor,
Bombatölcsér tátong,
Nem bújt el, pedig lány volt.
Azt súgta Bátor,
Nem kell aknazápor.
Szaporodjon inkább barázda,
Én meg járjak nyomában.
2010. június 9., szerda
Aranyos levelek
Aranyos levelek kavarognak
Az esti fodrozó tavon,
Hullámok taraján, csillagok ragyognak,
Ezüst fehér, csipkés habokon.
Jó lenne aranyos levelekkel,
Ringatózni a fodrozó vízen.
Őszi borús üzenettel,
Csorduútig telt már a szívem.
Csillagok udvarát járják párban,
Söprik a csikó szelek.
Jólenne a régi nyárban,
Újra álmodni veled.
Elringnak csendben az évek,
Mint aranyos levelek,a hullámzó tavon.
Csitulnak már a régi szenvedélyek,
Szemed tükre ragyog, a fehér habokon.
2005-7-26.
Az esti fodrozó tavon,
Hullámok taraján, csillagok ragyognak,
Ezüst fehér, csipkés habokon.
Jó lenne aranyos levelekkel,
Ringatózni a fodrozó vízen.
Őszi borús üzenettel,
Csorduútig telt már a szívem.
Csillagok udvarát járják párban,
Söprik a csikó szelek.
Jólenne a régi nyárban,
Újra álmodni veled.
Elringnak csendben az évek,
Mint aranyos levelek,a hullámzó tavon.
Csitulnak már a régi szenvedélyek,
Szemed tükre ragyog, a fehér habokon.
2005-7-26.
Sírás mögött
Sírás mögött térdel a csend,
Szemem fénye fényes tükör,
Lesikálták a sós könnyek.
Villő sugár benne tündököl.
Csend csipkéje kötényemen,
Ide ejtem, takargatom álmom.
Lebeg, költöző madár a lelkem.
Fösvény idő, meddig kell várnom?
Megérintett bársony lágy fuvalom,
Mint suhanó madár szárnya.
Intnek, csillagfények, messzeségek,
A rég elmentek, eltemetett vágya.
Ha levertem az út csillagporát,
Eléjöttök majd a fényben.
Mint vándornak szállást adtok.
A Bíró igazságos az égben.
2007-08-06.
Szemem fénye fényes tükör,
Lesikálták a sós könnyek.
Villő sugár benne tündököl.
Csend csipkéje kötényemen,
Ide ejtem, takargatom álmom.
Lebeg, költöző madár a lelkem.
Fösvény idő, meddig kell várnom?
Megérintett bársony lágy fuvalom,
Mint suhanó madár szárnya.
Intnek, csillagfények, messzeségek,
A rég elmentek, eltemetett vágya.
Ha levertem az út csillagporát,
Eléjöttök majd a fényben.
Mint vándornak szállást adtok.
A Bíró igazságos az égben.
2007-08-06.
Pitypang
Felfele száll, mint
Borban a gyöngy,
Pitypang ernyője
Az égben fönt.
Ezüst ernyő leng
Enyhe lenge, légben,
Leng szél tenyerén
A végtelen térben.
Hova libegsz magocska?
Fönt borong az ég.
Ha lehullsz a porba újra,
Álmod ébreszti tavaszi fény.
Sárga lánggal lángol a rét,
Sárga lánggal lángol a rét.
Borban a gyöngy,
Pitypang ernyője
Az égben fönt.
Ezüst ernyő leng
Enyhe lenge, légben,
Leng szél tenyerén
A végtelen térben.
Hova libegsz magocska?
Fönt borong az ég.
Ha lehullsz a porba újra,
Álmod ébreszti tavaszi fény.
Sárga lánggal lángol a rét,
Sárga lánggal lángol a rét.
Kitaszított
Hamvadó színekben fürdik már az alkony,
Merengve állok, szellő suttog, habot ver a parthoz.
Bíbor tóba merül a Nap, Alpok-ormán tüzes kalap.
Fuldokló fény, lila felhőkbe harap.
Felleg kandi résen, csillagokra nyilaz.
Nincs hajlékom, a zölderdő, ölébe fogad.
Fészkére szállt éjszakázni vadgalambja,
Haza hívta párja turbékoló hangja.
Nem vár rám bársony puha meleg fészek,
Zöldmohával, lombsátorral megelégszem.
Osonva lép az est, sötétség korma hull a tájra,
Szunnyadozó árnyaserdő, fogad engem éjszakára.
Selymes fű a szívem alatt, kis batyum a fejem alatt,
Bánat, mint hurok fojtogat, csorbult szívem meghasad.
Rezdült lehunyt szempilláim alatt a távolból,
Vigasztalón felzokog, simogat az estharang.
