Bakócz érsek úr akkor még nem sejtette, nem hitte,
Jobbágykézben fegyver visszafele sülhet.
Nem a török ellen vonult a keresztény sereg.
Elkeseredés, tengernyi szenvedés
más irányt vezényelt.
A jobbágy nyoma nagyobb volt mint a török sereg.
Szörnyű népharagtól nem menekülhetett.
Nyomukban pusztítás, füstölgő kastély romok.
Dózsa György, mint vihar, serege élén Temesvár felé robog.
Kereszteshad kegyemet nem ad, vesz, ragad.
Megütköztek a hadak. Véres volt a hajna, az alkonyat.
Szapolyai nemesi serege győzött Temesvárnál, hatalmas
Veszteség árán. Következett rettenetes mészárlás,
bosszúállás.
E hazában karóba húzott , akasztott, megkínzott emberek,
Lengtek a fákon, mint sárga levelek, rajtuk hollósereg.
Dózsa sebesülten több vezértársával fogságba esett.
Kegyetlen kínzások, éheztetés, vezérből király.
Izott Dózsa tüzes trónja, fején tüzes korona sercegett.
Féig sült testét vezértársaival marcangoltatták.
Felüvöltött. Kutyák vagytok! Vérebek, nem katonák!
Feje lehanyatlott, korona ölébe hullt, bevégeztetett.
Sas lelke ott
lebegett szelíden az izzó trón fölött.
Nézte-nézte megkínzott otthonát, mint űzött angyal.
Kezében tűzvirág. Dózsa szívét kitépték, ott ráng
Vérrel telt fatálon, nemes urak nem iszonyodnak,
Jó étvágyat kívánnak. Zene szól, tánc, kurjantás.
Megetették a kiéhezett, megkínzott hajdúval.
Testét felnégyelték, fejét lándzsára tűzte a vad indulat.
Lovaskísérettel vitték Szegedre Pálffynak.
Sörnyű út. Szegedig érő Kálvária, Golgota.
Anya térdel kereszt tövén, út peremén elfolytak már könnyei.
Égre tekint, magába roskad, drága gyermekeim,
Rátok borulok szemfedőnek a vérző föld szívén.
Ó anyai fájdalom, fekete hollóraj károg gyászodon.
Vajon mi lehetett Dózsa utolsó gondolata?
Mi zúdulhatott át szörnyű fájdalmában agyán?
Kései utód kérdezem ötszáz év múltán.
Halom lángokkal ölelt üzenetét; népem, ne tűrd a szenvedést!
Szelleme velünk, hite töretlen a világ végezetéig Emberiség!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése