2018. április 1., vasárnap

Egy csupor tej


Egy csupor tej

A feledés keményre kövült magjának burkát szétroppantotta az emlékezés éledő csírája. Itt növekedett, gyökeret eresztett, őrizgettem hetvennégy évig a szívem közepén. Zöldellő lombjai között érlelte a tanúság igaz gyümölcsét az emberiség számára. Nem mondhatok el mást, mint ami az emlékezetemben él.

Fáradt szürke a novemberi égbolt. Ezen a borongós reggelen kimentem az istállóba megnézni édesanyámat, hogy mikor végez a fejéssel. Láttam, hogy félig van a fejősajtár, egyébként tele szokott lenni. Tehát a finom, habos tejecskére még várni kell. Gondoltam, kimegyek az utcára, mert ott mindig van látnivaló, főleg háborús időkben. Maroknyi kis csoport álldogált szótlanul, lehajtotta fejjel a szomszédunk háza előtt. Néhányan közülük a kettes villanyoszlopnak támaszkodtak, ami az út szélén állt. Egy fegyveres őr vigyázott rájuk. Közelebb mentem, mustrálgattam őket, lehangoló látványt nyújtottak. Rongyosak, szőrösek voltak, éhesek lehettek. A nyakukban lapos tarisznya lógott. Némelyik kabátján lehetett látni a sárga csillagot. Fölhajtott gallérral, behúzott nyakkal topogtak az őrrel együtt. Csípős volt a reggel, érződött a közelgő tél hűvös lehelete. Egy váratlan pillanatban, amikor az őr hátat fordított, az egyik fogoly magához intett. Valaha szebb napokat látott, hosszú fekete kabát volt rajta, szíve fölött sárga csillag. A kabátja alól egy ruhaakasztót húzott elő, és a kezembe adta.

– Ez a tied, vidd haza!

Bánatos mosolyt láttam az arcán. Megörültem a nem várt ajándéknak. Mire az őrszem megfordult, én már nyargaltam hazafelé a ruhaakasztóval.

Büszkén mutattam orrhon édesapámnak. Kezébe vette, nézegette, elmosódva tintaceruzával rá volt írva a fogoly neve és címe. Ekkor már édesanyám végzett a fejéssel, elszűrte a tejet. Nekem egy csuporba ki volt készítve a finom, habos tejecske. Édesapám még mindig a kezében tartotta a ruhaakasztót. Egyszer csak megszólalt:

– Ezért neked is kell ám valamit adni.
– De hát mit, nekem nincs semmim – válaszoltam. Első osztályba jártam.
– Dehogy nincs, ott az a csupor tej. A tied. Vidd, biztos éhes.

Ránéztem apámra, láttam, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Fogtam én a csuprot, kipirult arccal boldogan vittem az ajándékot viszonozni. Biztosan örülni fog az a szegény fogoly - ezt gondoltam menet közben.

Az utcára érce láttam, hogy sorban állanak a foglyok, többen vannak, mint az előbb voltak. Nem mehettem a közelükbe, mert az őrök is többen voltak. Akkor haladt el a csoport mellett egy cukorrépával megrakott lovasszekér. A zötyögős úton néhány répa leesett, a foglyok gyorsan fölkapkodták, és a tarisznyájukba rakták. Többen a megrakott szekér tetejéről szedték a répát, rakták tarisznyájukba. De olyat is láttam, aki harapta mint az állatok. A megrendítő látványtól szomorúan ballagtam hazafelé.

Hazaérve elmondtam édesapámnak, hogy mit láttam. Nem tudtam átadni a csuprot, akinek szerettem volna. Édesanyámnak mondta:

– Szelj egy karéj kenyeret, talán azt oda tudod adni.

Édesanyám kihúzta az asztal fiát, amelyben a kenyeret tartottuk. Előző nap volt a kemencében kenyérsütés. Mielőtt megszegte, keresztet vetett a kenyér alsó felére, és egy jó karéjt szelt az illatos, finom, puha kenyérből. Papírba csomagolta, mellé egy marék sót is tett külön papírba. Már futottam is vele.

Az utcára érve vezényszavak röpködtek a levegőben, elhangzott az indulási parancs. Én a járdán haladtam a menet mellett.. Tekintetem kereste a sok meggyötört ember között azt a foglyot, akinek a kenyeret szántam. Arra gondoltam, ha nem látom meg, odaadom az egyik szélen haladó fogolynak. Az elcsigázott menet ekkor haladt el a falu közepén álló templom mellett. Az út itt összeszűkült, így közelebb kerültem a csoporthoz, és ekkor megpillantottam, akit kerestem. Az őrökkel nem törődve belepréselődtem a menetbe, átadtam a kenyeret a sóval együtt. Egymásra néztünk, mindketten boldogok voltunk. A fogoly megsimogatott, halvány mosoly futott végig az arcán. Ha a szem a lélek tükre, ez a tükör homályos volt a könnytől. Néhány lépést tettem a botladozó menettel, erős kéz szorította a vállamat, és kiemelt a sorból:

– Takarodj haza!