Fénnyel takarnak parányi titkos csillagok,
Kitaszított, de mégis ember vagyok!
Szólítottak, üzenet jött, búcsúzom hát elmegyek.
A pengeélen vonszolt testem sorsa beteljesül,
Ütött az óra, meghalok az erdő ölén emberül.
S mégis-mégis ó földi élet, mindenért köszönet.
Hallom! A fakopács már kopácsol, koporsót ácsol,
Szivárvány szemfedőt hímez rám a Nap,
Szellő társam majd gondosan eltemet betakar.
Vándor lelkem, galamb szárnyon égféle száll,
Könnyet ejtenek értem az erdei a madarak, füvek- fák.
Sírom fölött a rigó majd, egy régi dalt fuvoláz.
Ellenem vétkezők bűneit megbocsátom,
Nincs tartozásom, becsület volt gazdagságom,
Az erdőhajlatán, könnyebb lesz a síri álom,
Kitaszítottként, de emberül éltem a világon!
2008
Merengve állok, szellő suttog, habot ver a parthoz.
Bíbor tóba merül a Nap, Alpok-ormán tüzes kalap.
Fuldokló fény, lila felhőkbe harap.
Felleg kandi résen, csillagokra nyilaz.
Nincs hajlékom, a zölderdő, ölébe fogad.
Fészkére szállt éjszakázni vadgalambja,
Haza hívta párja turbékoló hangja.
Nem vár rám bársony puha meleg fészek,
Zöldmohával, lombsátorral megelégszem.
Osonva lép az est, sötétség korma hull a tájra,
Szunnyadozó árnyaserdő, fogad engem éjszakára.
Selymes fű a szívem alatt, kis batyum a fejem alatt,
Bánat, mint hurok fojtogat, csorbult szívem meghasad.
Rezdült lehunyt szempilláim alatt a távolból,
Vigasztalón felzokog, simogat az estharang.
Fénnyel takarnak parányi titkos csillagok,
Kitaszított, de mégis ember vagyok!
Szólítottak, üzenet jött, búcsúzom hát elmegyek.
A pengeélen vonszolt testem sorsa beteljesül,
Ütött az óra, meghalok az erdő ölén emberül.
S mégis-mégis ó földi élet, mindenért köszönet.
Hallom! A fakopács már kopácsol, koporsót ácsol,
Szivárvány szemfedőt hímez rám a Nap,
Szellő társam majd gondosan eltemet betakar.
Vándor lelkem, galamb szárnyon égféle száll,
Könnyet ejtenek értem az erdei a madarak, füvek- fák.
Sírom fölött a rigó majd, egy régi dalt fuvoláz.
Ellenem vétkezők bűneit megbocsátom,
Nincs tartozásom, becsület volt gazdagságom,
Az erdőhajlatán, könnyebb lesz a síri álom,
Kitaszítottként, de emberül éltem a világon!
2008
Hanságban
Hanságban, zúg a nád, zúg a nád,
Egy madár siratgatja a párját.
Égre tekint úgy zokog, úgy zokog,
Alkony fénye, fellobog, fellobog.
Rábca vize, fodrozó, fodrozó,
Hany színe, hamvadó, hamvadó.
Madár éneket tud, szomorút, szomorút,
Hab közt látott, koszorút, koszorút.
Hansában zúg a nád,zúg a nád,
Egy lány siratta, a párját, babáját.
Édes ajka nem zokog, nem zokog,
Pici szíve nem dobog, nem dobog.
Rábca vize, két koporsót ringatott,ringatott.
Szemfedőt csipkéztek a habok, a habok.
Siratódalt zúgtak a harangok, harangok,
Rábca vize, szívfájdalmat, ringatott,ringatott.
2007-5-9.
Egy madár siratgatja a párját.
Égre tekint úgy zokog, úgy zokog,
Alkony fénye, fellobog, fellobog.
Rábca vize, fodrozó, fodrozó,
Hany színe, hamvadó, hamvadó.
Madár éneket tud, szomorút, szomorút,
Hab közt látott, koszorút, koszorút.
Hansában zúg a nád,zúg a nád,
Egy lány siratta, a párját, babáját.
Édes ajka nem zokog, nem zokog,
Pici szíve nem dobog, nem dobog.
Rábca vize, két koporsót ringatott,ringatott.
Szemfedőt csipkéztek a habok, a habok.
Siratódalt zúgtak a harangok, harangok,
Rábca vize, szívfájdalmat, ringatott,ringatott.
2007-5-9.
Elröppent madár
Ifjúságom elröppent madarát várom,
Gyerekkorom színhelyén járok.
Régi játszótársak közül egyet se látok,
Szívemben fölcsapnak, emlék lángok.
