Jön a tél

Nyír rezét sodorja az őszi szél,

Az út tarka szőnyegén jön a tél.

Rezdül a nyír deres ága,

Halk a levelek végső fohásza.

Szél a fákat vadul rázza,

Dér, gond, hull emberek nyakába.

Végzet angyala átsuhan a tájon,

Megreszket a szív fájdalmában.

Vad a levelek utolsó tánca,

Végzet szele söpör, ring ruhája ránca.

Viharban keresem otthon langy melegét,

Garázda szél, hozzám csapja nyír rezét.

Horgatt fővel megyek az úton,

Gondom, mint poklos a poklát húzom.

Hajlékban pislákol itt-ott gyertyafény,

Távolról érzem kemence melegét.

Halk a levelek végső fohásza,

Ezüst szemfedő hullong a tájra.

Tél előtt, térdelünk reszketünk,

Ki tudja jövendő mit hoz nekünk?

Lélék útja

Lélek szívben csendben rezzen,

Őrző tépett fátyla lebben,

Mint madárka szárnya szélfútta ágon

Ha sűvöltő vihar szele vágtat.

Viharban a levél százfelé hasad,

A lélek hűen egységben marad.

Szív mint jó pásztor tereli útjain,

Útszélen megpihen szeretet halmain.

Ha szívedben ágyatvet a szeretet ,

Mint felhőkközt a bíbor alkonyat,

Nem kell félned jövő sorsodat.

Meglelted a forrást mely oltja szomjadat.

Forrásból lesz csobogó kis patak,

Lélek rejtekében fényes gondolat.

Ki gondolat fénytavában elmerül,

Az tudszeretni EMBERT emberül.

Kiáltás

Kiáltani megmaradtam

FőniX lelkem egy darabban,

Ami bentvan oszthatatlan.

Lelkem burkát szaggatja fény,

Tarisznyákba jusson kenyér.

Rendem üngöm mindig ázik,

Jobbom mégsem parolázik.

Bánat zokog őröl kerék,

Búzaként őrli haló reményt.

Görnyedt néma emberek,

Nincs odú, mindenük elveszett.

Deres padkán álmodik a nyomor,

Orcáján, örök álmán, fagyott mosoly.

Perelbennem: öröm, fájdalommal,

Lázár perel, dúsgazdaggal,

Értelem a hatalommal.

Kiáltani megmaradtam

Főnix lelkem egydarabban,

Ami bentvan oszthatatlan.

Fönt szárnyal a csillagokban.

Hazám

Szétszaggatott virág az én hazám.

Sziromszivekből sötét éjszakán,

Hunyt szemmel is összerakám.

Őriz szívem, mint halott álmát a szemfedő.