Nem ijedtem meg, továbbra is a menet mellett maradtam. Többen voltunk, egészen az országútig kísértük őket. A menet elkanyarodott Sopron irányába. Még egyszer találkozott a tekintetünk. Rám mosolygott búcsúzóul. Ez a mosoly örökre megmarad az emlékezetemben. Ebben a mosolyban a fájdalom és az öröm együtt volt látható a fogoly arcán.

És még valami volt a tekintetében: soha ne felejts el!

Sokáig néztem imbolygó alakjukat, sötét folttá olvadtak az országút ködös messzeségében. Hideg, csípős, novemberi szél fújt az Alpok felől.

Hazaindultam.

A látottak mély nyomot hagytak bennem, végtelen szomorú lettem. Ahogy beléptem a konyhába, láttam, a csupor tej még ott volt az asztalon, de nem nyúltam hozzá. Szüleimnek elmondtam, hogy a csomagot sikerült átadnom, örültek neki.

A tej nem kellett, pedig nagyon szerettem. Kenyeret kértem reggelire abból a kenyérből, amelyikből a fogolynak is vittem.

2014. július 1., kedd

Hogy szebb legyen a Föld





Ha a világ szíve fáj, a szellem örök, szabad.
De a test szenved, mint a gályarab
Igába hajt a Nagy-Bölény, Harcos Medve,
Tenger a lélek keserve, alig van élni kedve.

Magasban fecskeszárnyú remény hasít a légben,
Szabadság, vigasz, mint csillag az égen.
Már nem álmodom, a valót látom,
Mely kettévágja minden álmom.

Reménymorzsa elém hullt vigasznak,
Szemezgetem, mint madárka a magokat.
Gyászos a remény rózsakertje.
A világ szemétdombján Bölény-Medve.

Öldöklő harc, egymásba marnak,
Nem iszonyodnak. Gyilkolnak, népek pusztulnak.
Háborús hadak, sűrűn vadulnak.
Félisten királyok lapulnak, mindent igazolnak.

Ó jaj, ki gyújt egy reménysugarat,
Mielőtt végleg leáldoz a Nap?
Szemfedőnek hull egy távoli csillag.
Fátum szele holt port kavar, elhal a mag.

Nem szórok szitkot, átkot, némán kiáltok.
Mentsd meg Uram hazámat, s a világot
Sátán öleléstől, öldöklő Bölénytől-Medvétől,
Téboly félisten koponyák sötét vermétől!
Hogy szebb legyen a Föld!

Jánossomorja, 2014.május.18.

Medgyesi Imre

1514 Dózsa népe 2014






Bakócz érsek úr akkor még nem sejtette, nem hitte,
Jobbágykézben fegyver visszafele sülhet.
Nem a török ellen vonult a keresztény sereg.
Elkeseredés, tengernyi szenvedés más irányt vezényelt.                                                                   

A jobbágy nyoma nagyobb volt mint a török sereg.
Szörnyű népharagtól nem menekülhetett.
Nyomukban pusztítás, füstölgő kastély romok.
Dózsa György, mint vihar, serege élén Temesvár felé robog.
Kereszteshad kegyemet nem ad, vesz, ragad.

Megütköztek a hadak. Véres volt a hajna, az alkonyat.
Szapolyai nemesi serege győzött Temesvárnál, hatalmas
Veszteség árán. Következett rettenetes mészárlás, bosszúállás.
E hazában karóba húzott , akasztott, megkínzott emberek,
Lengtek a fákon, mint sárga levelek, rajtuk hollósereg.
Dózsa sebesülten több vezértársával fogságba esett.

Kegyetlen kínzások, éheztetés, vezérből király.
Izott Dózsa tüzes trónja, fején tüzes korona sercegett.
Féig sült testét vezértársaival marcangoltatták.
Felüvöltött. Kutyák vagytok! Vérebek, nem katonák!
Feje lehanyatlott, korona ölébe hullt, bevégeztetett.

 Sas lelke ott lebegett szelíden az izzó trón fölött.
Nézte-nézte megkínzott otthonát, mint űzött angyal.
Kezében tűzvirág. Dózsa szívét kitépték, ott ráng
Vérrel telt fatálon, nemes urak nem iszonyodnak,
Jó étvágyat kívánnak. Zene szól, tánc, kurjantás.

Megetették a kiéhezett, megkínzott hajdúval.
Testét felnégyelték, fejét lándzsára tűzte a vad indulat.
Lovaskísérettel vitték Szegedre Pálffynak.
Sörnyű út. Szegedig érő Kálvária, Golgota.

Anya térdel kereszt tövén, út peremén elfolytak már könnyei.
Égre tekint, magába roskad, drága gyermekeim,
Rátok borulok szemfedőnek a vérző föld szívén.
Ó anyai fájdalom, fekete hollóraj károg gyászodon.