Zöld ingével szelíden, felém, int a bodza,
Ága közt alkony fényét fésüli, bogozza.
Nyíló ernyős fehér virágát bőséggel ontja,
Sárga illatport hamvaz homlokomra.
Fészekhagyott ifjúságom színes tollú madara,
Hull kedvem bokrának sárguló lombja.
Eljöttem feledni a vad élet robaját,
Ég felettem fonja selymes szivárvány haját.
Alpok ormán lángol a Nap, lázpír kerek arca,
Bíbor felhő, izzó szemét, kendőzi takarja.
Láztenger hulláma csapkodja szívem,
Ifjúságom elröppent madarát hiába keresem.
2005-4-29.
Gyerekkorom színhelyén járok.
Régi játszótársak közül egyet se látok,
Szívemben fölcsapnak, emlék lángok.
Zöld ingével szelíden, felém, int a bodza,
Ága közt alkony fényét fésüli, bogozza.
Nyíló ernyős fehér virágát bőséggel ontja,
Sárga illatport hamvaz homlokomra.
Fészekhagyott ifjúságom színes tollú madara,
Hull kedvem bokrának sárguló lombja.
Eljöttem feledni a vad élet robaját,
Ég felettem fonja selymes szivárvány haját.
Alpok ormán lángol a Nap, lázpír kerek arca,
Bíbor felhő, izzó szemét, kendőzi takarja.
Láztenger hulláma csapkodja szívem,
Ifjúságom elröppent madarát hiába keresem.
2005-4-29.
Csigaravatal
Avar domb színes lobbanása,
Épül a piramis mohos mása.
Sün téli szállást készít,
Hulló levelekből épít.
Domb piramis fölmagaslik,
Öreg csiga kapaszkodik.
Fogyó hold a vágya,
Nyomában jár elmúlása.
Vén csiga mit akarhat?
Végső örök nyugodalmat.
Teljesül kívánsága, örül,
Ha meghalhat, bölcsőhelye körül.
Mohos domb jó ravatalnak.
Hangya szolgák piramist raknak.
Gyászolnak, sötéttollú varjak.
Csillagok fényt havaznak.
Ázott rigók, sírva búcsúznak.
Rózsák szirmot hullatnak.
Ravatalon háza, árván fehérlik,
Kivolt lakója, nem kérdik.
Ha majd a tavaszi szél kitakar,
Hóvirág kelyhe vigasztal.
Körötted, hallgat, holt avar,
Látszik mohos csigaravatal.
Fölötte fuvoláz a sármány,
Fölötte ragyog a szivárvány.
Földig érő égi jel,
Soha ne felejtsetek el.
Épül a piramis mohos mása.
Sün téli szállást készít,
Hulló levelekből épít.
Domb piramis fölmagaslik,
Öreg csiga kapaszkodik.
Fogyó hold a vágya,
Nyomában jár elmúlása.
Vén csiga mit akarhat?
Végső örök nyugodalmat.
Teljesül kívánsága, örül,
Ha meghalhat, bölcsőhelye körül.
Mohos domb jó ravatalnak.
Hangya szolgák piramist raknak.
Gyászolnak, sötéttollú varjak.
Csillagok fényt havaznak.
Ázott rigók, sírva búcsúznak.
Rózsák szirmot hullatnak.
Ravatalon háza, árván fehérlik,
Kivolt lakója, nem kérdik.
Ha majd a tavaszi szél kitakar,
Hóvirág kelyhe vigasztal.
Körötted, hallgat, holt avar,
Látszik mohos csigaravatal.
Fölötte fuvoláz a sármány,
Fölötte ragyog a szivárvány.
Földig érő égi jel,
Soha ne felejtsetek el.
Átlőtt szív
Dunapatkós kis település már a tatárjárás óta lakott. De sem a tatár, sem a török nem tudta elfoglalni, mert a Duna védelmezte. A hatalmas folyónak egyik ága, patkóalakban öleli a kis falut, a másik oldalró erdő határolja. Sokat szenvedtek lakói a gyakori áradásoktól, évszázadok óta, de mégis kitartottak. A természetet nem lehet legyőzni, de törvényeit megtartva barátságot lehet vele kötni. Földműveléssel állattartással foglalkoztak az itt élők. A második világháború a végét járta a nyilasok elől, a helyiek, az állatállományt, főleg lovakat átúsztatták a Rejtő- szigetre, így megmentették őket. Dalma Károlyék is itt laktak, de a falutól távolabb egy tanyán. Sok állatot tartottak, föld is tartozott hozzá. A nagy udvar közepén gémeskút, kemence, góré istálló ólak. Dalma Károly, szorgalmas, halkszavú, szálfatermetű, családszerető békés természetű volt. Nem rég jött haza, amerikai fogságból. Hozott vele távcsövet, egy hátizsákot, ami tele volt amerikai mosdószappannal, nagy kincs volt abban az időben. Hitvese és a család nagy örömére. Felesége jó alakú, sötét fekete haját, kontyban hordja, szép hattyúnyaka van, jól áll neki. Nagy szeretetben nevelik a három családot, lány az idősebb, a két fiú, még iskolásak. Míg Károly katona volt, apósa segített, Katónak így vészelték át a háború borzalmait. Közelgett az aratás, pár nap és lehet vágni az ősziárpát, készülődtek rozsot, vágtak néhány kévét, kicsépelték, beáztatták abból készítettek kötelet.
A Nap fönt járt az égtetején ontotta lángoló sugarait, szinte vibrált a forró levegő. Motorzúgás hallatszott a töltés felöl, majd hirtelen csönd lett. Látogatók érkeztek. Távolról szemlélték a terepet és a tanya környékét. Hozd ki fiam a távcsövet, hátha többet látunk! Károly körbepásztázta a környéket, a bokrok takarásában állt egy ponyvás teherautó. A terepet, szemlélőket a kutyák nagy csaholással fogadták, akik orosz egyenruhát viseltek, de voltak köztük civilek is.
Némi tanakodás után odébb álltak. A motorzúgás egyre távolodott, majd végképp elhalkult. A három civil ruhás az oroszok, cinkosai, fölbujtók, tippadók, Dunapatkósiak. Ez volt a nagy zabrálások időszaka. Nem riadtak vissza, bármi áron véghez vitték, szenvedett tőle a civil lakóság. Az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, Sátán lelkűek. Ez a legutolsó, legaljasbb, legpiszkosabb dolog. Paraziták, élősködő, dologtalan fajták, a máséra ácsingóznak. Hát vannak ilyenek, ezek a Júdásfa gyümölcsei, azok közt is a legférgesebb. A háború része, utórezgése.
Alig hogy letörölte Nap tüzes nagy szemét, hajnalszín kendőjével, a reggeli pára ritkulni kezdett a Duna mentén. A madarak már hangicsáltak az ártérben. Hirtelen szokatlan zaj szántott bele a párás dunaparti levegőbe, megzavarta a madarak reggeli beszélgetését. Lapos vezetőfülkés ponyvás teherautó bújt elő, a töltés koronáján a ködfátyol alól. Dobtáras, géppisztolyos orosz katonák ugráltak le a gépkocsiról, köztük három civil, a szomszéd faluból. Körbevették a tanyát. A házőrzők rájuktámadtak. Géppisztolysorozat leterítette őket, ott hevertek az udvar közepén,
a kút mellett. Majd a sertésólhoz ment egyrészűk, a többiek a házfelé. Újabb lövések. Nem kimélték az apró jószágot sem. Disznók visítoztak, ludak gágogtak, kacsák hápogtak, tyúkok futkostak szerteszét az udvaron.
A háziak erre az iszonyú reggelre ébredtek. Még szerencse, hogy Évát, a nagylányt tegnap elhívták a nagyszülők, mert a szomszéd asszony belázasodott, gyermeket várt. Éva szülésznőnek tanul, a beteg mellett maradt éjszakára is.
A három falubeli, akik az oroszokat kisérték a háttérben maradtak nehogy rájuk ismerjenek. Az oroszok mennek, elöl a háziaknak, bekötik a szemüket, bezárják őket a kamrába, ez volt a terv így határoztak a fölbujtók. Erős dörömbölés hallatszott. Az ajtót betörték, puskacsövek szegeződtek rájuk. A gyerekek reszkettek, remegtek sírtak, odabújtak édesanyjukhoz. Bekötözték a szemüket, még a két gyerekét is. Kipakolták a kamrát: volt itt szalonna, kolbász sonka kétvindöl zsír, liszt. Majd
az üres kamrába betuszkolták a családot. Az édesanya, ahogy dulakodtak, letépte a kendőt, amivel a szemét bekötötték. Kifele indult a házból, a két orosz nem tudta visszatartani. Ekkor szembe taláta magát az egyik falubelijével, Bakos Pistával. Istenem hát te is itt vagy. Te patkány, hitvány gazember. Bakos egy pillanatra megtorpant, megdermedt. Erre nem számított. Sátáni tűz izzott a szemében. Ráordított a géppisztolyos katonára: Lőj már az anyád istenit,nem látod hogy fölismert. A katona tétovázott. Bakos meglökte hátulról. Hírtelen lángcsapott a dobtáras géppisztoly csövéből. Szinte perzselte az édesanya megtépázott, szakadozott ruháját, a sorozat majd nem kettéfűrészelte. A sok golyótól holtan roskadt a ház küszöbére.