Vajon mi lehetett Dózsa utolsó gondolata?
Mi zúdulhatott át szörnyű fájdalmában agyán?
Kései utód kérdezem ötszáz év múltán.
Halom lángokkal ölelt üzenetét; népem, ne tűrd a szenvedést!
Szelleme velünk, hite töretlen a világ végezetéig Emberiség!



2014. február 9., vasárnap

Egy vízcsepp igazsága

Egy vízcseppben mennyi igazság rejtezik?
A nagy óceán előttem gurult, ezerévekig.
Az emberi szívekben pusztaság, üresség csendje.
Mióta, meddig? Mikor még nem voltam, mikor már nem élek.

Kiveszett a szeretet, szolgaság, rabszolgaság.
Csak az én, az enyém. A nap nekem süssön!
Aranyvánkosod szolgák verejtékével bélelt.
Az én kincsem gyarapodjon, fényesedjen üdvöm!

Az én váram emelkedjen, égig magasodjo,
Lesz hová menekülni ha jön a nagy ár.
S mégis retteg a gazdag?Mit féltsen a szegény?
Körötte rothadás, bűz, bűn, mocsár. Süllyed a vár.


Vértől nehezül a föld, vízcsepp holtak szívéig csorog,
Az idő rövid, a végzet angyala sürög-forog.
Undor angyala, mit sas lebeg a süllyedő vár felett.
Magam ácsoltam a bárkám, erősebb,min a vár.

Lépjetek a bárkába Lázár könnyedséggel,
Szelek szárnyán vitorla dagad, vihar árbócot feszít.
Halál öléből a békesség, szeretet ölébe röpít.
Ha majd eljön az ítélet napja, a Bíró előtt állsz.
Pucéra, mint mikor megszülettél, ítéletre vársz.
Megtudod a vízcsepp igazságát.




Küldetésem

Réges-rég fa szerettem volna lenni.
Út peremén állni, nem világgá menni.
Erős tölgy, vagy sudár jegenye,
Kit nem tiporhat le lánctalpak kereke.

De a sors mást rendelt nekem,
Fölvettem hát próféta köpenyem.
Hirdettem: testvériség, egyenlőség, szabadságot!
Hegytetőről messze látok, prófétálok.

Fájdalmas és nehéz az én küldetésem,
Akár réges-rég volt születésem.
Irány váltás, korszakváltás, folyt mint zúgó patak
Szép szavak, nagy szavak, mégis a régi ing maradt.

Hegyet jártam, kőtáblára törvényt véstem,
Völgyben a sokaság bálványt imád, őket féltem.
Szennyes ingben dáridóztak, táncot jártak, dombra fel.
Őnékik a régi gazda, égből hulló manna kell.

Ha a régi gazda, mint a tél, lopakodva vissza tér,
Kőtáblára vésett törvényem mit sem ér.
De ne örüljetek nagyon a konc legjaván,

Asztal alatt koppan a csont, Lázárok lesztek a vacsorán.

Hazafelé


Megrakott szekér a Hanyból
Lassan ballag hazafelé
Patakként csobog nyomában
A széna jó szaga.

Vadvirágos rét ma a szívem,
Hová bokor alján cinke bujdokol.
Gatyás kaszások víg dalára,
Széna jó szagára gondol a bokor.

Szénaszag szelíden teríti léptét,
Csönddel telt vidék szunnyadoz,
Édesült verejték szénára csorog,
A sok emlék köröttem kódorog.

Emlékek szárnya lelkemben verdes,
Kék egű est nyújtja sötét csápjait.
Ég kupolája fölém hajolva, lágyan

Gyújtogatja apró mécseslángjait.

Mankának


Lelked ablakán halkan bezörgetek
Hogy szíved kapuját szélesre tárd nekem.
Feléd a szeretet forrásként fakad,
Öntözöm vele, hová lépsz, az utad.

Az ég tengernyi csillaga csak neked ragyog,
Holdsugárra fűztem minden csillagot.
Mint gyöngyök ragyognak az ég pásztortüzei,
Téged köszöntenek a mécsek lángjai.

Ismer majd az egész világ, álmodom,
Gazdag leszel, minden kincsem rád hagyom.
Mit jósolnak a hallgatag égi tüzek?
 A hajnal lángja örvendetes hírt izen.

Míg álmodom, hangzik égi hegedű.
A  szót száj ki nem ejti, de a szív hangján gyönyörű.
Oly csodálatos, mint Parnasszus csúcsán a jegygyűrű.
Magasban angyalszárny lebeg, lelkemben víg derű.

Mennybéli lángot hoz a költészet angyala.
Lelked udvarában legel már Pagazus tova,
Lassan világ, hulljon a csillagok pora.
Szívedbe fészket rak a költészet madara.

Nagy álmom valósággá válik, szükség válik, szükség van a fényre.
Kenyérkét, forró kemencét minden didergőnek.
Igaz szót, békességet, hitet emberi szívredőkbe,
Ilyet az hirdessen, ki sziromra sohasem lépett.

A költő nem hazudhat, Manka, bízz a jövendőbe!