A kitárt ajtón a reggeli Nap első sugarai bearanyozták a mozdulatlan holttestet. Átlőtt szívéből patakban folyt ártatlan vére. Átlőtték azt a drága anyai szívet, mely annyi jóságnak volt a forrása.
A lövéseket hallva odarohant a másik falubeli társa Somos Jóska. Ráförmedt: az anyád
Krisztusát, mit műveltetek! Pista! Fölismer! Sietnünk kell, már világos van. Pakoljátok ki a ruhásszekrényt , dunyhákat, a varrógépet is vigyétek.. A dunyhák ból, még langy, meleg áradt. Majd hirtelen minden elcsöndesültek. Sok lövés dördült el ma reggel. A faluba is elhallatszott. A kamrába zárt családtagok mindent hallottak. Az apa dörömbölt a kamraajtón, ezek elmentek. A gyerekek sírtak. Érezték, hogy nagy baj történt. Dalma Károly hatalmas erejével neki
dőlt az ajtónak engedett a zár, ki nyílt az ajtó. Szörnyű látvány fogadta őket. Az anya életetlen teste ott feküdt a gádor ajtóban. A gyerekek ráborultak a halott édesanyjukra, szólítgatták, csókolgatták, keltegették, az élettelen testet. Ugye nem haltál meg édesanya. Károlynak majdnem a szíve hasadt meg a fájdalomtól. Gyermekeim anyját lemészárolták. Átlőtt szívéből még patakzott a vér. De hát mit vétett? Istenem mit vétettünk? Hatalmas vértócsa volt körülötte. Károly lezárta felesége szemeit,
de előbb mindkettőt megcsókolta. A kisebbik fiú megszólalt: ugye édesapám még fölébred édesanyánk. Föl kicsi fiam. Odaviszem a diófa alá.
A megpakolt teherautó, nagy porfehőt hagyott maga után a töltésen. Meg még valamit, ott hagytak, nagy rendetlenséget, földúlt kifosztott tanyát. Legyilkolták három gyerek édesanyját. Egy varrógép árválkodott a töltésoldalban, ezt már nem tudták föltenni, egyszerűen nem fért föl, annyi mindent elzabráltak. Károly. az öklét rázta, átkozott gyilkosok. Drága feleségem mihez kezdek nélküled. Minnyájan ott térdeltek, ott zokogtak a holtest mellett.
Egy ponyvás teherautó robogott végig a falun. Az egyik ház elött hirtelen fékezett, hárman ugrottak le, valamit lepakoltak nagy sietve behordták a házba. A gépkocsi nélkülük elrobogtt Mosonmagyaróvár irányába. A korán ébredő falubeliek, kíváncsian tekingettek utána a kerítések mögül. A korareggeli órákban, futótűzként terjedt a hír, hogy gyilkosság történt Dalma Károly tanyáján az éjjel, azért volt az a nagy lövöldözés.
Éva a nagylány is értesült a tragédiáról. Hanyatt homlok, rohant a töltésen, haza. Már messziről látta, hogy testvérei ott zokognak édesanyjuk holtteste mellett. Újra együtt volt a család, együtt sírtak zokogtak nehéz fájdalmukban. Az édesapa föltekintett az égre, Istenem mit vétettem? Válasz nem jött, csak egy sárga diólevél, pörögve hullt a holtest mellé. Éva lemosta a vért az édesanya holtestéről, mintha mosolyogna, mintha azt mondaná: Szeressétek egymást, föntről vigyázok rátok. Soha ne felejtsetek el, én mindig köztetek, veletek leszek.
A falu bírója kihívatta Mosonmagyaróvárról a G-P-I-Ó-t, hogy vizsgálják ki a rablógyilkosságot. Kiszállt a katonai tényfeltáró bizottság, és a következőket állapította meg: Lehet hogy nem is csak oroszok voltak, oroszok ilyen szörnyűséget nem követnek el, tehát jobb lesz vigyázni, csöndben maradni, ha nem akarnak bonyodalmat. A tolmács figyelmeztette a családot, mert ezek nem kukoricáznak.
Azóta sokat változott a világ képe. Kilehet mondani, meglehet nevezni a gyilkosokat. Dalma Károlyné neve, márványba vésve, arany betűkkel, örökre ott ragyog a többi hősihalott nevével együtt, Dunapatkóson a templom bejáratánál.
Őröl az idő malma, hatvankétszer terítette le a véndiófa, aranyszőnyegét arra a helyre, ahol a meggyilkolt édesanya holt teste feküdt.
A Nap fönt járt az égtetején ontotta lángoló sugarait, szinte vibrált a forró levegő. Motorzúgás hallatszott a töltés felöl, majd hirtelen csönd lett. Látogatók érkeztek. Távolról szemlélték a terepet és a tanya környékét. Hozd ki fiam a távcsövet, hátha többet látunk! Károly körbepásztázta a környéket, a bokrok takarásában állt egy ponyvás teherautó. A terepet, szemlélőket a kutyák nagy csaholással fogadták, akik orosz egyenruhát viseltek, de voltak köztük civilek is.
Némi tanakodás után odébb álltak. A motorzúgás egyre távolodott, majd végképp elhalkult. A három civil ruhás az oroszok, cinkosai, fölbujtók, tippadók, Dunapatkósiak. Ez volt a nagy zabrálások időszaka. Nem riadtak vissza, bármi áron véghez vitték, szenvedett tőle a civil lakóság. Az ilyen embereknek nincs lelkiismeretük, Sátán lelkűek. Ez a legutolsó, legaljasbb, legpiszkosabb dolog. Paraziták, élősködő, dologtalan fajták, a máséra ácsingóznak. Hát vannak ilyenek, ezek a Júdásfa gyümölcsei, azok közt is a legférgesebb. A háború része, utórezgése.
Alig hogy letörölte Nap tüzes nagy szemét, hajnalszín kendőjével, a reggeli pára ritkulni kezdett a Duna mentén. A madarak már hangicsáltak az ártérben. Hirtelen szokatlan zaj szántott bele a párás dunaparti levegőbe, megzavarta a madarak reggeli beszélgetését. Lapos vezetőfülkés ponyvás teherautó bújt elő, a töltés koronáján a ködfátyol alól. Dobtáras, géppisztolyos orosz katonák ugráltak le a gépkocsiról, köztük három civil, a szomszéd faluból. Körbevették a tanyát. A házőrzők rájuktámadtak. Géppisztolysorozat leterítette őket, ott hevertek az udvar közepén,
a kút mellett. Majd a sertésólhoz ment egyrészűk, a többiek a házfelé. Újabb lövések. Nem kimélték az apró jószágot sem. Disznók visítoztak, ludak gágogtak, kacsák hápogtak, tyúkok futkostak szerteszét az udvaron.
A háziak erre az iszonyú reggelre ébredtek. Még szerencse, hogy Évát, a nagylányt tegnap elhívták a nagyszülők, mert a szomszéd asszony belázasodott, gyermeket várt. Éva szülésznőnek tanul, a beteg mellett maradt éjszakára is.
A három falubeli, akik az oroszokat kisérték a háttérben maradtak nehogy rájuk ismerjenek. Az oroszok mennek, elöl a háziaknak, bekötik a szemüket, bezárják őket a kamrába, ez volt a terv így határoztak a fölbujtók. Erős dörömbölés hallatszott. Az ajtót betörték, puskacsövek szegeződtek rájuk. A gyerekek reszkettek, remegtek sírtak, odabújtak édesanyjukhoz. Bekötözték a szemüket, még a két gyerekét is. Kipakolták a kamrát: volt itt szalonna, kolbász sonka kétvindöl zsír, liszt. Majd
az üres kamrába betuszkolták a családot. Az édesanya, ahogy dulakodtak, letépte a kendőt, amivel a szemét bekötötték. Kifele indult a házból, a két orosz nem tudta visszatartani. Ekkor szembe taláta magát az egyik falubelijével, Bakos Pistával. Istenem hát te is itt vagy. Te patkány, hitvány gazember. Bakos egy pillanatra megtorpant, megdermedt. Erre nem számított. Sátáni tűz izzott a szemében. Ráordított a géppisztolyos katonára: Lőj már az anyád istenit,nem látod hogy fölismert. A katona tétovázott. Bakos meglökte hátulról. Hírtelen lángcsapott a dobtáras géppisztoly csövéből. Szinte perzselte az édesanya megtépázott, szakadozott ruháját, a sorozat majd nem kettéfűrészelte. A sok golyótól holtan roskadt a ház küszöbére.
A kitárt ajtón a reggeli Nap első sugarai bearanyozták a mozdulatlan holttestet. Átlőtt szívéből patakban folyt ártatlan vére. Átlőtték azt a drága anyai szívet, mely annyi jóságnak volt a forrása.
A lövéseket hallva odarohant a másik falubeli társa Somos Jóska. Ráförmedt: az anyád
Krisztusát, mit műveltetek! Pista! Fölismer! Sietnünk kell, már világos van. Pakoljátok ki a ruhásszekrényt , dunyhákat, a varrógépet is vigyétek.. A dunyhák ból, még langy, meleg áradt. Majd hirtelen minden elcsöndesültek. Sok lövés dördült el ma reggel. A faluba is elhallatszott. A kamrába zárt családtagok mindent hallottak. Az apa dörömbölt a kamraajtón, ezek elmentek. A gyerekek sírtak. Érezték, hogy nagy baj történt. Dalma Károly hatalmas erejével neki
dőlt az ajtónak engedett a zár, ki nyílt az ajtó. Szörnyű látvány fogadta őket. Az anya életetlen teste ott feküdt a gádor ajtóban. A gyerekek ráborultak a halott édesanyjukra, szólítgatták, csókolgatták, keltegették, az élettelen testet. Ugye nem haltál meg édesanya. Károlynak majdnem a szíve hasadt meg a fájdalomtól. Gyermekeim anyját lemészárolták. Átlőtt szívéből még patakzott a vér. De hát mit vétett? Istenem mit vétettünk? Hatalmas vértócsa volt körülötte. Károly lezárta felesége szemeit,
de előbb mindkettőt megcsókolta. A kisebbik fiú megszólalt: ugye édesapám még fölébred édesanyánk. Föl kicsi fiam. Odaviszem a diófa alá.
A megpakolt teherautó, nagy porfehőt hagyott maga után a töltésen. Meg még valamit, ott hagytak, nagy rendetlenséget, földúlt kifosztott tanyát. Legyilkolták három gyerek édesanyját. Egy varrógép árválkodott a töltésoldalban, ezt már nem tudták föltenni, egyszerűen nem fért föl, annyi mindent elzabráltak. Károly. az öklét rázta, átkozott gyilkosok. Drága feleségem mihez kezdek nélküled. Minnyájan ott térdeltek, ott zokogtak a holtest mellett.
Egy ponyvás teherautó robogott végig a falun. Az egyik ház elött hirtelen fékezett, hárman ugrottak le, valamit lepakoltak nagy sietve behordták a házba. A gépkocsi nélkülük elrobogtt Mosonmagyaróvár irányába. A korán ébredő falubeliek, kíváncsian tekingettek utána a kerítések mögül. A korareggeli órákban, futótűzként terjedt a hír, hogy gyilkosság történt Dalma Károly tanyáján az éjjel, azért volt az a nagy lövöldözés.
Éva a nagylány is értesült a tragédiáról. Hanyatt homlok, rohant a töltésen, haza. Már messziről látta, hogy testvérei ott zokognak édesanyjuk holtteste mellett. Újra együtt volt a család, együtt sírtak zokogtak nehéz fájdalmukban. Az édesapa föltekintett az égre, Istenem mit vétettem? Válasz nem jött, csak egy sárga diólevél, pörögve hullt a holtest mellé. Éva lemosta a vért az édesanya holtestéről, mintha mosolyogna, mintha azt mondaná: Szeressétek egymást, föntről vigyázok rátok. Soha ne felejtsetek el, én mindig köztetek, veletek leszek.
A falu bírója kihívatta Mosonmagyaróvárról a G-P-I-Ó-t, hogy vizsgálják ki a rablógyilkosságot. Kiszállt a katonai tényfeltáró bizottság, és a következőket állapította meg: Lehet hogy nem is csak oroszok voltak, oroszok ilyen szörnyűséget nem követnek el, tehát jobb lesz vigyázni, csöndben maradni, ha nem akarnak bonyodalmat. A tolmács figyelmeztette a családot, mert ezek nem kukoricáznak.
Azóta sokat változott a világ képe. Kilehet mondani, meglehet nevezni a gyilkosokat. Dalma Károlyné neve, márványba vésve, arany betűkkel, örökre ott ragyog a többi hősihalott nevével együtt, Dunapatkóson a templom bejáratánál.
Őröl az idő malma, hatvankétszer terítette le a véndiófa, aranyszőnyegét arra a helyre, ahol a meggyilkolt édesanya holt teste feküdt.
Álmot láttam
Tegnap éjjel álmot láttam,
Ezüstlovon űrben jártam.
A Földgolyót megcsodáltam,
Számtalanszor körbejártam.
Csillagok közt vacsoráltam.
Libamájat megkívántam.
Somorjára visszavágytam,
Libamájat vacsoráltam.
Udvarunkat körbejártam,
Ezüstlovam nem találtam.
2007-08-07.
Ezüstlovon űrben jártam.
A Földgolyót megcsodáltam,
Számtalanszor körbejártam.
Csillagok közt vacsoráltam.
Libamájat megkívántam.
Somorjára visszavágytam,
Libamájat vacsoráltam.
Udvarunkat körbejártam,
Ezüstlovam nem találtam.
2007-08-07.
Forró mezők
Forró mezők,
Tikkadt rétek.
Néma lánggal,
Sárgán égnek.
Égre mered árva kútgém,
Órainga üres veder.
Kígyóként tekereg
Az ösztövér patakmeder.
Alélt az erdő,
Halkult madárhangja.
Alkony csendjében
Vetkőzik a juhar,
Színes ruháit hullajtja.
Nagy kincs a szittyós-tó,
Simogat minden cseppje.
Szemérmes félarcú Hold,
Pucéran fürdik benne.
Ha majd a táltos felhők,
Az égen dobognak,
S köztük villám sustorog,
Szomjazó mezőkre hullnak,
Éltető-hűsítő záporok.
2007- július.
Tikkadt rétek.
Néma lánggal,
Sárgán égnek.
Égre mered árva kútgém,
Órainga üres veder.
Kígyóként tekereg
Az ösztövér patakmeder.
Alélt az erdő,
Halkult madárhangja.
Alkony csendjében
Vetkőzik a juhar,
Színes ruháit hullajtja.
Nagy kincs a szittyós-tó,
Simogat minden cseppje.
Szemérmes félarcú Hold,
Pucéran fürdik benne.
Ha majd a táltos felhők,
Az égen dobognak,
S köztük villám sustorog,
Szomjazó mezőkre hullnak,
Éltető-hűsítő záporok.
2007- július.
Sarutlan
Nincs sarkantyús csizmám,
Paripám, se fényes lakkcipőm.
Vénülő szívvel, sarutlan járok köztetek,
Éltem guzsalyán, fogytán az időm.
Hanság árnyas zöld berkéből észrevétlen,
Mint vadász rejtekéből, osonva jöttem elő.
Maroknyi kincsem hintem csendes hanyi tájra,
Köröttem zöld tenger, a hullámzó mező.
Május lila hajnalán, erdő hajlatán,
Fürdök tündöklő ébredő fényben,
Mint szendergő gyémánt szárnyú bogár,
Az orgona lillalángbogán, éledő reményben.
Gyémánt szárny, mint húr rezdül,
Ringatózik csillagokból vetett ágyán.
Úgy ringok én is a költészet,
Gyönyörű, megszentelt virágán.
A „Merített Örökség” szentkútjába,
Mint szomjuzó, aranyvödröm merítem.
Testvérkén fogadtatok jutalmul,
Sebzett lelkem köpenyét, rátokterítem.
Sarutlan kapaszkodom!
Sajgatószívvel felértem a szent-hegyre,
Látom a rideg, kőszívvel vértezett világot,
Könnyekközt karolom kebelemre.
Paripám, se fényes lakkcipőm.
Vénülő szívvel, sarutlan járok köztetek,
Éltem guzsalyán, fogytán az időm.
Hanság árnyas zöld berkéből észrevétlen,
Mint vadász rejtekéből, osonva jöttem elő.
Maroknyi kincsem hintem csendes hanyi tájra,
Köröttem zöld tenger, a hullámzó mező.
Május lila hajnalán, erdő hajlatán,
Fürdök tündöklő ébredő fényben,
Mint szendergő gyémánt szárnyú bogár,
Az orgona lillalángbogán, éledő reményben.
Gyémánt szárny, mint húr rezdül,
Ringatózik csillagokból vetett ágyán.
Úgy ringok én is a költészet,
Gyönyörű, megszentelt virágán.
A „Merített Örökség” szentkútjába,
Mint szomjuzó, aranyvödröm merítem.
Testvérkén fogadtatok jutalmul,
Sebzett lelkem köpenyét, rátokterítem.
Sarutlan kapaszkodom!
Sajgatószívvel felértem a szent-hegyre,
Látom a rideg, kőszívvel vértezett világot,
Könnyekközt karolom kebelemre.
2010. június 4., péntek
Fészket rakok csillagokból
Titok sebzett szívből fakad,
Mint rőzseláng lobog szavam.
Sziklaszülte búvó patak,
Kristály vizén csillám szavak.
Éhezőt terített asztalho hívom.
Szomjúzónak aranykelyhem nyújtom.
Aki sáros bennem mosdik,
Ha engem követ, fényben fürdik.
Főnix madár sebzett lelkem,
Rám tapodnak, új élet kel.
Lángot szítok hamvaimból,
Fészket rakok csillagokból.
Lángom lobog égő gyertya,
Fényem hintem sötét zugba.
Vadócot ékes szóval szelídítem,
Ki fázik, hittel-hévvel melegítem.
Találkozunk, ráköszönök,
Sziklákközt is utat török.
Trón előtt, meg nem hajlok,
Kalász előtt, térdet hajtok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
